Körösvidék, 1927 (8. évfolyam) június-október • 140-246. szám

1927-10-30 / 246. szám

Békéscsaba, 1927 október 30 Kör9avi<Ólé$£ Kérdezted: Mért vagyok mindig szomorú ? M. M.-nek, kis Múzsámnak küldöm. Magánysziget fái ólomból vannak, És az ólomfáknak bánat a neve. Állattuk az idő oly lomhán baktat, Mint utja végén az esnyaku teve. Magánysziget partját mély vizek fogják S a vlz a partoknak semmit sem beszél. Csak alszik. Tükrösen. Csillámot sem vet. Hajót sem hajt erre semmiféle cél. Fekete márványból van itt a szikla És sziklákon, fákon titkos éj borong, Mit sem sápaszt sem a csillagok fénye Sem a fátylas orcu, méla holdkorong. Itt éltem én soká. Itt, ahol az arcon Mosoly sohasem, csak könnyek szaladnak, Mig rá nem hullott az úttalan vízre Átivelő hidja hivó szavadnak. És eljöttem rajta. Hozzád, mosollyal. De velem osontak bús sziget-árnyak, Mosolyom ellopták s fülembe súgták : Holdelfogytára úgyis visszavárnak. Suttogásuk hallom... Folyton. S azóta Mintha sirok között, temetőn járnék! S ezért van arcomon s két bús szememben Még ha téged lát is, örökös árnyék. VECSEI NAGY GUSZTÁV. VÉNASSZONYOK NYA RA A Maros völgye mentén ilyenkor piroslanak, sárgállanak a szöllőlevelek a bronzcsillogásu szöllöhegyek oldalán. Fehérlő országutak mentén gébics kiáltoz a vörös galagonya fürtök közül. Árkok partját töviskes, kusza szederinda fedi rczsdaveres levelek közt megbújó, kövér, csillogófekete szederszemekkel, az erdöszélen pedig megcsípte már a kökényt a dér. A vén terebélyes vackorfák alja dúsan van terítve avarban érő gyümölccsel. Maga az erdő, mint az opálkék égre akasztott faliszőnyeg, a piros, az arany és a hamvaszöld minden árnyalatával átszőve pompázik. A bágyadt őszi napsütés fényében mind ragyog ez a tarkaság, amint egy dombtetőről végig tekintünk a völgyön, odáig, ahol a távol kékes fátyola pasztellessé tompítja a pompás színeket. Ez a szép, ez a langymeleg, ez az ébrenálmodozásba bággyasztó napsütés: a vénasszonyok nyara. Engem itt is megkeres. Itt, a sárgakoronás nyárfák alatt, a nemcsobbanó, a szegény, némavizü csatorna partján. Itt is nézem az ég mély, szelíd kékjét a vizén, amelyre halott levelek hulldogálnak halk sóhajtással. Piciny hajók. Egymásután kel nek útra a sima tükrön és úsznak, úsznak temetési lassúsággal az enyészet felé . . . Szép, szép Vénasszonyoknyara.' Üdvözlégy mindig, amikor visszajössz ! Szeretlek és féltelek mindig. Féllelek, mert látod, körülöttünk egyre változik a világ. Egyre többen vannak itt a 40— 50 éves kisleányok és egyre kevesebben a tisztes, szűr kiilő öregasszonyok, akiknek jóságos tekintete olyan, mint a Te simogató, aranyos napsugarad . . . Mondd meg óh szép őszi nyár, visszajössz-e hozzánk, akik szeretünk Téged,visszajössz-e, akkor is, ha már nem lesznek többé vénasszonyok sehol ezen a földön, csak mind 40—50 éves kisleánykák ?. . . M. „Régi dicsőségünk..." A kolozsvári Mátyás-szobor, amelyet megrongáltak s most szégyenkezve helyre akarnak állítani az oláhok (Réthy I. felv.) A gőgös rokonok — Irta: Madarassiné Miskey Erzsébet. — (Folytatás és vége.) — A kisasszonyka már nagyon türelmetlenül várja a nagyságos asszonyt. — Hát a két kisasszony hol van ? — Gyakorolják a zongoraleckét, — Ugy ?!... hát akkor induljunk — és egyszerre szédülni kezdett a feje. A cselédszoba melletti kis vendéghálóban várta ónszínű arccal, fátyolos szemmel a lánya. A szobalány tett-vett, rakosgatott, azután kiment a szobából. Anya és lány hang nélkül omlottak egymás kebelére s igy maradtak sokáig... — Anyuskám, menjünk haza, megszakadt a szivem... jajdult fel a lány. — Ki bántott angyalom ?... Csillapodjál-. — Dalmáék azt vetették szemünkre, hogy kopottak, szegények, ósdiak vagyunk. Hogy csak azért jöttünk, mert otthon nincs mit ennünk... Es azért nem mehetünk le az estélyre, mert szégyelnének bennünket... Oh! majd kiégett a szemem, mert mindezt a szobaleány előtt mondták •• — Ne sirj jó kis gyermekem !