Körösvidék, 1925 (6. évfolyam) november-december • 248-293. szám

1925-12-25 / 293. szám

Békéscsaba, 1925. december25. Ara 2000 Korona. Péntek VI. évfolyam 293. szám Szerkesztőség és kiadóhivatal: iscsaba, Szent István-tér 18. Telefon: 60. független Keresztény politikai napilap. Főszerkesztő VIDOVSZKY KÁLMÁN I Felelősszerkesztő MIGEND DEZSŐ Előfizetési árak: Negyedévre 75000 K Egy hóra 25000 K. Egyes szám ára 1000 K A szeretet (vk) Még itt csillog szemünkben az az örömkönnycsepp, mely akkor lopódzott oda, amikor a karácsonyfa alatt sürgölődő boldog gyermekeket néztük ; még itt van a szivünkben az a melegség, amely akkor gyulladt ott fel, amikor kalácsot, vagy ócska ruhát küldtünk őszinte boldogsággal egy szegény embertársunknak ; még áf hatja egész lelkünket az a rendkivül jóleső derű, amely ma mindenkire csak mosolyogni tud, mindenkinek csak jót kiván. Még ma nemesen ver minden sziv, még ma jók vagyunk, mert rajtunk e szent nap varázsa. Ma a szeretet ünnepét üljük. Milyen szép is az, hogy van legalább egyetlen egy nap egy esztendőben, amikor eltompul bennünk minden rossz indulat, amikor ur lesz felettünk a legnemesebb érzés : a szeretet! Mert ezen a napon a legridegebb sziv is felmelegszik, a legnagyobb harag is elveszti élét, a gyűlölet megszégyenülten meaculpázik, — ma mindenki csak szeretni akar. Elnémul a mindennapi élet vad versenyfutásának durva zaja, csendes utcákon, csendes város felett messze hallatszik a templomba hivő harang• 0 ünnepen szó. Ma meghallják minden házban, mert ma minden házban a szeretet és a béke honol. Milyen szép ma az élet! Milyen megelégedettek az emberek ! Mert mindenütt a szeretet uralkodik. És mégsem veszik észre, mégsem érti meg a világ, hogy minden nap, — a szürke egymásután következő hétköznapok is — ilyen szép, derűs lehetne, ha legalább annyi szeretetet vinnénk azokba, mint amennyi ma él közöttünk: ha kihánynók lelkünkből a gyűlöletet, a rosszindulatot, a szivtelenséget, a gőgöt, ha élne bennünk a karácsonyi evangélium. Miért is nem tudjuk ezt a szeretetet állandósítani ? ! Miért is kezdődik ünnepek után újra a csúf dulakodás, marakodás ?! Hallom egy nagy tábor heves tiltakozását. Nem kell a szeretet, a megértés, a megbocsájtás! Ezek a dolgok csak prédikációkba valók, nem a való életbe, mert a folytonos béke és nyugalom elbágyaszt mindent, tespedést, züllést teremt. Az életbe ellentétek kellenek, harcok és viaskodások, mert csak ott van fejlődés és igazi élet, ahol harc van. Az állóvíz megposhad, a rohanó patak friss zuhataga, zajló, sziklákkal harcoló rohanása hoz üdeséget, szépséget, gyönyört. Valóban, a lomhaság és a nagy nyugalom közel állanak a halálhoz. Való igaz, hogy az élet küzdelem. De nem igaz az, hogy e küzdelemnek csak vad indulatok lehelnek a mozgató rugói. Nem igaz az, hogy szeretettel nem lehet harcolni. Sőt az igazi szetetet egész odaadással küzd minden ellen, ami rossz, ami bün, ami ellenkezik az isteni és természeti törvénnyel; csak nemtelen fegyvereket nem használ, csak nem kegyetlenkedik, csak nem tapos el ártatlant. Hiszen maga a szeretet isteni megtestesitője is azt mondta, hogy nem békességet, hanem harcot hozott e földre. Vivjuk hát ezt az életharcot, de szeretettel. Milyen legyen ez a szeretet? Ha a karácsonyfa alatt játszadozó gyermek, a jövő nemzedék felé irányul, ne legyen elnyálkásodó, kényeztető, hanem legyen okos, atnely ismeri a szigort, mindig következetesj nemcsak becéz, hanem korhol is, ha kell. Tudjon ez a szeretet áldozatot hozni, lemondani, önmagát odaadni; tudjon küzdeni a gyermekben élő rossz hajlamokkal, hogy se puhányokat, se gyenge jellemüeket ne neveljen, hanem egész férfiakat, igazi asszonyokat. Ha a nyomorgókat, az élet elesettjeit szeretjük, ne legyen ez a szeretet sopánkodó, pityergő beszédzuhatag, hanem komoly, okos segitő munka. Ne legyünk a pillanatnyi fellángolás gyors cselekvői, hanem a megfontolt, intézményes és hathatós támogatás harcosai. Ha a népet, a napról-napra élő dolgozók tömegeit szeretjük, ez a szeretet ne legyen komoly emberhez nem illő hízelgés, az elbódított népnek istenitése, hanem legyen odaadó munka, megértés, segitő tevékenység, a nép igazi érdekeinek becsületes, önzetlen szolgálata. Ha ellenfeleinkkel állunk szemben, akkor is éljen bennünk a szeretet. Ne ugy, hogy