Körösvidék, 1922 (3. évfolyam) október-december • 224-298. szám

1922-12-31 / 298. szám

Ára 15 korona^ Békéscsaba, 1922. december 31. Vasárnap III. évfolyam 298. szám SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Bákastisahán, Szent István-tón 13. sx. A szerkesztőség telefon szánts i 60« ELŐFIZETÉSI ÁKAKt Egy hóra 2IO K; negyedévre 600 H, félévre 1200 K. Egyes szám ára lO X. Pstőfi ünnepe Mire az óra éjfélt üt Szilveszter éjszakáján, a századik esztendő hulláma tűnik el az Idő mérhetetlen tengerén azóta, hogy megszületett a legfényesebb költői szellemek egyike, akinek helyét az emberiség szellem-óriásainak panteonjában a legnagyobbak: Shakspere és Goethe mellett jelölték ki tudós gondolkodók. S az a sugár, mely a kiskőrösi nádfedeles ház szülöttjének homloka köré fon glóriát, Petőfi nemzetének, a magyarságnak mártirkoszorus fejét is örök fénnyel borítja. Petőfi Sándor a magyar költői lélek legragyogóbb megnyilatkozása. Nálánál senki jobban nemolvadtnemzeíeérzés- és gondolatvilágába, melynek gazdag mélységeiből sajátos fényű, eleddig ismeretlen kincseket hozott napfényre. És mire felkerültek, lelkének tündéri kohójában egy-egy mesterművé formálta azokat. Képzelete a délibáb játékával vetekedve a Magyar Puszta, e „Tündérleányzó" finom fátyoia alá pillantott s az Örökszép színeivel alkotott róla varázslatos képeket. Megszólaltatta a magyar sziv érzelemvilágát a szerelem halk suttogásától a hazafias indulat villámló mennydörgéséig, a mámoros hangulat csapongásától a fenség megrázó komolyságáig. Hallgatta „a fák lehulló levelének lágy neszét", a virágok illat-himnuszát s a Természet e titkos hangjaitól ifjú lelke magasztos, a filozófia szárnyaira emelkedő gondolatokkal telt meg, amelyek középpontjába a .jóság s az erkölcsi tisztaság Örök forrásának trónusát helyezte. S merengő lelke uj színekbe öltöztette a magyar nép mesemondását, hogy a vitéz magyar huszár előtt Tündérország minden bűbáját kitárva, megénekelje az eszményi szerelem örök diadalát. Költészetünknek nemzeti tartalommal való gazdagítása Petőfi nevéhez fűződik. S amiképen belé vitte a magyar föld és élet tenger bűbáját, e költészetnek ünnepi szinü, pompázó, de kissé hideg nyelvét is I elárasztotta az élő népnyelv kedves, meleg leheiletéveí, gyönyörű virágaival. Képein, hasonlatain ott érzik az Hlföld smaragdszinü kalásztengerének friss illata s azért is tudja ugy elbűvölni lelkünket, kiknek édes a magyar szó, legyünk bár tanultak vagy tanulatlanok. Petőfi az ősidők váteszeként nemcsak költője volt nemzetének, hanetn ihletett prófétája is. S minden próféciája az örök eszményiségnek egy-egy csodaszép dala. Lelkét, mely oly tiszta, mint a puszták harangja, csak a nemes, nagy eszmék szólaltatják meg s csengését nem zavarja a világ tülekedő, trágár lármája. S eszméinek szárnyaló seregében a legmagasabbra emelkedik a Szabadság, e királyi sas. Szabadnak, büszkének, egyenes derekúnak akarta a magyar népet, igaz részvéttel igyekezett fölemelni őt a jogtalanság „kemény nyoszolyájáról«, mert vele számban megszázszorozódva, újra hatalmas, erős nemzetté lesz a magyar, mint ősei, e földetrázó viharok valának- S a felszabaduló nemzet hazáját is minden osztrák bilincstől szabadnak akarta. Sastekintete előre látta a jövő véres napjait s amikor a szabadságharc bekövetkezett, ő lett annak lángoló ajkú énekesévé. Hangja túlharsogta az ágyuk dörgését s füst- és vérszagon keresztül vitte hős honvédeinket „előre". De ha megszűnt a csatazaj, pacsirtaként fölemelkedett a föld véres porából hogy uj küzdelmekre lelkesítse, nemzetét vagy megénekelje hős honvédeinket s imádott vezérét... És Isten megjutalmazta prófétáját: megmentette őt a katasztrófa szemléletének irtózatos fájdalmától s fényes csillagtrónusához emelte: emberi szem nem látta őt holtan; eltűnt a hadak utján a magasságba, ahová mindig vágyott... T\ legendássá vált prófétaköltő alakját nem érintheti az elmúlás sorvasztó lehellete. Ma is ifjan bontakozik ki előttünk müveiből, hogy szivünkben szitsa a hazaszeretet