Körösvidék, 1922 (3. évfolyam) október-december • 224-298. szám

1922-12-24 / 294. szám

Békéscsaba, 1922. december 24. Körös vidék 5 Karácsony estéjén. . . . Pillangó-líbegésü milliárd kis gyertyaláng a zöldelő fákon a téli világban, kis ezüst csengők, bömbölő ércharangok szívek és érzéstől megtelt isteni szimfóniába olvadnak össze, hirdetvén „Krisztus Urunk áldott születését" . . . . . . Karácsony van . . . Megváltó Jézusunk jászlod köré sereglünk mi is maroknyi magyarok nem üres jelszavakkal, melynek nincs iránytűje, de erős akarással, törhetetlen reménnyel, . . . vérző szivvel feltárjuk sebeinket . . . Irgalmas jóságú, véghetetlen Erősség! Negyedik éve ül már nemzetünk a siralomházban. A győzők diadalmasan csörtetik felettünk a rabláncot, prédául vetettek oda zsivány, rabló nemzeteknek. A kegyetlen háború győztesei csillogó vértezetben élvezik diadalmuk mámorát, mig a minden hartéren oly hősi magyar elesett bénaságban vérzik, sorvad . . . egyre sorvad ! . . . . . . Nincs kenyér, ruha, fülünkbe kong a menekültek szivettépő jajkiáltása, de halljuk a fenyes termek hangos tobzódását, látjuk, amint az idegen fajzás tivornyát ül az iiszkök felett. Isten, ki az egyedüli Erősség vagy s kiben mi hiszünk Krisztus Urunk: a Te zsámolyod elé borulunk e nagy ünnepen. Mirbát, aranyat, ezüstöt nem vihetünk, de visszük a mi magyar szivünket. Nézz le erre a boldogtalan, sorsverte árva nemzetre, lásd meg a mi szörnyű sebeinket, melyek fájdalmasságában vonaglik testünk lelkünk. Nyisd fel a révedező szemeket, lássák, hogy a parátnok édes hazánk szent hajlékanak ereszét mardossa már, a vad hullámok elsöpréssel fenyegetnek. . . . Kérve-kérünk hát e napon. Add meg, amije nincs a magyarnak: add meg nekünk ami egyetértésünket é* az ehhez való testvéri érzésünket, azt a leghatalmasabb alapot, amely nélkül „oldott kéveként" szét kell hullanunk. Add meg a mi boldog nagy magyar hazánkat. Hatalmas ura a mindenségnek, örök életet szántál minekünk szent fiad által, add hogy a nemzeti öntudat és az integritás szent gondolata iissön tanyát minden magyar 1 élekben Érezze, tudja minden magyar, hogy integritás nélkül nincs élet ... A Kárpátok suhogásában, Hargita nyögésében, Nemere zugásában, Bácska ringó kalászá— Neked olyan mondhatatlanul szomorú a tekinteted, mint ez a havas-esős késő októberi délután — szinte rekedten mély hangon mondta ezt a pár szót Fekete Zoltán hadnagy a társának, kivel egymás mellett cammogtak, mivel sem törődni látszó szótlan megadással már vagy három órája. — Látod ezeket a kidőlt-bedőlt horpaszu homokhalmokat, a nyárfák sárguló, tépett, kusza lombját ? Lehet-e más az ember, ha ezeket látja, mint szomorú ? Aztán látod, az eső, a havas eső folyton csapkod bennünket, térdig járunk az agyagos, fagyos sárban; fázom, éhes vagyok, hát lehetek más, mint szomorú ? Aztán fogoly vagyok . . . hát lehetek más, mint szomorú ? Ezt bus rezignációval Nagy Feri mondta a kérdezőnek — mindig jókadvü, életerős, fiatal hadnagya az ezrednek, aki hordta magával mindenüvé a könnyelmű jókedvet és telemarékkal szórta a kedélyt az ő kifogyhatatlan kincsesházából. — Miért nem azon kezdted, hogy foglyok vagyunk ? A többi illúzió úgyis. Hátha pálmák alatt sétálnánk valahol a trópusok alatt és undorodásig jóllakhatnánk minden