elernyessze harci kedvünket, hanem ugy, hogy vegyen ki a kezünkből minden nem méltó fegyvert. A szeretet tanítson meg arra, hogy tiszteljük ellenfeleink meggyőződését is s vessük meg azokat az eszközöket, amelyek sohasem az ellenfelet, hanem a támadót mocskolják be. (Ilyen gyalázatos fegyverek a rágalom, gyanúsítás, vak gyűlölet, bosszúvágy stb.) HIDEGEN SZÓL ... Hidegen szól a muzsika... Borús idők járnak, Régi tüzes, szilaj nóták Dalosokra várnak; Hajnalpiros, rózsapiros Tüzes magyar ajkra, Darutollas, kacagányos Nyalka kurucokra. Sötét felhők, bánatjelhők Az egeket járják .. . Siró nóta hagyja el most A bús magyar ajkát; Fájó bánat, mély honfibú, Ezeréves.átok... Elhaltak a rozmaringok, A magyar virágok . . . Vak éj után jényes hajnal Hasad fel az égen . .. Sose búsulj, sose zokogj Édes magyar népem! Lesz még tavasz, piros Pünkösd Rozmaring virágod, Hej, szép tüzes magyar nóták Nem hiába vártok!. . . Szemenyei Sándor. Utcai epizód Irta: VARSÁGH JÁNOS. Szittyáit már napok óta foglalkoztatta a dolog. Jelentéktelen esemény volt, igaz, mégis újra meg újra rá kellett gondolnia. Mert ugy érezte, akaratlanul is fájdalmat okozott, megbántotta egy embertársát, akit már úgyis eléggé megbántott a sors. Éppen a hivatalból tartott akkor hazafelé. Tavasz volt, a háború utáni idők hiivös, szomorú tavasza. A nap csökönyösen elbujt a felhők mögé, mint az emberek elől a remény. Ha egy-egy percre elő is tűnt, sem a levegőt, sem a sziveket nem volt ideje felmelegíteni. A fasor gesztenyefáin azért már levelekké bontakoztak a friss gubók. Hiszen már május közeledett. A kerti bokrok is csaknem teljesen felöltöztek már, mindenfelől üde zöld bukkant a szem elé. A végzet és a gonoszság ütötte sebeket a természet szinei gyógyítgatták. Szittyái tehát hazafelé igyekezett, mint minden nap két óra után, mikor a hivatalából szabadult. Éhes és fáradt volt, de inkább a tavaszi beszerzések gondja foglalkoztatta, melyekre sehogysem tudott pénzt teremteni. Lecsüggesztett fővel haladt, szokása szerint elgondolkozva, csak hébe-korba pillantva fel. A középosztályt fojtogató drágaságra gondolt, a szabadulási lehetőségeket latolgatta. Mikor ismét fölvetette a fejét, megdöbbent. Az utcasarkon egyik volt kartársa állott, — vadonatúj hordársapkában. Nemrég nyugdíjazták valami apró szabálytalanság miatt, ami inkább csak ürügy volt, mert már régen rossz szemmel nézték a főnökei. A szerencsétlen ember ugyanis ivott. Az ital már korán reggel meszsziről megérzett róla. Eleinte talán csak vigasztalást keresett, talán csak irt valami életütötte sebre, amit csak a mámorban lehet felejteni. Később az ivás már szenvedélyévé hatalmasodott, nem tudott nélküle élni. Elhanyagolta a családját, a hivatalát, a külsejét, — a mámor leigázta. A vége nyugdíjazás lett, büntetésből, pótlékok nélkül, éppen a legnehezebb időkben, amikor tisztességes szellemi munkából is majdnem lehetetlen volt megélni. És most itt állott az utcasarkon, mint hordár. Szittyái az első pillanatban nem akart a szemének hinni. Csak hasonlít hozzá, villant át az agyán hirtelen. De nem, mégsem. Ez ő, tévedésről szó sem lehet. A jól ismert vörös arc, melyet ujabban körszakáll borított. Az alkoholisták tipusa. A volt kartárs merően a szemébe nézett, mintha őt akarná a történtekért felelőssé tenni. Vagy mintha próbára akarná tenni önmagát, szembe mer-e nézni a maga uj világa partjáról a régivel. Már alig volt tőle egy lépésnyire. Mint döntő pillanatokban többnyire, Szittyái most is elvesztette a lélekjelenlétét. Agyában egymást kergették a gondolatok, de határozni nem tudott. Köszöntse-e a hordárt, vagy megvárja, fog-e köszönni ő ? Megálljon-e, vagy tovább haladjon? Nem volna-e helyes szóba állani vele ? De mit mondjon neki ? Vigasztaló szavakat, valahogy tréfás xnodorban, inkább a szegény ember keserű humorára, mint érzékenységére számítva ? Vajon nem fásult-e el a volt kolléga teljesen ? Az volna természetes, ha százszor érzékenyebb lenne, mint valaha. 0 talán már régen észrevette, hogy egy volt kartársa közeledik. Ránézve talán ez eddig életében a legsúlyosabb pillanat. Ki tudja, talan az élete függ attól, hogy ő most észreveszi-e ? Vagy talán odáig jutott már, hogy a szégyenérzet is kihalt belőle teljesen ? Nem lehetetlen, különben nem sülyedt volna ennyire.