Körösvidék, 1925 (6. évfolyam) június- augusztus • 123-195. szám

1925-08-15 / 184. szám

2 Körösvidék Békéscsaba, 1925 augusztus 13

. nemzetközi és országos lovasmérliozéseli Gyulán, Orosházán és Szarvason Gyula, augusztus 14. fl Békésmegyei Vitézi Szék szeptemberben óriási nemzetközi és országos lovasmérkőzéseket rendez Orosházán, Szarvason és Gyulán. A mérkőzésekre, amelyeknek sorrendjét alább közöljük, nagy számmal érkeztek be nemcsak hazai, hanem külföldi nevezések is. Orosházán eltérőlég a kiadott propozicióktól, szept. 12—13-án, Szarvason szeptemben 19—20-án tartják meg a kiirt lóversenyek és országos lovasmérkőzéseket. fl gyulai nemzetközi lovasmérközésre, amely az eredeti kiirásnak megfelelően szept. 6-án és 8-án lesz, a megyei Szék a következő nemzeteket hivta meg: Németországot, Olaszországot, Ausztriát, Svájcot, Svédországot, és Hollandiát. A versenyek összefüggésben vannak az augusztus 15—20-ra kiirt szegedi és 22—25-re kiirt Siófoki versenyekkel, amelyekre szintén az itt felsorolt nemzeteket hivták meg. Az érdeklődés minden nemzet részéről váratlan nagy mérvben nyilvánult meg, különösen igen sok lovas vesz a versenyeken részt Olaszországból, Németországból és Svédországból. A gyulai nemzetközi versenyeken vitéz József kir. herceg tábornagy személyesen jelen lesz és szeptember 7-én este a vármegyeháza dísztermében a külföldi vendégek tiszteletére verseny-bál lesz, vitéz József kir. herceg, tábornagy jelenlétével. Úgyszintén mindkét másik helyen is a közbeeső, illetve első napok estélyén a résztvevők tiszteletére lesznek versenybálak. Az orosházi versenyekre vitéz Albrecht kir. herceget, a szarvasi versenyekre pedig vitéz József Ferenc kir. herceget hivták meg. A gyulai versenyek összdijazása 15 nagyértékü tisztelettárgy, 52 millió pénzdíj, — 10 ezüst plakett, — 10 bronz plakett 11 díszoklevél. Az orosházi versenyeké: 12 tisztelettárgy, — 21 millió pénzdíj, — 9 ezüst plakett, — 11 bronz plakett és 7 díszoklevél. A szarvasi versenyeké: 12 tisztelettárgy, — 22 millió pénzdíj, — 9 megyei Szék esüst, — 12 megyei Szék bronz plakettje és 8,diszoklevél. Mindhárom verseny összes díjazásai pénzértékre átszámítva 265 millió koronát tesznek ki, amit a megyei Szék ad. A plakettek művészi kivitelűek, levelezólag nagyságúak és ugyanolyan formájúak, 5 mm. vastagságban ezüstből és bronzbői. Rajta a Vitézi Szék domborművű címere, körül művészi díszítéssel és bevésésekkel. Tervezte a megyei Vitézi Szék, kidolgozta Técsy László gyulai szobrászművész. Minden eg yes plakett nagy bőrdobozban van elhelyezve, melynek fehérselyem bélésén a szines vitézi cimer és a nemzeti szin díszlik. A gyulai nemzetközi versenyeken emlékérmet is adnak ki, amely hasonló művészi kidolgozású és tervezésű, mint a plakettek. A versenyeket a Kormányzó Ur fővédnöksége mellett tartják. Dijat adományoztak: Őfőméltósága, vitéz József, Albrecht, József Ferenc kir. hercegek, a honvédelmi és a földmüvelésügyi miniszter, érdekelt városok és községek közönsége és hölgyei, Egyesületek, mágnások és földbirtokososok. tus kápolnában, de alig hallunk meg belőle egy pár hangot, s mindent csak szétszórtan, töredékesen, egységtelenül, mintha egy elmosódott nagy partiturát hangról-hangra kellene fáradságosan kibetűzni. Legárvábban az Erechteion fenséges bájú Karietidája áll. Nővéreitől elragadva, a templom erkélyéről kitépve, elvesz* tette állásának egész értelmét és kecses könnyedségét. Igy egyedül súlyosabb teher neki a fején tartott stilizált kőkosár, mint a széles párkánygerenda, melyet hazájában a másik öt Kariatidával együtt hordozott. Talán csak akkor élénkül meg, ha Athénből jövő idegeneket lát és megkérdezheti, hogy mit csinálnak a barátnői az olajfás Prechteion oldalán, nem üzennek valamit ide meszsze, a Kimmeriosok sötét földjére, melynek partjain