Körösvidék, 1921 (2. évfolyam) január-március • 1-68. szám
1921-03-13 / 55. szám
2 Ifj rémviáék Bckcses«b«!, 1§21. Htárekis V3 Felhívás Békésmegye küz&nségéhez! A nagy harcok elültek, a családi sebek jórészt behegedtek; egyesek nagyon meggazdagodtak, mások viszont teljesen tönkrementek ... Egészségtelen eltolódás az egész vonalon ... csak béke nincs!... nem is lehet addig, amig az igazságtalan béke reperálva nincs, s a hazafias magyar szivekbe elplántált integritás ki nem hajt s terebélyes fáján nem díszeleg a régi, dicső magyar korona! Szemünk örül a derüfényes tavasznak, de hazafias szivünk mélyén pusztit az aggodalom, a gyalázat megszégyenítő érzése. Mi lesz velünk, kiben bizhatunk? kérdezzük Istentől, embertől egyaránt. Barátunk nincs, testvéred a magyar! „Segíts magadon, s az Isten is megsegít!" Soha nem volt időszerűbb, mint ma, amikor az ébredő tavasz életet hirdet s rú is élni akarunk!! „NEM! NEM! SOHA!" Nem tűrjük a gyalázatot, mert segíteni akarunk magunkon, mert gyalázatos az, í aki megtagadja kötelességét azzal ! a drága hazával szemben, amely • mindig hü volt hozzánk és amely- ! nek ezeréves véráztatta földje bosz- i szuért kiállt! Országunk darabokra tépve, test- I véreink a sötét börtönökben, a megszégyenít ísben, a gyalázatban! Kinek nem ül szégyenpír az arcára, ki nem érzi azt, hogy hazafias kötelességének eleget kell tenni?! Ezen köteiességérzés hatja át a j „VÉDŐLIGÁK SZÖVETSÉGÉT," j amely az ország integritásának biz- j tositását irta lobogójára. Hazafias testvéreim nincs sok idő \ a habozásra! Szervezkedjünk, tő- > mörüljünk e zászló alá és minden eszközzel támogassuk a mozgalmat ! A „VÉDŐLIGÁK SZÖVETSÉGE" a haza nevében szervezkedik és I adományokat kér. Adjon mindenki ! anyagi tehetségéhez képest, bőke- ! züen, kötelességszerűen, rneri aki a ! hazának ad, az önmagának ad! Ne ; feledje el senki, hogy megbocsájt- \ hatatlan bűnt követ el őseivel és \ utódaival szemben, aki elfeledte, hogy mi a haza. Ne az agyonsanyargatott, agyongyötört tisztviseíőikartól várjatok adakozást, mert ők már régen odaadták mindenüket, hanem adjon az, akinek többet adott az Isten, mint nekik. A jelenleg forgalombahozott gyüjtöiveket hazafias, derék segítőtársaim mindenkihez elviszik s ha valaki véletlenül kimaradna, az keresse fel őket s tegyen bizonyságot arról, hogy a válságos időben nincs különbség magyar es magyar között! Nem lehet kétséges, hogy a magyar méltó lesz régi, nagy hiréh z és felfogja építeni azt az utat, amely az ország integritásához vezet s a magyar a magyarra találva újból zengheti a Kárpátoktól az Adriáig; „Hazádnak rendületlenül légy hive óh magyar!" Herbeth Károly. Ha venni és eladni akar, hirdessen a Hfirfisvidéhben! Tanuljunk-e a zsidáktól kereskedelmet? A szerencsétlen világháború, majd a különféle forradalmak után, mikor az egész világon kétségtelenné vált, hogy egy nemzet ereje, hatalma és virágzása sokban függ attól, hogy gazdaságilag milyen színvonalon áll, illetve hogy kereskedelmének intézése milyen kezekben van, nálunk is mindenkit elfogott a kereskedelmi láz és lépten-nyomon halljuk a jelszót : „Tanuljunk a zsidóktól kereskedelmet!" Lássuk csak, vájjon azoknak, akik megbízhatatlanok voltak a politikában, irodalomban és általában minden közéleti ssereplésükben, éppen a kereskedelemben volna olyan kiváló képességük, hogy a jövő és nagyrahivatott magyar kereskedőnemzedéknek mintaképül állithatnánk oda ? Szakszerűen megvilágítva a kérdést, először is azzal kell tisztában lennünk, hogy a zsidók érvényesülésének koránt sem a sokat hangoztatott „rátermettség" és „vele született tehetség" a titka, hanem