Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1906

midőn a magyar nép hosszú gyászmenetben „fátyolos zászlók kiséretével" szabadságának martirjait eltemette! A nagy temetési napon nyihogtak a harci paripák, pergett a dob, harsogott a trombita, szólta tárogató, de a fejedelem már nem hallotta : mélyen alszik ő és vitéz kurucai ! A koporsóknál milliók hullatták könnyeiket anélkül, hogy tudták volna, vájjon arcukon a bánat vagy az öröm könynyei peregnek-e alá; anélkül, hogy tudták volna, vájjon a bujdosók közül, kiknek meghalni nem, de még porladni is soká nem volt szabad ez édes hazában, melyiknek koporsójához álljanak. — * * * „Hajh! ezt visszavonás okozá mind s durva irigység Egységünk történ törve hanyatla erőnk. A sorvasztó lánc igy készüle hazánkra; Nem, nem az ellenség — önfia vágta sebét." így kesereg a mohácsi vészről Kisfaludy Károly. A visszavonás, az egység hiánya pedig csak ez itán következett be, a mely próbára tette a magyart, vájjon élet: képes-e vagy nem. Az az öt püspök, az a 28 zászlós úr, az az 500 főnemes és az a 22,000 magyar vitéz a mohácsi mezőn csendesen alussza álmát, „alacsony moh lepte gödörben"; ha kellett, helyükbe lépett ugyanannyi de amit pótolni nem lehetett; amit a közvitézekkel együtt moh lepte gödörbe temetett a nemzet: az egység sokára, nagyon sokára kelt ki a sirból. A mohácsi csatatérről menekülők utja kétfelé vált: az egyik Szeged felé sietett Zápolya Jánoshoz, ki ott időzött, a másik párt Bécs felé egyengette lépteit. A menekülők magukkal vitték a jövendő századok küzdelmének életképes csiráját is. Beköszöntött a kettős királyság kora, melyből kifejlődött a független erdélyi fejedelemség, ez megteremté az áldatlan testvérharcot, melynek gyümölcseit a török és szövetségesünk, a német szedte le.