már az Oheonos hömpölyög ? Van mégis néhány terem, ahol egészen tisztán hangzik föl a görög Szépség igéző, mámoros dala. A remek rajzú vázák talán túlságosan össze vannak zsúfolva, de a terracotta szobrocskák terme csupa báj, derűs mosolyú kecsesség, pajkosság — örülni, játszani, élni szerető ujjongó lélek 1 Főképen az a ritmus csodás, mely a peplonnal nyakig eltakar assio.iytastek vonalán és a ruhát gazdag redőzetén végighullámzik. Milyen csodásan egyszerű, kedves és természetes az állás, a mozdulat, a legyező vagy álarc tartása, az ülés, hajlás, térdelés, guggolás könnyedsége. Ahogy két leány egymással kockázik, vagy két asszony a pamlagon összehajló fejlel suttog — arra nem is lehet jelzőt találni! — oly csodásan egyesül rajtuk az élet realitása, a művészi kifejezés stilizált bájával és egyszerűségével. Ugyanebben a teremben van még egy ckruse sirláda is, fedelen életnagyságú asszonyszobor, félig fekvő helyzetben felemeli a fátyolát és a tükrébe nézni készül. A fölébredés kifejezése fekvő alakon itt szinte ugyanazon közvetlenséggel szólal meg, mint Michelangelo Medici sírjainak szimbolikus alakjain. Mikor búcsúzva elnézegetem; ugy rémlik ezt mondja nekem: „Én nem Seianti Hunnia vagyok, Tlesna felesége, aminek a sirládám feliratából kisillabizált egy öreg archeológus. A Szépség és Álmodás vagyok, ki eltemetve is örökké élek és mosolyogva emelem fel a fátyolomat, ha vágyódástól fénylő szemek pillantanak rám, ha szív dobban meg a koporsóm mellett, ki az Élet vad lázálmát erősen érezve szenved, vergődik, ujjong és sir vagy önfeledt boldogsággal énekel". Sztehlo Nándor. Hazafelé Svájcból Tegnap óta itthon vágyunk. Egészségesen, lesülve, boldogan érkeztünk meg. Vége az élményeknek. Most már csak emlékek vannak, amelyekkel jó együtt lenni. A „Svájci levelek" is befejeződtek. De az a megtisztelő, szeretetteljes fogadás, amelyben ezeket az Írásokat itthon fogadták, kötelez. Kötelez arra, hogy még utunk utolsó szakaszáról is beszámoljak a minket szerető, irántunk érdeklődő kedves olvasóknak. Hadd következzék hát a befejező, az utolsó „svájci levél." * Hétfőn délelőtt 10 órakor már minden csomagunk fent volt a Bécs felé induló vonat egyik osztrák kocsijában. Ez a kocsi már nem olyan szép, nem olyan kényelmes, mint a svájciak voltak, de azért boldogan helyezkedtünk el benne. A vonat indulása előtt sorakozó volt. Amikor katonás rendben állt a csapat, akkor vettünk bucsut a bennünket kikísérő svájci cserkészektől, aztán e boldog, szép ország iránt való bámulatunk és tiszteletünk kifejezéséül elénekeltük a svájci himnuszt. Láthatóan jólesett az odasereglett tömegnek ez a búcsúzás. Meg is tapsoltak érte. Mikor pedig kigördült vonatunk a zürichi pályaudvarról, sokáig lobogtatták még felénk a kendőket, kalapokat, cserkészzászlókat. Buchs után bizonyos elfogódottsággal köszöntünk el a svájci határtól. Megbámultuk mégegyszer szépsépét, s mialatt integettünk az egyre távolabb maradó határőröknek, mintegy vigasztalásul csendült fel a szép cserkésznóta : „Vár reánk a Kárpát".., Azt hittem, hogy a fiuk már megunták a hegyeket. Nem igy volt. Mohó látnivagyással szorongtak az ablakokban, mintha most akarnák mélyen a lelkükbe vésni az Alpok képét. Vagy tán' ez egy szakadatlan bucsu volt a rohanó patakoktól, a vízesésektől havasoktól, nagy kopár szikláktól ? Gyorsan eltelt az idő Insbruckig. Itt kiszálltunk néhány órára. A szép, régi tiroli város csendes uccáit csakhamar felverte a magyar nóta. Minden ablak megtelt, minden ajtóba kiszaladtak, amerre elhaladtak a „csabai fiuk." Egy jó félórai ilyen nótás, katonás séta után szétoszlottunk a városban, apróságokat, emlékeket vásárolni. Kint a vasútnál jóízűen megvacsoráztunk s 9 óra tájt már ment is vonatunk Linz felé. Elég szűken voltunk. De azért aludtunk. Persze a legfantasztikusabb