Körösvidék, 1922 (3. évfolyam) január-március • 1-74. szám
1922-03-19 / 65. szám
Békéscsaba, 1922. március 19. C sütö rtök III. évfolyam 62. szám. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Békéscsabán, Szent István-tér 18. sz. A szerkesztőség telefon száma : 60. Független keresztény politikai napilap ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra SO K, negyedévre 1SO K, félévre 300 K. Egyes szám ára 3'K. Mezőgazdáságunk és a jóvátétel Foglalkoztunk már ezen a helyen az ántánt jóvátételi követelésével, amellyel egy csapásra szeretné megölni csonka országunk mezőgazdaságát. Az az élőállatkövetelés, amelyet most állítottak fel, azután a fosztogatás után, amelyen Magyarország keresztülment, tulajdonképen olyan abszurdum, hogy foglalkozni sem kellene vele, de mégis szükségesnek tartjuk a követelés erkölcsi oldalát megvilágítani. A világ legigazságtalanabb és leghajmeresztőbb Írásműve : a trianoni „béke"-szerződés olyan hadisarcot vett el Magyarországtól, aminőhöz foghatót a világtörténelem nem ismer. Ebből az igazságtalan zsákmányolásból az ország területének kétharmadrésze, legfontosabb terményeinek termelőhelye, állatállományunk kétharmada az úgynevezett utódállamoknak jutott s ha hozzávesszük még a baranyai szerb megszállást, a Tiszántúli hosszú, a Duna—Tisza közti rövidebb oláh megszállás sarcolásait, elmondhatjuk, hogy teljesen ki vagyunk fosztva, mert hiszen a jogtalan megszállók éppen legértékesebb tenyészállatállományunkat rabolták, pusztították el. Ha nem tekintjük ezek után ezeknek a követeléseknek égbekiáltó igazságtalanságát, beszélhetünk gazdasági lehetetlenségekről is. Mert lehetetlenség az antant kívánságait teljesíteni, anélkül, hogy törzsanyagunk további feláldozásával, a fejlődés, az utánpótlás, állományunk helyreállásának lehetőségét el ne vágjuk. Hogy sorba menjünk: igásállatokban ma is óriási hiány van. A háború és az azt követő események a lovak számát annyira csökkentette, hogy évek munkájára lesz szükség, amig a régi nívóra emelkedhetik lótenyésztésünk. Ha a számbeli különbségtől el is tekintünk, minőségben, munkateljesítésben olyan nagy a különbség, hogy ezt kiegyenlíteni évtizedek munkája kell. Szarvasmarhaállományunk ugyanígy áll. A „békeszerződés" következtében az oláhoknak jutott területekkel 2 2 milió szarvasmarha, 3 5 millió juh, majdnem 2 milió sertés és több mint fél millió ló az ellenséges zsákmány. Csehország másfél millió szarvasmarhát, ugyanannyi juhot, egy miltió sertést, több mint negyedmillió lovat, — Szerbia félmillió szarvasmarhát, 300 ezer lovat, több mint egy millió sertést 600 ezer juhot, Ausztria félmillió szarvasmarhát, 130000 sertést, 75000 lovat kapott. Ezzel szemben nekünk megmaradt 1 9 millió szarvasmarha, 25 millió sertés, egy millió juh és alig 600 ezer ló. Amit a jogtalan megszállás, különösen az oláhok elvittek, ebben a szomorú statisztikában nincs is benne. A mai tényleges állapot tehát még ennél is sokkal szomorúbb, sőt mondhatnánk: kétségbeejtőbb. Azt az érvet is hallottuk s olvastuk éhes szomszédaink írásaiban, hogy Magyarországnak kivitelre is jut, tehát feleslege van. Ez nem is irónia, hanem egyenesen perfidia. Az az elenyészően csekély állatkivitel, amelyet a szó szoros értelmében a szánktól vontunk el s amely kivitel meg sem közelíti értékben egyéb, a mezőgazdaság életszükségletére való behozatalt — még mai csekély- állatállományuknál sem jöhet számításba és legfőbb elősegitője a takarmányhiány. Pedig még további önmegtartóztatásra van szükségünk. Egyéb mezőgazdasági termelésünk éppen, hogy fedezi belső szükségletünket s igy állatkivitel révén kell előteremtenünk a legszükségesebb ruházati cikkeket, fűtőanyagot, vasat s mindazt, ami szükségesebb, mint a hus. Ha azonban lemondunk a húsról s ezt is odaadnánk falánk és telhetetlen szomszédainknak, ezzel lemondanánk a legelemibb életszükségleteink beszerezhetésének lehetőségéről, lemondanánk arról, hogy valaha, valamiképen talpraállithassuk kirabolt mezőgazdasági termelésünket. Afölött vitázni sem kell, hogy ma még az egyetlen teherbiró adófizető elem a mezőgazdaság. Az állami kiadások nagyrésze innen kerül ki és jövedelméhez képest minden más adózó elemnél nagyobb terhet visel. Jól kell tehát vigyázni, hogy össze ne roppanjon a teher alatt. Ezt pedig cshk ugy érhetjük el, ha a földbirtok jövedelmezőségének lehetőségét megóvjuk. Ennek pedig az a módja, hogy nemcsak hogy egyetlen darab állatot további sarcul ki nem adunk, de a meglevő és leromlott állomány minden áron való talpraállitását, fejlesztését, ha kell, az államhatalom eszközeivel is előmozdítjuk. A Budapesten most ^megnyílt tenyészállatkiállitás, melylyel lapunk más helyén foglalkozunk, biztató kilátásokat nyújt a jövőre, de éppen ez igazolja, hogy