Körösvidék, 1921 (2. évfolyam) január-március • 1-68. szám

1921-03-27 / 66. szám

Békéscsaba, 1921. február 269. Vasárnap I I. évfolyam 4 7. szám. Jf Jr e # • • w JtCTiM Szerkesztőség és kiadóhivatal: Békéscsabán, Szent István-tér 18. szhtn A szerkesztőség telefon száma: 60 Független keresztény politikai napilap Előfizetési árak: Egy hóra 35 K, nagyedévre 100 K. félévre 200 K. — Egyes «zám ára 2 korona Húsvéti gondolatok. Irta: ZSILINSZKY ENDRE. Európa megvénhedett és a fehér­ember sóvárogva, szomjas lélekkel keresi a megújhodás forrásait. Mostanában egy súlyos könyvet olvasgatok, csak apránként, mert nem jó annak, aki a cselekvök vi­lágát figyeli, méri és kommentálja, nem jó annak túlságosan elmerülnie a filozófálgatásban. Spenglernek, a nagy német bölcselőnek történet­filozófiája ez a könyv a nyugati civi­lizáció hanyatlásáról. Spengler meg­állapítása szerint mi a nyugati kul­tura legutolsó szakát éljük. Lehan­goló tudat ez nagyon, de csak akkor, ha nem gondoljuk egészen végig. Mert ahol egy kultura haldoklik, ott a lelkek mélyén és a föld felü­lete alatt ott kell már hogy szuny­nyadjanak az uj kultura csirái. Es ha végignézünk a magunk kis, nyo­morúságos Csonka-Magyarországán és a mi világunkon keresztül nézzük egész Európát és a roppant krízist, melyben a meggyötört emberiség fetreng: igenis ott látjuk a lelkek mélyén és a föld felülete alatt az uj világ feltörekvő diadalmas hajtásait. Miden vénhedő művelődés legfőbb vénségi jele, hogy az emberek el­hagyják az Istent és hűtlenné válnak a földhöz. Minden igazán nagy, te­remtő erőkkel teljes korszak: vallá­sos és a földbe gyökerező korszak. De tekintsük csak át azt a gyászos „fejlődést", melyet a magyar társa­dalom a forradalmat megelőző évti­zedekben végigszenvedett. A komoly és mély vallásosság, mely apáinkat és nagyapáinkat hevítette és belsőleg erősítette, kiégett a lelkekből és az a szent kapcsolat magyar lélek és magyar föld között, mely nélkül igazi fejlődés és teremtő munka elképzel­hetetlen, lassan meglazult és meg is szakadozott. Ha egy idegen ember Budapesten alaposan végig tekintett a forradalom előtt, bizonyára nem jutott eszébe, hogy ez a város egy erősen keresztény multu és túlnyomó­részt földművelő országnak a fővá­rosa. A liberális korszak egész világnézete, politikája és gazda­sági rendszere természetszerűleg hoz­ták magukkal, hogy lassan Budapest lett az ország, az ország pedig: csak „vidék". Budapest szitt el min­den gazdasági- és embererőt, Buda­pest szitt el minden nagy egyéni értéket, Budapesten halmozódott fel minden kezdés, akarás és lendület és mindez a sok erő idegen célok és idegen Istenek szolgálatába állott. Az ország, a liberális éra szójárása szerint a „vidék" hallatlan vérsze­génységbe esett, szemben a tultáplált idegen Budapesttel. Csodálatos tes­pedés pora úszott a vidéki városok és falvak házsorai fölött s még az a kultura is, mely egy-egy régi vi­déki város életét régebben olyan széppé és tartalmassá tette, még az is felette megvékonyult. A vidék élete egyenesen elmocsarasodott. S amint az márszokott történni minden vérsze­gény testtel: a magyar vidék vérében is elszaporodtak a legszörnyűbb baci­lusok. Csak gondoljunk vissza afta a „közéletre", amely itt Békéscsabán a forradalom előtt volt! Lehetett-e egészséges az a társadalom, amely­ben az alsóbbrendüség és pedig a szellemi, az erkölcsi és a testi al­sóbbrendüség egyaránt, következe­tesen és kivétel nélkül didalmas­kodott a felsőbbrendűség fölött?! EDben a városban szava sem volt sokáig, vagy ha volt, nagyon csön­des