csoportokban. Volt cserkész a földön, a padokon, a csomagok helyén, az utazókosarakon ... mindenütt, ahol csak a legkisebb hely is akadt. Kora reggel érkeztünk Linzbe, hogy innen hajón menjünk tovább, az állomáson megreggeliztünk, mosakodtunk, aztán ezt a várost is végigdaloltuk. Az ébredő linziek nagy csodálkozva néztek reánk. A piacon egyszerűen megállt az adásvétel, mindenki kisorakozott az útra, hogy mosolyogva integessenek. A hajóút Wienig nagyon szép volt, de nem tudtuk kellően élvezni egyrészt a nagy meleg, másrészt a hajó zsúfoltsága miatt. Itt már sok magyar is volt. A fiuk itt is hódítottak. Többen megszólítottak s gratuláltak a jófellépésü csapathoz. A látott szépségekről nem irok, hiszen alig tehetnék egyebet azok egyszerű felsorolásánál. Ezt pedig megtehetjük akármilyeu jó térképen is. Wienben a Duna Gőzhajózási Társaság jóvoltából a szerdán Pestre induló hajón aludtunk teljesen ingyen, igen jól. De a nagyobb cserkészekkel még este tartottunk egy kis szemlét a hatalmas város felett. Megállapítottuk, hogy nagyon szép a régi császárváros. Már csend volt a hajón, amidőn oda értünk. A kisebb fiuk csendesen pihenték az előbbi álmatlan éjszaka fáradalmait. Nemsokára mi is elhelyezkedtünk, hogy az utolsó külföldi éjszakát átaludjuk. « Reggel 5 óra. Cihelődik a tábor. A fiuk frissen ugrálnak fel: egy csomó már megy is ki a partra, hogy a Duna hűvös hullámaiban felfrissüljön. Előttük hatalmas express hajó prüszköl. Ez megy előttünk Budapestre. Nekünk jó az olcsóbb postagőzös is. A fedélzeten még egy megbeszélést tartunk s buzgón imádkozunk. Áldjuk az Istent velünk való nagy kegyelméért, kérjük további segedelmét. Mire megreggelizünk, megtelik a hajó. De ma nem olyan zsúfolt. Mi pedig a hajó végén igen jól elhelyezkedtünk. Innen akarjuk végigélvezni ezt a napot. Az ut eleje nem érdekes. Heinburg az első város. Hatalmas vára gyönyörködtet. Aztán izgalom fut végig a csapaton. Ott látszik már Dévény. A gyönyörű Árpádemléket ledöntötték. A csonka talapzat fájón néz le a Dunára, Morvára. Itt volt a magyar határ. Némán, elfogódottan mered szemünk a csonka szoborra s mikor a dévényi vár falai alatt siklik el a hajó, felfakad lelkünkből nagy igazán: „Imádkozzunk a hazáért . . ." Az emberek leveszik kalapjukat. A suhanó szellő elkapja és viszi tova a dalt: „Fáj a lelkünk, vérzik szivünk, sir az egész ország ..." És most valóban mindenki sir. Egy édesanya magához öleli két gyermekét s fuldoklóan zokog. Itt egy öreg ur alig győzi törölgetni patakzó könnyeit, amott egy fiatalember viaskodik a sirással. Az ö arcán is végigpereg egy kövér csepp. A cserkészek pedig esdeklik szivük .legmélyéből: „Magyaroknak szent Istene, tekints az égből ránk I" Nagyon elérzékenyültünk. Alig lehet megismerni a csapatot. Oda van a vigság. Pedig jön még sebszakitás. Itt van Pozsony. Dacosan víg nótába kezdünk, de valahogy nem megy. Már a második sort alig énekli valaki, a harmadikat meg — senki. Amikor azonban ott a vár tövében kiköt a hajó, amikor látjuk az ürességet, mely a Mária Terézia szobor helyén tátong, csak elpanaszoljuk: „A toronyból késő este, tárogató nem sir messze . . ." A csehek felfülelnek a parton s már izenik is, hogy ha nem hagyjuk abba a propaganda-nótázást, nem eresztik tovább a hajót. Elhallgatunk a kapitány kérésére. Csak a hajó elindulásakor énekeljük: „Nem lesz mindenkor igy . . Mégegyszer összeszorul a torkunk, amikor magyar.vizre ér a hajó, felrepül büszkén a magyar zászló a nagy árbocra Mi feszesen tisztelgünk s énekeljük a Himnuszt. A magyarok velünk énekelnek, velünk könnyeznek. Most már lassan visszajön a régi derü. Lelkesen megéljenezzük a komáromi magyar őrszemet, Megbámuljuk Esztergomot, Visegrádot. Rossz vicceket vált ki a csapatból Vác. Besötétedett. Az összeverődött cserkészek énekszóval közelednek