lépésen zamatos datolyával, banánnal, talán jókedved volna ? — Én ugy mondtam, ahogy gondoltam. Nem jut mindig eszembe, hogy fogoly vagyok, de mindig szomorú vagyok mégis. Aztán keresem ban, Adria kéklő, tarajos hullámaiban raboskodó testvéreink fájó sebét érezze. ... Ez keltse eszméletre a tétlenség puha párnáján heverő gondtalanságot, a napi kenyérért küzdőket . . . Ezért forrjon minden magyar szive vágya, ezért esdjen imádsága a szeretet nagy ünnepén . . . Csak ezért ! . . . Ebben ölelkezzen minden gunyhó és palota ! Óh mert ez a magyar föld legdrágább minékünk, szivünk-lelkünk ebben gyökeredzik, legősibb idő óta szántjuk rögét, vetjük barázdáit, verejtékesen aratjuk termését, Isten könnyével összeolvadva. E föld nekünk nem csak boldogulásunk eszköze, kincses értékünk, hanem maga az élet, szerelmunk, mindenünk, az érzésnek forrássá, hazafiságunk magva, élesztő, gyújtó langja, amelynek egy atomjáról le nem mondhatunk soha ! Jóságos Isten ! Nem szállunk perbe veled, de fájdalmunkat tovább nem bírhatjuk. Vess gátat a bomlasztó, romboló törekvéseknek. Világosítsd meg az elméket, hogy ebben az országban csak a magyar nemzeti nézet szempontjából szabad keresni a boldogulás módozatait mindenkinek . . . Békesrég Istene! Visszavonás, pártoskodás áldozatai lettünk, add hát, hogy mi keresztények egyesüljünk abban a szeretetben, melyet szent fiad hozott a földre . . . . . . Magyar testvéreim ! Egyetértés, testvéri szeretet, nemzeti öntudat, integritás szent gondolata fogamzon' a ti szivetékbe s akkor várhatjuk a boldog magyar feltámadást s a -r»aí yarok hatalmas Istene ugy „hozz rá vig esztendőt!" Tantó József Békés- és Aradvármegyei népnevelési titkár. Eüdnpesíl Ml Régi szép, meleg, bensőséges, mar gyar karácsonyesték : hova lettetek? . . . Szédülve szállingózó hópillangók a levegőben, szüztiszta fehérség a földön, a szivekben. Kunyhótól a palotáig meghatott készülődés, lázas angyalvárás. Csilingelő betlehemesek az utcán, békességes, boldog, meleg otthonok, gondtalan, meghitt családi élet. A szeretet kiterjeszti szárnyait, repül, repül, elsuhanva a nagy mahogy miért ? és ami elszomorítót látok magam körül, azzal magya rázom magamnak, meg másoknak a szomorúságomat. Nem is tudom, hogy mí van velem. Soha nem gondoltam, hogy fogoly lehet belőlem. Csak megadással vátom, hogy mit fognak velem csinálni. Csak egy borzasztó érzés szorongat kezdettől fogva és mikor megláttam itt a mieink óriási tömegét, majd megölt ez az érzés : most már vége mindennek! Ki lesz oit a mi elhagyott helyünkön? Ennyi etr.ber helyett hol vesznek mást ? — De hiszen, ha hamar vége lesz, akkor nem maradunk itt sokáig — ragadta meg Fekete Zoltán a kinál kozó vigasztalást. Aztán, mintha megbánta voln az önző gondlatot, hirtelen hozzátette: nem, nem, dehogy lesí vége. Én is gondoltam arra, én is ugy értettem, hogy velünk együtt minden összeomlott . . . de, az lehetetlen . . . olyan sokan sokan vannak még otthon . . . Most szörnyű lármával megállították a inenetoszlopot, melynek sem vége, sem hossza nem volt. Letereltek az útról egy keskeny völgybe melyen kis tisztavizü patak folyt végig és pázsitos lapos partjait most ugy ellepték a foglyok, mint annakelőtte a neíelejts. Tüzérek jöttek vadonatúj táboriágyukkal, lőszerkocsikkal, vágtaban: