Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1912

— 10 —Járul elébe a kuruc vitéz szerelmes Jézusának. Mert benne helyezi erős bizodalmát, kéri, figyelmezzen könyörgésére: Vagyon bizadalinam, erős reménységem Te szent Ígéretedben, Az mellyet te igérsz és nyilván hirdettetsz Uram, te szent igédben ! E bizalomtól késztetve : Néked most könyörgök, szerelmes Jézusom, Az te nagy vigalmadból Hallgass meg engemet te nagy jóvoltodból ! (Vé. I. 352-354.) Bármennyire akarna is, nem tud Isten nélkül boldogulni, olyan, mint az árva : Hová legyek, Uram, Ha elhagysz engemet? Kihez hajtsam fejemet? Föld kerekségében Sohul nem találom Kire bizzam fejemet. (Vé. I. 379—380.) Ezért kéri seregeknek Urát, ki lakozik mennyben, vigyázzon mindenekre, kik vágynák ez földön (Vé. II. 1878.). És boldog e hitében, mert tudja, hiszi, Isten nem hagyja el őt

y felfogja ügyét ellenségek, irigyek ellen, szent erős jobbkarja megótalmazza a szegény kurucot (Vé. II. 303.). Ha sötét is a jelen : Bizzunk az Istenben, Hogy még jövendőben Kiszabadít minket, Könyörül népein. (Vé. I. 159.) Ez a bizalom, ez a reménység élteti a kurucokat. Aminthogy általán reménység az embert gyakorta táplálja, erős had is ugyanezért szállja a várat, jó reggel a szántó reménységgel forgatja ekéjét, földeit megszántja, bizva az Istenben : lesz majd bő aratás. A halász is hol kiljebb, hol beljebb halászgat, reménység kedveért horgász. Ha vihar tombol a tengeren, a gályák elszakadoznak, kevés remény nyílik menekülésre. És mégis : Eloszlott deszkákhoz sokan ragaszkodnak Noha ők szegények szárazat sem látnak — De jó reménységért azokhoz kapkodnak. (Vé. I. 225—226.)