••. Nem fogsz velük többé találkozni... Még ma este összepakkolunk és a hajnali gyorssal elutazunk... Az igazságos Ég majd megfelel nekik ezért a napért... No! törüld le könnyeidet és feküdj le, ugy hogy fel tudj kelni idejében... Másnap délben mámorosan, rossz kedvüen ébredtek fel a muri után a hölgyek. Unottan, álmosan fogtak az öltözködéshez, közben eszükbe jutottak a vendégek és erre még mérgesebbek lettek. — Ki az?Szabad ! Ilyen jókor... Maga az Mari? — Kezüket csókolom ! El sem tetszenek képzelni, mi az újság?... A vendégnagyságáék ma hajnalban elutaztak. Még a kofferjukat sem engedték kivinni a kocsisnak... — No ! ez jól sikerült! Gratulálok hozzá, Dalma! Ha! ha! ha !... Ezzel mindhárman átrohantak a főjegyzöné hálójába, aki nagy gonddal masszírozta petyhüdt arcát, Mikor meghallotta a nem remélt hirt, örömében egy ballerinát megszégyenítő pírouettet vágott ki. * * * Eljegyzés van Hessenéknél. Unnepies arcok, fény, virág, pompa mindenfelé. Sürög-forog a cselédség, A pazarul kivilágított lakásban vacsoránál ülnek. Egyik toaszt a másikat éri. Megtörténik a jegyváltás. A daliás vőlegény áhítattal csókol kezet büszkeségtől piruló arájának... Emelkedett hangulat... Éljenzés, pohárcsörrenés... Halkan nyílik az ajtó, Bejelentés nélkül közeledik egy idegen férfi az ünneplőkhöz. Mire észreveszik, — már a főjegyzöné előtt 411, — Kedves feleségem! eljöttem értetek... Az örömanya feltekint rá, — szivéhez kap és ájultan hanyatlik hátra... mint tizenöt évvel ezelőtt... A férfi ijedten kap az asszony után; — Bellusom ! éledj ! én vagyok, az idegenből hazajött Dezsőd!-.. Dalmus, Etus -. jertek apátokhoz-.. Nyomasztó csend vanaszobákban. — Őrült! -- suttogják halkan. Ki kell vezetni... véli egy hang. — Ah! igen! igen... nyögdécselt elhalóan a magáhoztért örömanya. — Vezessétek ki ezt a borzasztó embert... Életemben nem láttam még-.- Csaló!... — Csaló?!... hördült fel megsebzett vadként a régi férj... Itt a vágása homlokomon, amit érted kaptam husz évvel ezelőtt. Elfordulsz tőlem?... lihegi vérbeboruló szemekkel, Nem akarsz r ismerni ? Nézzenek ide hölgyeim és uraim ! Reszkető kézzel keresgél belső zsebeiben, honnan végre is előkerült egy elfakult fénykép. — Tekintsék meg kérem, kik vannak e képen, mely eddig a legféltettebb kincsem volt... Az arckép kézről-kézre jár saz elképedt, fényes vendégsereg kíváncsian csodálkozva szemlélgeti a sárgult fotográfiát, amelyen minden kétséget kizáróan meg lehet ismerni a főjegyzőnét két lánykájával és a negyedik alak pedig... ez az idegen ur! Érdeklődéssel néz mindenki a szenvedéstől kimerült férfire, akinek ajkai körül szomorú megelégedettség bujkál. — Ezek az én lányaim! — mutat a két márványarcu lányra, akik hidegen nézik végig most is. — Es ha százszor is megtagadjátok az édes apátokat — mégis a szegény, sorsüldözött Farkas Dezső leányai vagytok. Voltam emberevő vadak között is, de azok is ragaszkodnak édesatyjukhoz... Jertek hát hozzám, öleljétek át a ti sokat szenvedett ősz apátokat... S kitárja feléjük karjait... Ám azok nem mozdulnak, hanem irtózva és mérgesen néznek az ünneprontóra. Az apa vár... azután elfordulva tőlük, igy szól a jelenlévőkhöz: — Engedjenek meg, hogy önkéntelenül bár — de kissé megzavartam a mulatságukat-.. Nem igy képzeltem el ezt a viszontlátást... A vőlegény apja erre felkel helyéről és kezét nyújtva a jövevénynek, igy felel: — Barátom, mi szánjuk Önt és azt kívánjuk, hogy az Idő gyógyítsa be szive sebeit... A közhangulat e percben melléje állt. Siettek is kifejezést adni részvétüknek, köréje sereglettek és ügyet sem vetettek a házigazda családjára. Az „örömapa" már nem is volt bent. Azt mondják, roppant felindult, vérvörös arccal sietett ki, — egy pillantásra sem méltatva családját. A hívatlan vendég is csakhamar eltávozott. , A vendégsereg szétoszlott pár perc alatt. * * * A városban érthető feltűnést keltett az eset. Egyébről sem volt szó. A „hősnők" drámai jeleneteket rögtönöztek egymásnak a lefüggöBékéscsaba város uj mótoros fecskendője. (Elől, a soffőr mellett Lehoczky tűzoltóparancsnok ül)