tüzét, rajongássá forralja fajszeretetünket, kemény elhatározássá formálja bűntudatunkat: kik egymással torzsalkodva, gonosz vizekre hajózva, hitet, reményt vesztve, pusztulni engedtük hazánkat, amelyért Ő életét áldozta, egy pillanatig se habozzunk e haza visszaszerzéseért lelkesedésünket és erőnket küzdelembe bocsátani. Hallod-e szózatát, költő, ki nemzeted érzelmeit bocsátod át ihleted bűvös húrjain; nevelő, ki nemzedékek lelkét igazgatod fajod útjára ; katona, kinek fegyvere élén világdöntő haragunknak kell villámiania ; szántóvető, ki a honfivértől ázott barázdákból élet-acélt csikarsz ki; munkás, kinek szive dobogását eltérítette a gyárak leve- ; gőjébe behatolt idegen füst örö- j műnk-fájdalmunk tövises útjától: Tied vagyok, tied hazám ...! Szentegyház keblem belseje, Oltára képed. Te állj s ha kell: a templomot Eldöntöm érted. Petőfi ünnepe nem merülhet ki az ő világraszóló nagyságát méltató beszédekben: komoly elhatározást, erős fogadalmat követel tőlünk, dacos, büszke magyar ajka. S mig az ő erkölcsi tisztaságának öltözetét bűnbánó lélekkel nem vesszük magunkra, mig a haza szent szeretetében össze nem forr szivünk s egyetlen egy célért: Nagy-Magyarországért nem fogunk kezet: addig haragvó szelleme elhárít magától minden ünnepeltetést s tetemre hiv a csonka hazához minden magyart. Dr. Rell Lajos. Szentmise IV. Károly koronázásának évfordulóján Budapest, dec. 30. IV. Károly 1916. december 30-án történt megkoronázásának évfordulója alkalmával, szombaton d. e. 10 órakor a budavári koronázó főtemplomban a számkivetésben elhunyt király volt környezete tagjainak felkérésére a plébánia, Nemes Antal ünnepi szentmisét pontifikált. Petőfi-ünnepélyek az iskolákban Budapest, december 30. A kultuszminiszter ugy intézkedett, hogy az összes elemi és középiskolákban az újév után kezdődő tanítási idő második vasárnapján Petőfi születésének századik évfordulója alkalmából ünnepségeket rendezzenek. a. u. í y Nem a megszokottság hatalma az, amely velem ezt a jókívánságot kimondatja, hanem valami elkeseredett, tiszta látású józanság. Ezért szeretném, hogy akik e cikket átolvasásra méltatják, szintén ne a megszokottság unalmával fussanak rajta végig, hanem tiszta látásukat mélyesszék bele az elkeseredés tátongó örvényeibe, ahol láncraverten sínylődik a józanság, a megértés és belátás, ez a hármas nagyhatalom, amely hivatva van ugy az egyesek, mint világok életét az emberi sziv örök vágya szerint megelégedettségre, boldogságra kormányozva vezetni. De ki fogja a józanságot megérteni ? Az a börtön, amely a józanságot fogva tartja, az emberi sziv s benne a rabőr az önzés. Az önzés, ez a fekete, csillagtalan, romboló viharokat zuditó éjszaka; az önzés, ez az emberi vérrel, könnyel, boldogsággal táplálkozó afrikai kannibál ; az önzés, ez a feneketlen gyűlölet, irigység, megvetés, alattomosság, gyalázat és erkölcsi fertő; az önzés, ez a gyorsan meggazdagodnivágyás, szórakozási és mulatozási düh; ez a mindennel és mindenkivel elégedetlen, minden és mindenki ellen izgató, bujtogató, mindenkit összeveszítő képmutató, farizeus, kerítő, utcai lány, cinikus méregkeverő, emberformát viselő sátán, ez a józanság porkolábja, hóhéra. S ez az önző hóhér emberi szivekben lakik: emberi boldogsággal hizlalja tekintélyes pókhasát. Ezt a hóhért mi neveltük nagyra önmagunkban, mi tápláljuk önmagunk és embertársainkkal szemben. Ez a rut, kövérre felhizott pók velünk jár, jönmegy, hisz ő a mi hűséges csatlósunk, a mi tulajdon második énünk és belevisszük a magán, családi és nyilvános életbe. Ő tárgyalja le politikai és társadalmi kérdéseinket; ő bonyolítja le az üzleti, kereskedelmi dolgainkat; ő megy ügyvédkedni a birósági tárgyalásokra ; ő szerepel és szónokol nyilvános gyűléseken és jótékonysági estélyeken; ő jár izgatni az államhatalom ellen a kaszárnyákba, a társadalmi rend és fegyelem ellen a gyárakba és iparos műhelyekbe; ő ül be újságszerkesztőnek, hogy bizton ölő mérgét belevigye a lelkekbe és pusztuljon minden, ami szent és érték; a beLapunk mai száma 6 óidat*