Körösvidék, 1927 (8. évfolyam) november-december • 247-297. szám

1927-11-06 / 251. szám

Békéscsaba, 1927 november 6 KürOavldélc 3 NAPLÓSOROK Az a kis ház ma újra megjelent, Ahova téged vinni akarlak, Drága virága az örök^tavasznak. De nem láttalak a virágok közt És nem jöttél felém úgy, mint máskor — Szép virágom, mért maradtál távol ? Kerestelek az árnyas lugasban S jaj, sok virágot összetapostam — Pedig nem akartam, nem akartam. De drága magad seholse leltem — És olyan szomorú lett a le kem. Szemenyei Sándor. A FOGAK ÉS A JELLEM Nagy divatban van most a gra­fológia, amelynek hivatott és ál­tudósai minden lehető és lehetet­len dolgot kimagyaráznak a 11 de­likvens" kézírásából. Természete­sen a jellem kutatása a legfonto­sabb s a grafológus abban brillíroz, hogy a kézirat tulajdonosának pon­tos jellemrajzát adja. Vannak tudósok, akik azt állítják, hogy a fogak alakulatából is ha­tározott következtetéseket lehet vonni az ember jellemére nézve. A fogakból való megállapítások még nem ilyen elterjedtek, mint a grafológia, de lehet, hogy egy na­pon ez a játék is divatos lesz s ezért érdekes beletekinteni a do­logba­Általánosságban a következő meg­állapításra jutottak a fogak „tudó­sai" : Aki mosolygás közben mind­járt ugy kinyitja az ajkait, hogy fogai kilátszanak, az nyilt, jószivü jellem. Aki nevetés közben ajkait összeszorítja és fogait elfejteni igyek­szik, nem megbízható. Ha az utolsó zápfogak egymást érintik, az első zápfogak pedig rit­kák, az arra mutat, hogy az illető elméje tompa. Olyan asszonyok, akiknek felső fogsoruk feltűnő eltérést mutat, gonosz hajlamúak. Veszekedő természetű asszonyok­nál a felső fogak messze kiállnak az alsók fölött. Apró, fehér, egy­máshoz nagyon szorosan álló fogak gyűlölködő természetre vallanak. Akinél a szemfog a foghusnál szé­les és hirtelen hegyesedik, abban vakon meg lehet bizni. Ilyen sokféle következtetést von­nak le a „tudósok" (?) az emberi fogakról, de szerencsére eddig még nem jött túlságosan divatba a fo­gakból való jóslás. Úton Megyünk szorongva, ázva-fázva, Sötétlő, nehéz, rögös utakon. A gond a nyomor és a fájdalom Útunk mentében, lesnek ránk sorba .. És mi megyünk csak, mégis csak tova, Az arcunkba csap egy fekete kéz, Akarja, hogy a bú és csüggedés Elnyomjon minket a sötét sirba. De fönn az égen, nagy csillag lobban Isten világit a sötét útra. S ujult erővel haladunk tova, Hol magyar jövő hajnala dobban. Ujhelyiné Kilbinger Mária. A A Békéscsabai MOVE Sportegyesület vezetői és az országos nevezetességre emelkedett Kossuth-staféta résztvevői, akik koszorút és egy maroknyi erdélyi földet visznek ma a budapesti Kossuth-szobor talpazatára. (Líttmann A. felvétele) Kossuti} Lajos asi ixenie Irta: MIGENH DEZSŐ Nagyszebenben, ahol kincses Er­dély minden nációja fölös számmal találkozott, mindig izgalmas, neve­zetes ünnepi nap volt március tizen­ötödike. Az ünnepélyek rendezé­sében a magyar állami főgimnázium vezetett, amelynek jeles tanári kara a szebeni magyar intelligencia lelke volt. Délelőtt a gimnázium torna­terme telt meg zsúfolásig a város ünneplő közönségével, este pedig a városi „Gesellschaftshaus" volt a gyülekezőhely és ennek a szép, hatalmas épületnek minden ajtaján egyszerre tódult be a végeláthatat­lan ünneplő sokaság. Olyan kevert nemzetiségi város­ban, amilyen Nagyszeben, érthető is volt a márciusi hangulat parázsló forrósága. Diáknemzedékek egymás szájára adták régi nagy összetűzések izgal­mas történetét, a mi dajkameséink pedig, amiket erdélyi anyák és nagyanyák beszéltek el, mind igaz történetek voltak, Igaz, véres tör­ténetek Hóráról és Kloskáról, Axentyáról, Jankuról, az enyedi mészárlásról, a gsászári passzurák­ról, amelyekkel a havasi martalócok szabadon irthatták az erdélyi ma­gyarság asszonyait és csecsemőit.., Csoda-e, ha mindnyájan úgy érez­tük, mintha lemészárolt, főbelöve­tett, vagy