Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1912

— 8 —versenyt nyargal a széllel, pandúrok, komisszáros futhatnak utána ! Néha mégis rajta veszt, kézrekeríti a téns vármegye. Sok bűn tapad a lelkéhez, talán vér is, halál vár reá. Kedvesére gondol ilyenkor, börtön sötétéből utolsó üzenetet küld neki. Édesanyja jut eszébe, aki őt, jaj, de keservesen tartotta, hozzá száll utolsó gondolata. Ha elviszik a legényt császár katonájának, messze idegenben megint csak dalra nyílik ajka. Isten áldását kéri az otthon maradtakra, Istenben bízva vigasztalja búsongó jó édesanyját, árván maradt hű kedvesét. Fekete hollóval, bús gerlicével küld haza üzenetet: ne sirassák! Jó az Isten, hazaviszi őt még sárga paripája. Mikor őrt áll a nagyabonyi bakagyerek, csak elnézi a majlandi harminckét cifra tornyot, arról is csak az abonyi kettő jut eszébe, — bár azt nézhetné inkább! Ha már a mindennapi élet jelenségei közt is ily élénk, sokoldalú módon nyilatkozik meg a nép lelke költészetében, fokozottabb mértékben kell e léleknyilatkozásnak feltűnni akkor, mikor nagy, nemzetbontó események rázzák föl az egész népet, benne egyedeket a mindennapiság szük határaiból. Ilyen lélekrázó események telítik azt a kort, melyet kurucvilág néven ismerünk, melyben az ősmagyar virtus szállt szembe az ősellenséggel, a nemzettipró labanccal. Népköltészetünk gyöngyei azok a dalok, melyek a küzdő kurucok ajkán fakadtak. Ami érzés, ami vágy, harag, fájdalom csak megszülethetett a kedveseiktől elszakított harcosok szivében, a leghevesebb kitörésektől a majdnem némaságra lecsitult, de mindig Istenben bizó megnyugvásig, mind-mind ott tombol, jajgat, sír és sóhajtozik a néplélek művészi megnyilatkozásaiban, a kuruc dalokban. Ez érzések, hangulatok összegezése lesz célja jelen értekezésemnek.