mindig és mindenütt az adott helyzetnek gyors és sokszor az élelmesség köntösében való tisztességtelen kihasználása. Hiszen ki ne emlékeznék a hasznavehetetlen katonai egyenruhák és papirtalpu bakkancsok hírhedt szállítóira? Továbbá az érvényesülésnek minden eszközzel való keresztülvitele. A nélkülözhetetlenség nagyhangú reklamirozása, mellyel a közvélemény figyelmét állandóan magukra terelik, mely végül is — nem lévén, ki az ellenkezőt bizonyítsa — elhiszi a sok üres és meggyőződés nélkül való lármát. Mindezek pedig olyan tulajdonságok, melyeket ne igyekezzünk tőlük eltanulni. Elég hiba már az is, hogy az a kevés keresztény kereskedő is, amennyi van, jórészben a zsidók tanítványa és mint ilyen, nem mindnyája ál! hivatása magaslatán. Alaptermészeténél fogva sem tudja a zsidókat tökéletesen utánozni, mert hála Istennek, hiányoznak belőle a fenti tulajdonságok s igy egész életén keresztül csak félkereskedő marad, aki sem zsidó, sem keresztény s az ilyen kereskedő nem lehet komoly ellenfele az egyeduralomra törekvő zsidóságnak mérhetetlen kárára a köznek és a magyar nemzeti eszmének. Egyszóval kereskedelmünk az utóbbi évtizedek alatt a zsidók kezében annyira elfajult és olyan szerencsétlen irányba terelődött, hogy ha nem is közvetlenül, de nagyrészben okozója volt a világháború elvesztésének is, hiszen köztudo* ^su, hoqy a szélsőséges irányú politika is a kereskedelemből táplálkozott, sőt táplálkozik ma is. Ne a zsidóktól tanuljunk tehát, hanem csináljuk meg a magunk sajátos nemzeti kereskedelmét, amelyben a nemzet jövője és haladása, illetve a köz érdeke fölötte álljon az egyéni érvényesülésnek. Nem kell hozzá különös tehetség, csupán józan ész, egyenes jellem és hazafiasság. Van az országban még ma is egy pár keresztény kereskedő-ház, amely évszázados tisztességes magyar múltra tekint viszsza s amelyeket nem ragadott el a zsidók csodálása. Egyik közeli városban van például egy keresztény áruház, melyet még 1779-ben alapítottak s még ma is a vidék legelőkelőbb és legnagyobb forgalmú üzlete. Áruit a jó ízlés a szolidság jellemzi s a vevőkkel való érintkezésükben is annyi finomság és előzékenység va , amit a zsidók egész nemzetsége sem tud utánozni, ami abból is látszik, hogy a vele versenyezni akaróknak egész tömege ment tönkre a hosszú évek alatt. A legjobb biztosíték arra, hogy ahol komoly ellenfélre találnak, ott hatástalan marad a nagyhangú, de üres reklám. Állítsuk mintaképül az ilyen kereskedőket a jövő kereskedői elé s ha ezek ilyenektől tanulnak, akkor megtanulják azt is, hogy miként lehet a kereskedelmet a tisztesség és a hazafiasság szolgálatába állítani. Népünket pedig igyekezzünk meg! győzni arról, hogy a zsidók tulsu) lya a kereskedelemben valóságos | nemzeti szerencsétlenség, amitől I csak akkor szabadulhatunk meg, ha minden keresztény magyar átérezve a cél fontosságát, hazafias • kötelességgel előmozdítja a keresz; tény kereskedelem felkarolását, még j akkor is, ha a kezdet nehézségei| vei küzdve, pillanatnyilag nem is tudná azokat az előnyöket biztosítani, mint a hosszú egyeduralom alatt aránytalanul megerősödött zsidó tőke. Mig ezt mindenki meg nem érti, hiába sóvárgunk a boldog, virágzó, \ hatalmas Magyarország után. Mig I a kereskedelem idegen kezekben j van, nern lehet beszélni a nemzet j nyugalmáról és zavartalan nemzeti I í fejlődéséről, de ha egyszer meg- ' j bízható kezekbe jut, ne féltse senki i i a magyar jövőt és kereskedelmet. ; 1 Hiszen népünkben annyi nagyszerű : | tulajdonság és képesség van, hogy t j ha komolyan akar valamit, abban j I kiválót produkál. Csak az utóbbi : évszázad alatt is mennyi kiváló