csak, a becsületes, a bátor, az önzetlen embereknek. Még a zsidó­ságból is leszorultak a közélet po­rondjáról azok a régi, tisztes em­berek, alrikkel apáink még komoly barátságot tartottak s akik igyekez­tek is, tudtak is simulni szivükben a magyar lélekhez. A zsidóság alja, pár üresfejű, arcátlan, alávaló nomád le­gény vakmerő terrorja alatt nyögött itt minden tisztességes ember és min­den tisztességes intézmény: ezek hurcolták-a vörösök börtöneibe és a sirba apáinkat. Ezen a korszakon hál' Istennek tulvagyunk s ha semmi egyebet nem hozott volna eredmé­nyül a keresztény irányzat, csak a közélet levegőjének ezt a megtisz­tulását, már ez is olyan nagy dolog, melynek horderejét ma még át sem tudjuk látni. Ám hiába gú­nyolódnak fölöttünk ellenségeink, hozott a keresztény irányzat más eredményeket is, többet is, ha nem is eleget, ha nem is annyit, amennyit akartunk és amennyit elér­hettünk volna, ha mindnyájan jobban belefekszünk a munkába. Eredmé­nyeinket mégis csak gonoszok és va­kok kicsinyelhetik le. Vissza kell térnünk az Istenhez és a magyar földhöz! Ha körülnézünk, jó lelkiismerettel mondhatjuk: íme az első lépések megtörténtek. Nagy­pénteken hallottuk a lutheránus ma­gyar istenitiszteleten, hogy mind na­gyobb és nagyobb tömegek kezdik fölkeresni az Isten Házát; ez a val­lásos ébredésnek csalhatatlan jele. A keresztény egyházak élete uj len­dületet kapott: megalakult a Protes­táns Szövetség, az Evang. és Kath. Leányegyesület. Karácsonykor Bee­thoven karácsonyi énekét énekelték a nagytemplomban. — A Move hölgyei gyönyörű kézimunka anya­got halmoztak össze, mely Buda­pesten is elragadott mindenkit és halljuk, hogy e munkák Hollandiába is kikerülnek. A hölgyek, akik ezt a talpraesett mozgalmat viszik, talán át sem gondolták igazán, milyen nagy dolog az, amibe itt bátran bele­vágtak és milyen nagy perspektíva első részlete. Üzletet emlegetnek a sunyi gunyolódók, pedig ez szellemi és erkölcsi ébredés. Uj lelkitartalom ez a nemrégiben még pletykálkodás­ban kimerülő vidéki társasélet sivár­sága helyén. A Move szövő szövet­Néhány szó a XVII. századbeli erdélyi magyar lakomáról Irta: VIDOVSZKY KÁLMÁN Most, amikor szivünk minden ke­serűségével oly sokat időzünk Er­délyben, szétdarabolt hazánk leggyö­nyörűbb részében — gyakran elfog a vágy, hogy lássam ezt a ragyogó multu országrészt teljes fényében, régi dicsőségében, magyar vidám­ságban. Különös szeretettel olvasgatom a régi ei iélyi Írásokat, mert amikor azok beszélnek hozzám, elfelejtem, hogy most nem a mienk ez a föld, mely ezer éve mindig a mienk volt, elfelejtem, hogy oláh bocskor ta­possa azt a földet, mely a magyar urak sarkanytus csizmáinak büszke kopogásához volt szokva. Ilyenkor fokozott mértékben érzem, hogy nem lehet idegené az a föld, amelyhez annyi kedve? emlék, annyi ősi ha­gyomány fűzi ezer éve a magyart. Mostanában is ott jártam s amit a régi irások nyomán láttam, feltá­rom a Körösvidék olvasói előtt E szűkös világban a XVII. század­beli magyar bőség, világhíres ven­dégszeretet kapott meg. Ezt szeret­ném bemutatni egy főúri ház sok vendéget látó vidám napjának váz­latos leírásában. Be Bzeretném mu­tatni — ha csak hézagosan is — mennyi bőséget, mennyi vendégsze­retetet, gondtalan derűt képviselt egyetlen mozgalmas nap a régi er­délyi kúriákon ? Kezdjük a napot reggellel. Pil­lantsunk be a XVII. sz.