Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1913

A szabad római köztársaság idejében a rómaiak szívesen foglalkoztak őseik vagy kortársaik történetének megírásával. Meg voltak győződve, hogy az ősi dicsőség emlegetésével utódaikban könnyen felkeltik majd a vágyat, hogy ők is hasonlók legyenek őseikhez, hasonló dicsőségre tegyenek szert. De mikor a császárok jutottak uralomra, nem beszélhettek, nem Írhattak többé ily szabadon őseik dicső tetteiről. Az uralkodók mindjárt felségsértést találtak műveikben, ha véleményüket szabadabban vallották meg ha dicséret nélkül emlékeztek meg a császárok cselekedeteiről, ha ezzel ellentétben fölmagasztalták az elmúlt idők, a szabad köztársaság dicsőségét. Tacitusi vakmerőség és rettenthetlen lelki erő kellett ahhoz, hogy valaki az uralkodóknak és polgároknak egyaránt elfajult erkölcseit nyiltan merje ostorozni. Ennélfogva a római írók szorgalma más irányba fordult. A természet világa, ezer szépsége a zsarnokság közepette is nyitva állt előttük. A császárok hatalma ugyan már a mindenhatóságot is túl akarta szárnyalni, de ezt a szabad birodalmat, a természet nagy országát, mégsem tudta igájába hajtani. Eltakarták tehát szemüket a mult dicsősége elől a lenyűgözött jelenben, és annál nagyobb buzgalommal terelték figyelmüket és munkásságukat a természet kifürkészésére. A természet titkait, elrejtett törvényeit nem iparkodtak ugyan elméjük megfeszítésével felkutatni és megmagyarázni, hanem csak felületesen érintették mindezt és inkább azokkal a jelenségekkel foglalkoztak, amelyek első tekintetre szembeötlők. Ezen eljárásukat életmódjuk is érthetővé teszi. A római ember nyilvános élete a forumon és a tábori élet fegyvercsörgése közt zajlott le. Örömmel szentelték tehát szabad idejüket a természet szépségeinek, hogy ezúton felüdülést nyerjenek és uj küzdelmek megvívására uj erőt szerezzenek. A természetnek ilyen tisztelője és vizsgálója volt Plinius is.