ami még megmaradt, meg kell óvnunk mindenáron. Apponyi-ntcák Irta: Fábry Károly (18) Hát ugy keletkezett az Apponyi-utca, hogy az 1870-es évek legelején — az intelligencia unszolására — elhatározta a község, hogy az uradalomtól megvett tiszttartói lak nagy udvarát és vadaskertjét ugy értékesiti, hogy abból utcát nyit és felparcellázza beltelkeknek. Az értelmiség már pár év óta erősen mozgott, hogy egy alreálgymnasiumot s valamilyen jobb leánynevelő iskolát is létesíthessen, hisz ha Harsányi néni óvodájából — mely első volt itt — kinőttek a gyerekek és az elemit — leginkább tótul — elvégezték, az uri vagy iparos leányok tovább nem tanulhattak. Volt ugyan már 1847-ben is egy magán vállalkozó : Galli Sámuelné Broszman Amália, ki egy magán leány-kézimunka iskolát tartott fen, azután egy igen szellemes, magyarul alig tudó német ember (Porosz honi Liegnitzi származású) Schaifler Hugónak is magán női iskolája, de nem fogadhatta be a művelődni óhajtó összes lányokat, el is halt a szegény öreg, igy egy leányiskola felállítása mellőzhetlen közkivánsággá vált. Az értelmiség — az úgynevezett intelligencia — még kicsiny volt ugyan, de a művelődni és magyarosodni törekvő iparossággal egyetértőleg azt is helyesen felfogták, hogy a falut paraszti mivoltából csakis a magyarosodás és a művelődés terjesztésével lehet kiemelni s helyesen és célirányosan tapintottak oda, hogy arra legalkalmasabb a nőnevelés, mely a családba viszi és terjeszti a műveltséget, amely alapja minden haladásnak, a tudomány, művészet, kereskedelem és ipar fejlődésének és igy az ország szellemi és anyagi erősödésének, megértő érzéssel helyesen megállapították, hogy egy nemzet agyveleje: annak értelmi országa, igy azt kell erősiteni, fejleszteni. Az ilyen iskola létesítéséhez elsősorban a központban kellett egy megfelelő telket teremteni és erre a tervbe vett uj utca kihasitása kívánatos közérdeknek és közszükségnek tekintetett s habár a paraszti elöljáróságnak nem is volt, vagy legalább akkoriban nem látszott ez érdekében levőnek lenni, a mi hajlítható jó népünk belátta annak kívánatos és szükséges voltát annál inkább, mert az elöljáróságnak, illetve a belső tanács és képviselőtestületnek már előzőleg meg volt a hajlandósága egy polgári fiúiskola felállítására. Ugyanis az 1868. évi közoktatási törvény rendelkezése alapján Vadász Manó tanfelügyelő erősen szorította a községet egy polgári iskola felállítására. Az elöljáróság, illetőleg a belső tanács — amint a sok tárgyalás mutatja — erre hajlandó is volt s meg is indult az eszmecsere az összes egyházakkal, de nem sikerült közös megállapodásra jutni, igy abban maradt azzal, hogy az evang. egyház maga állit polgári iskolát. A hangulat tehát elő volt készítve egy az eleminél magasabb női iskola létesítésével is, igy az az elöljáróság, illetőleg belső tanácsnál akadályra nem, sőt inkább meleg támogatásra talált. Ezért megérdemlik az akkori elöljárók, hogy utódaiknak neveiket megőrizzük. Biró volt: Petrovszky Pál, albiró: Pataj György, városgazda: Hursan Pál, jegyzők: Szemián Sámuel, Krcsmárik János és Hüke József, esküdtek az I. tizedből: Gálik András, ifj. Laczo Márton, Vandlik Katolya Mátyás; a II. tizedből: Takács Soma, Botyánszki György, Nóvák András; a III. tizedből: Kaczko János, Szpisjak Mihály, Szaszák János ; IV. tizedből: Csendes József, Mazan György, Farkas Mihály; a Szőllőkből: Molnár János 60 frt évi díjazással; tiszteletbeli esküdtek voltak : Ficsovits Sándor és Singer Ignác. A képviselőtestület ennek folytán hamarosan nemcsak hozzájárult az uj utca nyitásához, hanem megértő szívvel fel is ajánlotta a leányiskola céljára ingyen — a ma is meglevő — szép telket. Most már csak az volt a legnagyobb nehézség, alapot teremteni az építkezésre és az iskola fentartására. Kemény Mihály volt községi mérnök, utóbb párszor Csaba országgyűlési képviselője, Zsilinszky Mihály és gróf Apponyi Albert buzgólkodtak — az akkoriban nehezen elnyerhető — állami segély után. Előbb azonban itthon kellett az építkezéshez egy alapot összehozni — erre minden intelligens embert és családot felkértek — gyűlt a pénz s megalakult a „nőnevelő társulat". Egyesek alapítványokat tettek, mások 10 évi hozzájárulásra kötelezték magukat, többen kisebb-nagyobb adományokkal járultak hozzá, bálakat, koncerteket, felolvasásokat rendeztek, ezekből született meg és épült fel 1873-ban az első magántársulati nönevelde Csabán. Azután jött a fejlesztés, mely kőről gróf Apponyi Albertnek, — mint egy időben a társulat volt elnökének — hervadhatlan sok érdeme volt s hogy az oda fejlődhetett, ahol most van, azt egyenesen Apponyi Albert grófnak lehet köszöni. Ezért lett érdemei elismeréseül és hálából elnevezve az az utca: Apponyi-utcának. Lapunk mai szúrna 8 oidai.