-beli erdé­lyi uraknak konyhájába, ebédlőter­mébe, éléstárába és pincéjébe. Váj­jon mi minden történik ott késő estig ? Alig hogy megvirrad, már készen van a finom reggeli. Nincs is időnk rá, hogy körüljárjuk a kastélyt (mert egy erdélyi ur kastélyában vagyunk, ahol rajtunk kivül még más vendég is van), hívnak a reggelihez. Most persze azt hisszük, hogy kávét, teát vagy csukoládét fognak felszolgálni? Tévedés. Mert „Rz reggeli ital nem vala az kávé, Híre sem hallatott, mi az az herbaté. Rz csukolátának nem volt semmi hire, Hozta be eze­ket német jövetele. Rz régi ma­gyarság ezeket nem tudta." — Be­vezetésül valami mással kinálgál­nak. Rz asszonyok apró kulacsaik­ból itatják a férfiakat. Finom fahéj­viz, aquavita ez amelyből a legjob­bat Brassóban főzik. Aztán pompás égett bor illata csap meg. Ott áll az asztal közepén egy nagy tállal. Mézzel édesítették, mazsola szólót, fügét szórtak bele. De hogy fogjunk az evéséhez?Megmagyarázza Apor Péter uram rigmusa: Az égett bort itták melegen kanállal, A fügét meg ették mind az malosával, Táplálták férfiak reggel ürmös borral, Magukat, nem voltak mert kényes gyomorral. Pompás kávézás lehetett! Igen ám, de hátha van aki nem szereti ez nemes italokat. Az sem marad éhen, mert telve van az asztal pompás magyar hideg ételekkel; válogathat mindenki kedvére. Van itt: disznó­láb tormával, nyers káposzta, tehén hus, lud, szalonna, friss disznóhús, kalács, kapornyás lepény és fánk. Nem kell feltétlenül végig enni a menüt. Hisz' azért van annyiféle, hogy kiki válogathasson. Persze jó sokáig eltart a reggelizés. De az­után csak vége szakad. Most van időnk délig. Azt hiszem nem lesz rossz, ha időtöltésből kö­rülnézünk egy kicsit a konyhában. Az erdélyi magyar honyha óriási terem. Van benne öt hat hatalmas szabad tűzhely, asztalok, edényes polcok s egyéb szükséges bútorok és sok-sok szabad tér. Hogy benn vagyunk, épp parancsokat osztogat a főszakács s csak ugy sürügnek­forognak a szakácsok, szakácsnék s egy csomó segítő cseléd. De van is itt dolog elég. Itt tehén hust főz­nek polyókával (burgonya), vagy talán szép árpa-kásával esetleg rizs­zsel. Amot murkot (répa), péterselyt (petrezselyem) tisztítanak, zöld bor­sót hántanak, mert már fő a kövér lud, melynek levét ezekkel Ízesítik. — Az egyik szakács tyúkot süt. Fokhagymával meg szalonnával spé­kelte meg. A berbécs (bárány) hust is alaposan megspékelték. Amott nyulat sütnek, melyhez egy sza­íkácsnő pompás „fekete lét" készit. A csukát majd tormával adják fel. A disznóhúst kaszáslével. Kitűnő lesz a lengyel tyúk pörkölt is meg a rengeteg egyéb étel, mely a fő szakács ur dirigálása mellett itt ké­szül. ügyes ember a szakács, meg is becsülik: Fizetése ennek száz német forintja Köntösire két sing fajlandis posztója Csizma, két negyvenes*) és három disznaja, Tizenkét köbölből állott a búzája, Egyéb apróság is, kásája s borsója Olykor-olykor vala szép diserétiója**) Persze nagyobb uraknál ez a fizetés is nagyobb volt. Érdekes a sütő ház is. Nagy tágas helyiség. Tele dagasztó teKnőkkel, nyujtódeszkákkal, lisztes, cukros, diós, mákos stb. ládákkal és hó­fehérbe öltözött sütőkkel. Itt készül a fehér cipókenyér, amely messze­földön hires, melyet még a törők utazók is folyton emlegetnek. Itt sül a kalács, kürtös kalács, lepény béles és egyéb tésztafélék. Hogy milyen híresek voltak az erdélyi asszonyok az ilyesfélékről, azt élén­ken bizonyítja a moldvai vajdáné egyik udvarhölgyének gróf Káinoki Ágnesnek levele, amelyet úrnője megbízásából irt báró Apor Péter­nének: „. . . Kegyelmedet nagy sze­retettel köszöntvén az méltóságos vajdáné, kéreti, megbocsásson, hogy kegyelmedet terheli, már amely inas iránt igérte kegyelmed jóakaratját, *) (40 vedres hordó bor. ••) Ajándéka.

Next

/
Thumbnails
Contents