bizonyára sürgős lehetett a jelenlétük íirra elől, ahonnan a mieinket hozták. Azoknak kellett a hely az uton, azért kergettek !e onnan mindenkit. gyar Alföld, a Bánság, a Kárpátok és Erdély bércei felett. A legkisebb falucskában, minden vidéki magyar városban és a fővárosban is egyaránt élénk sürgés-forgás, csomagokkal megrakott, megelégedett, kipirult arcú emberek. És az emberek között fehéren, nesztelenül, minden szivet megérintve ott jár a mese, Jézus születésének emléke, a keresztyénység nagyszerű legendája, — a hit. Ö, régi szép, magyar karácsonyesték, hova lettetek ? A szent este küszöbén vagyunk, csomagokkal hazasiető embereket mégsem látok sehol. A régi szegények megszaporodtak, csatlakozott hozzájuk egy uj csoport: az urimagyar középosztály. A történelmi magyarság létalapja megingott, száz meg száz évtizedes szorgalom, ezer meg ezer becsületes, hosszú munkásság gyümölcse vált semmivé. Ami régen szent volt, ma elavult fogalom, az önzetlen becsület, az előrelátó takarékosság koldusbotra juttatták a maguk tántoríthatatlan hiveit. Nemes gyümölcsük idegenek ölébe hullott, akik más erkölcsök alapján rendezték be az életet. Belenyugodhatunk-e miebbe?Megadjuk-e magunkat tétlenül, vagy kezdjünk erős íiittel, acélos akarattal, keresztyéni türelemmel uj életet ? Dicsőséges, boldog, régi világunk összeomlott. Négy esztendeje takarítjuk a romokat, kezdhetünk építeni. Örömmel állapithatjuk meg a legszebb ünnep előtt, hogy minden gáncs, minden gúnyos tagadás ellenére is itt igenis öntudatos, komoly munka folyik. A magyarság igenis felébredt, megtalálta önmagát, visszatért elhanyagolt eszményeihez. Az ifjúság nem szédül meg többé idegenek nemtelen, megrontásunkat célzó, bóditó mákonyától, átkos nemzetköziség helyett a nemzeti talajba igyekszik gyökeret ereszteni. Újra megtalálta a hősiség kultuszát. A magyar ifjúság magyar lett ismét. A budapesti középiskolák vöröskereszt egylete az iparrajziskolában karácsonyi vasárt rendezett. MagyarNem messze a völgy lankás oldalán alacsony kis zsupfedelü házban kötözőhely volt. Az eres?, alá kötött genfi lobogó magosan lobogott fölötte borzasztó vöröskeresztjével, mely egyre több embernek lett a meghittjévé . . . Onnan jöttek egészségügyi katonák és apró kis kenyereket szorongatva hónuk alatt kerülgeték a mieink csoportjait. Szólni nem mertek, várták a megszólítást. Aztán itt is. ott is körülvették őket és '< kenyeres kisvártatva kenyér nélkül, de pokróccal, köpennyel, hátizsákkal felszerelve igyekeztek viss/a a kis hazba, ahol taláa valami gondjaira bizott haldokló kiabált utána eddig hiába . . . Fekete Zoltán is vett egy kis zabkenyeret. Az egyik pokrócát adta érte. Nagyon éhes volt, talán a lelke üdvösségét is odaadta volna egy kis zabkenyérért. M g is szegték, meg is ették, mert már hárman voltak akkor, Witzig őrnaggyal, aki hangos ,,ne féljetek, mig engem láttok" kiáltással kezdte veregetni a vállukat, ahogy beszédbe mélyedve észre sem vettek a közeledtét. Mindig ez volt a szavajárása és az elfogatásukat megelőzőleg is ezzel biztatta őket s bizony akadt már olyan függelemsértő katonája, aki a szemére vetette ezt a csalfa bátorítást, de biz ő most sem engedett és újra csak ezzel biztatott. Mikor megették a kenyeret, azt mondja az őrnagy : — Te Feri. nézd