Körösvidék, 1924 (5. évfolyam) november-december • 251-298. szám

1924-11-09 / 257. szám

Békéscsaba, 1924. november 9. Ara 1000 korona. Vasárnap V. évfolyam 257. szám Szerkesztőség és kiadóhivatal; Békéscsaba, Szent István-tér 18. Telefon: 60. fügfrotlon keresztény politikai napilap. A szerkesztésért felel VIDOVSZKY KALMAN főszerkesztő Előfizetési árak: Negyedévre 75000 K Egy hóra 25000 K. Egyes szám ára 1000 K \69Zl Egy csendes, ősrégi város fekszik a szökcvizü Körös part­ján. fi novemberi ősz ólom­szürke ege ráhajlik az ugarba tört földekre, a sárguló lombok közül néha-néha elővillan a nagytemplom fehér tornya, filá­zatosan, a nagyvilág zajától távol, magábanézően ül most az egykor sok dicsőséget látott város. Falai között [regenj na­gyon régen a Vezérek sarkan­tyúja pengett. Nehéz, félelmetes kópják erdeje sötétítette el a j napot; sziklakemény magyar ' melleken acél pajzs feszült, vas­markokban a magyar vitézség véres kardja csillogott . . . Daliás vitézek daliás idői régen elmúlottak már. fiz Idő orsóján lepergett áicsőséget a Mult rejti el feledést szülő tit­kos méhében, fi hajduivadékok körösparti városa csendcs-szo­moruan ül magában, csak a letűnt hirnév visszfénye ragyog sápadtan az ósdi falakon . . . Sokan a csonka Hazában még nem is tudják, hogy az filföld közepén létezik a mult emlé­kein álmodozó öreg város: Békés. Most azonban régi dicsősége kél. Ma kell, hogy tudomást szerezzen róla, ne csak Békés­vármegye, hanem egész Ma­gyarország ! Ma kell, hogy feléje forduljon minden tekintet, tisztelegjen előtte minden ma­gyar s a megtépett magyar szinek lobogót hajtsanak neki! Ma sir ez a város! Fiakat nevelt, erős, acélizmu fiakat — s most azoknak elszórt vérén kesereg . . . Eddig csenben, ön­vérén táplálta nemzete életét — most kitárja zokogó keblét, erőt vesz rajta a fájdalom s kiket szeretetből áldozatul adott: megsiratja 697 hős fiát. fimikor összedördült az Ég a Földdel s c szent Hazának száz ellene támadt —• amikor ezer éves magyar mártirom­ságunknak uj keresztutja nyilt, elindította rajta fiait, hogy a vérrel ázott keresztút Kálváriá­ján közülök 697 megfeszüljön! Most siratja őket . . . Siratja a 697-et, az övéit, fi könnyek, a szeretet forró könnyei hulnak, peregnek, kopognak az elsár­gult őszi levelekre, leszivárog­nak a porladó csontokhoz, kö­rülcsókolgatják a hamut, mely egykor dobogó sziv volt. .. Dr. Balogh Imre ezredorvos, Schiffer főhadnagy, Untervéger tüzérzászlós, Bányai Sándor 4-es zászlós, Püski László 4-es zászlós, Takács István 101 -es hadnagy, Méder Lajos, Őri Ferenc, Biró Kálmán, Böször­ményi György, Korcsok Illés, te örökké mosolygós areu Virág kántor és ti százan és százan a szibériai hópuszták alatt, a Doberdó sziklái között nyugvó békési vitézek, a mai napon egy kicsit felmelegszik az a kihűlt, porrá változott szivetek! Gyászolj Békés! Gyászold a te 697 talpig becsületes fiadat. Öltsd magadra a legszebb gyászruhádat! Egyebet nem adhatsz, csak a könnyedet, a fájdalmadat s a kegyeletet! Sajnálod őket ? Siratod őket? Légy büszke rájok ! Naggyá tett téged fiaid szent akaratja, a Hazáért éltet áldozó héroszok! Légy büszke rájok! Lelkesítsd, 1 neveld uj tűzre, uj hevülésre a ! mostaniakat. Övezd fel őket az Isten és Haza iránti lángoló szerelemmel. Plántáld bele a mostani és jövendő nemzedék szivébe is a magyar Sors vér­tanuságának magvát, hogyha majd kell — támadjon uj 697 — csak a Haza éljen! Ha nem igy nevelnéd a Jövőt — óh, akkor annak a halott 697-nek nem lesz nyugodt pi­henése ! Ha a nagytemplom harangja éjfélt konditja, felsir a 697 és megesküszik ellened! Ha zugó vihar tépi az arany­sárga kalásztengert s a fer­geteg szárnya idegen hangokat j röpit tova az árban — a 697 : felzokogó imáját hallgasd meg! Érted, hozzád imádkozik Békés, te magyar Nagyasszony, hogy fiakat küldj a Vihar ellen, héro­szokat, titánokat, régi kardokat forgató uj karokat, hogy a kiömlő mártirvér egyszer már a boldog békesség szivárvá­nyát ragyogtassa meg a be­borult magyar Egen. Uj, vérrel festett hajnalt hirdet addig a 697! Lehűl ma a lepel a 697-nek kőtestéről. Szemünkbe néz mind a 697. Tekintetükben a kin és fájdalom révedezik . . . Valakit keresnek közöttünk, a szülőt, a hitvest, a gyermeket. .. Halállal dacoló homlokukon glória ragyog ! Mi pedig égig érő fájdal­munkkal és hitünkkol magyar lelkünk legszebb imádságát zokogjuk: fildd meg Isten a magyart! Bartyik Mátyás. Csonka Magyarország — nem ország, Bgész Magyarország — mennyország! A karrier A mozgósításkor vonult be és a katonai