magas császári engede­lemmel agyonbunkózott hív székely nagyapáinkért valami nagy elszá­molással tartoznánk valakinek ? Csoda-e, ha feszült halántékunkon az ér, ha hangosan vert, kalapált szivünk, ha ökölbe szorultak keze­ink s ha a poklok kapuját is meg lehetett volna vivatni velünk, ami­kor kibontott lobogóink alatt elin­dultunk a „ Társaságház "-ból és rá­zendítettünk teli tüdővel a Kossuth­nótára ?! „Negyvennyolc!..." Olyan foga­lom volt akkoriban, amit még ma sem tudok közönséges számokkal leirva kifejezni. Mindig a magyar­igeni községi pince tömlöcbejárata jutott eszembe olyankor, s felizga­tott képzeletemben láttam, mint sújtják ott fejbe vajasfejü mokányok fadöntő fejsze fokával dédapámat s láttam az ökörszekerek karaván­ját, amely a menekülő asszony- és gyermeknépet vitte éjszakának ide­jén, rejtekutakon a fehérvári várba, Dédanyám ott, útközben Gyula­fehérvár kapuja alatt adott életet egyik gyermekének, talán éppen abban a pillanatban, amikor a falu védelmére honmaradt s csellel, csá­szári fondorlattal, aljas árulással oláh kézre juttatott férfiak sorában az ő férje fejére is lesújtott a ha­lálos fejszecsapás, Ilyen forrásokból merítettem tehát a lelkesedést jómagam is, amikor minden március idusán kiállítottak tanáfaim a pódiumra, hogy elsza­valjak egy-egy Ábrányi költeményt, A Kossuthnótát is olyan buzgó lelkiismeretességgel fújtam le s fel a hegyvölgyes, visszhangos, görbe szebeni utcákon, hogy becsülettel feküdtem meg utána mindig egy-egy hetet mandúlagyulladással. Mert fennebb tán nem is mond­tam még, hogy az esti ünnepély után zászlók alatt, énekelve jártuk be a várost. Legelöl a gimnáziumi diákság, hátrébb az önkéntes csat­lakozók. Teleharsogtuk a szűk utcá­kat lelkes dalunkkal: „. .. Kossuth^Lajos azt izente, Elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt izení, Mindnyájunknak el kell menni, Éljen a magyar szabadság, Éljen a haza! Ganthner, a pocakos, fehérköté­nyes pék, Fleischer, a virsliiparos, Fronius, a sermérő s a többi sze­lidtekintetü szász bürgerek levett sipkával álltak ki ilyenkor kapu­jukba, de sokszor meggyült a ba­junk az oláh szemínáristákkal. Ezek a szebeni görögkeleti papnevelde növendékei voltak. Legnagyobbrészt valódi havasi származásúak, sötét, nagy Góliát alakok, az „Albina"­bank által finanszírozott dákoromán mozgalom janicsárjai. Egyszer is, amint éppen igazga­tónk ablaka előtt állapodtunk meg s már ott tartottunk, hogy „. .. Valahány csepp esik rája, Annyi áldás szálljon rája ..." — akkor Fejes István, egy ke­ménykötésű, hörcsögmérgü nyolca­dikos árvaházi növendék, aki aznap éppen a Talpramagyart szavalta a társaságházi ünnepélyen, észrevette, hogy az épület árnyékában álta­lunk jólismert s minden magyar tenyért megbizsergető széleskari­máju kalapjukkal fejükön, karjukra akasztott botokkal oláh szeminá­risták tolonganak, Fejes István kezében fáklya volt. Odalépett vele az épület árnyékába és rákiáltott a vihogó oláh pópa­jelöltekre, hogy tüstént vegyék le kalapjukat, vagy kotródjanak be a szemináriumba s ne gyalázzák ün­neplésünket. Mi, kisebb diákok összenéztünk izzó tekintettel s visszafojtott léleg­zettel figyeltük, hogy mi lesz. Érez­tük, hogy végre most olyan vala­minek kell történnie, amiért minket is ugy megemlegetnek majd a gim­náziumban az utánunk jövő nem­zedékek, mint mi emlegetjük, a régieket. A kis Fejes elé egy marcona teológus állt ki vigyorgó ábrázattal s hogy mit szólt, mit nem, azt nem tudhatjuk máig sem. Annyi szent, hogy Fejes megcsóválta a fáklyát, amelynek kormosán füstölgő lángja a következő pillanatban a marcona oláh ormánya alatt aludt ki. Egy kis kavarodás, néhány fáj­dalmas üvöltés .. . Még kialudt vagy két-három fáklya ... Elkép­A békéscsabai Református Leánykör énekkara, amely mostanában mutatkozott be­kiváló sikerrel. („Körösvidék" fetvétele.)

Next

/
Thumbnails
Contents