csak, ott hoznak még kenyeret. Neked van egy terruhás leányok, Bocskai-sapkás fiuk lelkes serege árulják itt a maga készítette művészi munkák tömegét. Négy nagy teremben a kitartó szorgalom, a páratlan kézügyesség ezer meg ezer bájos, apró eredménye van felhalmozva. Magyar fiuk, magyar leányok munkája mind. Önállóan tervezett, szines rajzú dobozok, tulipántos ládák, szivar és cigaretta-tartók, szipkák, kisebb-nagyobb tálcák. Itt egy torockói paraszt szoba, magyaros mintájú asztal és székek, apró kis pohárszék, parányi párnákkal tornyosán telerakott ágy, tányértartó polcok a falon, gyönyörűen, aprólékos pontossággal kifestett tálakkal, tányérokkal. A szobában takaros kis székely leányok, legények és menyecskék. Amott egy miniatűr mezőkövesdi szoba, a legapróbb részletekig kidolgozva. Matyóhimzések, kendők, asztaldíszek. F&bóí kifaragott állatok, csodálatos élethűséggel, egyszerű eszközökkel. Kerámiai munkák, agyagedények, csinos hamutartók, beléjük égetett, festett fenyőfaágakkal, lelkes jelmondatokkal. ^Kárpátok bércein Hungária őrködik*. „Ne felejtsétek Erdélyt". ,,A Bácskát ne feledjétek el". Egy fából készült kis szélmalom a magyar puszták hangulatára emlékeztet. Az eljövendő nemes magyar ipar, a nagyságunkat hirdető magyar művészet ébredezik e termekben. A portékáját kínálgató fiatalság ajkán a tiszta magyar kereskedelem Ígérete cseng. E szines képek összetartásra, fáradhatatlan munkára intenek e kedvesen csengő hangok, messze célokért öntudatos munkálkodásra buzdítanak. . — Magyar anyák, csak keresztyén iparosnál, csak keresztyén kereskedőnél vásároljatok 1 Ne menjetek idegenhez kényelemszeretetből, vagy azért, mert ott talán pár koronával olcsóbbat kaptok. Ha a magatokét támogatjátok, versenyképes lesz pár év alatt. Ti magyar férfiak, csak keresztyén, magyar szellemű újságot olvassatok 1 Nem antiszemitizmus ez, csupán a saját véreitek támogatása. moszod, úgyis elveszik, vegyél rajta most egy kenyeret, aztán holnap én veszek majd. Addigra csak megkerül a legényem, nála van mindenem. Persze — aztán közelebb hajolt és csendesen súgta a társainak: — a pénzem az itt van a kamásliban, jó darabig elég lesz hármónknak. Mondom : ne féljetek, mig engem láttok 1 Sötétszürke, alacsonyjárású hófelhő közeledett rémes gyorsasággal. Nyomában járt a sötét alkonyat. Elől, a völgy kijárata felől hangos >po csetiri« kiáltások terjedtek a kisérő katonák száján egyre tovább a völgy mélye felé és négyes sorokba verődve ^megindult újra az oszlop azon az úton, melyről az imént lekergették. Az első pár sort kézenfogva állogatták össze, folyton kiabálva a „po csetiri"-t, a többi ment magától. Ahol nehezen ment: segített a kancsuka, vagy a puskaagy. Direkt módszerrel tanítottak itt (ugy gond 'lom, máshol is 1). Nagy Feri az utolsó pillanatban vett meg két kis zabkenyeret a termoszért, aztán szaladt velük a többiek után, de biz' az nem volt kis vállalkozás az adott körülmények között, Majd a nyelvét harapta el szegény, ahogv belelépett egy-egy sárral telt gödörbe a kijárt uton. Nagyon bosszantotta, hogy nevettek rajta, mikor lihegve utóiérte őket és bizony csak a beálló sötétnek köszönhette, hogy ott maradhatott az őrnagy mellett, mert ötödik lett a sorban, amit világoson el nem tűrtek a muszkák, hiszen mindunta-