pályán nagyon hamar emel­kedett, hiszen a nagyváradi hadapród­iskolából negyedéves korában — nem sokkal a felavatása elölt — zárták ki és erre a magaviseletével adott nagyon komoly okot. Hamar elérte a zászlósi rangot, amivel azonban igen rövid ideig fe­szelgett itthon, mert reá kerül a sor és ki kellett mennie a frontra. Derekasan állta a helyét a nehéz kárpáti harcokban, hanem vesztére elkerülte a golyó, a szurony, mert a végzet a fogolyélet, dicstelen szen­vedéseit szánta neki. Az első évek anyagi jólétében ugy t, mint egy grand szenyőr. Azért sze ö is gyalulatlan faágyon hált kecskelábú asztalról eveit, de ezen dott kereteken belől nem tagadott g magától semmi kényelmet... Kifogástalan és mindig a szezon­nak megfelelő ruháit gondosan ke­zeltette ; mindig habfehér gallérja és kézelője az otthoni gavallér élet soká visszajáró kísértete volt közöttünk. Mikor még mindenkinek volt egy, 5 két tisztiszolgát tartott, akiknek nindig akadt dolguk körülötte, hiszen vacsora után jöttek az urak, akikkel íajnalig tartott a kártyázás. Teát, távét, hideg falatokat, bort kellett szervirozniok, mert már ugy voltak nevelve ezek a fiuk, hogy a cigaret­tát is szájba tették egyetlen szem­hunyoritására a gazdának, aki bő­kezűen fizetett, sokat juttatott, min­dent kért, megköszönt, de mélyzen­gésü bariton hangja, soha el nem mosolyodó nagyon markáns vonásai egyenesen parancsolásra voltak te­remtve. Reggelenkint jött a borbélya és simára borotváltatta kissé széles előre­álló állát. Ilyenkor önfeledten néze­gette magát a tükörben. Csaknem összeérő, sötét szemöldökei, átható tekintete, széphajlásu sasorra, nagyon dus fekete nyírott bajussza és a szája szögleténél elhúzódó két mély barázda a meglett korú, hajthatatlan akaratú, szigorú férfi benyomását tették és szemmel láthatóan impo­náltak az alig huszonhárom éves tu­lajdonosuknak. Ismerősei mind tudták, hogy ara­nyosrákosi Létay Zoltán csak azért nem cs. és kir. kamarás, mert kiskorú és hogy hazatérve a katonai pályára lép, melyen az adott feltételek mellett mindenki szédületes karriert jósolt neki. Az idő nem állt a foglyok feje fölött és ebből a természet rendje szerint következett, hogy a viszonyok észrevétlenül, de napról-napra rom­lottak. A kártyapartiknak bealkonyo­dott, sőt rendre elmúlt az ideje a két, sőt az egy tisztiszolga tartásának is. Letörtek a vivőrök és beletörődtek a szolidan élő, egyszerű halandók sorsába: a közös szolgatartásba és a tisztiétkező végtelen egyszerű és nagyon rossz kosztjába. Léiay is azt csinálta, csak a mo­dorában és a meséiben maradt ur, egyébként csak ugy nélkülözött, mint Kuzma Laci, akit pedig valami kis ruthén falu tanítói székéből sodort közénk a végzete. Most egyéb híján az Isten adta tehetségével tünt ki: tanult. Éveken át szorgalmasan dolgozó bajtársak eredményeit érte utói hónapok alatt. Vas szorgalmat mutatva, éjjel-nappal tanulva, pár hónap alatt törökül és oroszul tanult meg. Naponta 70—80 uj szót emésztett meg, egyszerre két oly különböző nyelven és tudta őket, hogy bámulatba ejtette a törököket és muszkákat, — Csak akarni kell 1 — szokta mondani — és minden megy: leg­alább nekem. Titokzatos tervekről beszélt nálá­nál fiatalabbaknak — kiket a külső­ségekben is adott fölényével valóság­gal terrorizált — tatárokról, oroszok­ról, szökésről, hazatérésről. Már engedélye volt, hogy a vá­rosba járjon és amint mondta, ott készítette elő szökésének lehetősé­geit. Bevásárlásokra megbízásokat vett fel szívességből, mert mint mondta, azzal is csak a maga útját egyen­gethette. Hanem egyszer napokig nem jött vissza a táborba. Nagyon sok ide­gen pénzzel ment el és azért soka­kat érdekeit a sorsa. Hirek jöttek felöle, csak az nem igen akadt, aki elhigyje. Mondták, hogy elkártyázta a rábízott pénzeket és elszökött. Hogy beállt a vörös hadseregbe és már nincs is Krasnojarskban. Pár hét alatt elfelejtette mindenki és nem igen beszéltek róla, mint a halott bajtársakról. Aztán akadtak olyanok, akik lát­ták már vörös tiszti uniformisban. És milyen tragikusan fogták fel, hogy mindenkinek az arcáról a hi­tetlenséget olvasták le, akiknek el­mondják a szenzációs hirt. Hát hogyne fájt volna a hitetlen­ség, mikor igaz hir váltotta ki. A forma, ahogyan megbizonyoso­dott róla mindenki, döbbenetesen frappáns volt. Szeptember elején, a télrehajló nyár bágyadtan meleg koradélutánján hirtelen kitárult a tábor kapuja és két lovas vágtatott be rajta. Elöl egy nagyon fess orosz uniformisban lévő, délceg alak haladt. Nagyszerű pej

Next

/
Thumbnails
Contents