j államférfi, hadvezér, világhírű tu- j dós, költő és művész került ki a j sorainkból. A magyar munkás is a legelső a világon, csak éppen a kereskedelemhez nem értenénk ? A magyar nép összereje és ezeréves edzettsége a legjobb biztosíték arra, hogy erős akarattal a zsidók mesterséges feltolakodását nemcsak ellensúlyozni, de teljesen megtörni és lehetetlenné tenni is képes. • E. Gy. ; : az*K»xmmmmmmammmmwe*Bm •>•• ; „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, j Hiszek egy isteni örök igazságban, | Hiszek Magyarország feltámadásában I ' Ámen." Napsugarak . . . [ A napsugarak hosszú aranyujjak, ' ; ameiyek az ablakomon keresztül be- j I nyúlnak, galléron ragadnak és huz- I nak kifelé, magukhoz. Nem szállok szembe velük. Engedelmeskedem nekik, mint má! sok, mint a potrohos, aranypápa- í | szemes totyogós bácsik, mint a da- j | dák, mint a diákleányok, mint az uj j | kosztümjükben illegő dámák és mint ! j — mások annyian, akik mind kinn ' j sütkéreznek a napon. Mennyivel szebb is a vi!„ t o ilyen- j kor! Amerre megyek, mindenütt élet, < pezsgő vidámság tárul szemeim elé. ! Milyen felséges látvány elnézai az J Andrássy-uton a tipegő tarka szöszke gyermekeket s a német, meg magyar dadák hadát! A jövő kertjének gyönge haj! tásai ! . . . De megálljunk csak! Ott Weisz Fülöp előtt . . . igen, ott egy marcona férfialak . . . milyen fenséges! csupa izom! . . . egy lábtörlőt marokra ragad és verdesi a boltajtó előtt éjnek meredező akácfa törzséhez . . . Micsoda beszédes kép 1 A férfierő, mely elűzi a zordon tél emlékeit! (És a zordon tél emlékei szégyenkezve szélednek széjjel a napsugaras levegőben nehéz porfelhő formájában az Andrássy-uton, a Weisz Fülöpék lábtörlőjéből . . .) Az öregekre szelídítő hatással vannak a napsugarak. Vagy csak az öreg zenészekre ? A toronyőr elbóbiskolja a háromnegyedet s a napsugarak mosolyogva kukucskálnak keresztül pihenő dudáján. Csak azt a kakast nem hatja meg a tavasz és a napsütés, amelyik éppen ugy heverészett a tél derekáa is a Csirke-piac délkeleti áteresze alatt, mint ma, ezen a ragyogó napon. A Körös táján annál teljesebb az éledés, A vizben tükröződő kék égboltra ráhajolnak a füzek rügyező, csillogó sárga vesszői, mint a ligetben az a szőke fej a ... a pad támlájára. A városszéli házikók ablakaiban jácintok és egyéb tavaszi cserepes virágok díszelegnek, miként Berta „egy", Berta "kettő", Rózsika, Vilma, Gréti, Olga és Manci, a GOK. különböző ügyosztályaiban. Az Árpád soron mezitlábos gyermekek gomboznak. Az egyik rongyos fiúcska csillogó vitézségi medáliával lép be a partiba. Megszólítom. — Honnan van a medáliád ? — Az apámé volt. — Neki nem kell már ? — Nem. Meghalt. Pillanatokig csend. Aztán megint megkezdődik a játék ... A napsugár erő, amely belopózik a lelkekbe, életre, vidámságra serkent és elűzi a fagyos emlékeket . . . A napsugár gyógyít . . . Egy kapu előtt hatalmas, alaktalan fehér tömeget látok. Mögötte egy fej,- Hozzáérkezem. Ő az ! Azaz, hogy nem „Ő", hanem „—ó~", a jó öreg Krónikás. Az atyafiságnál fogva részvétteljes hangon riasztom fel bóbiskolásából. Kérdem, miféle baleset érte. (í.ábán nagy pója éktelenkedik). — Bekötöttem a lábam. — Azt látom. De miért? Kérdezősködöm tovább alázatos megilletődéssel. — Megütöttem. — Hogy történt? — Hát megütöttem. — De mégis . . . — Hát ha olyan nagyon kíváncsi vagy, megmondom neked is ! tudd meg ! Muzeumba tehetitek a városotokat! Nincs egy ember benne, aki hidat tudjon építeni! Mintha bizony másutt nem is spórolhattak volna, csak a hidak szélességin! Az ember kitörheti mellettük a nyakát, amig átvergődik azon a pocsolyán. Ezután ott várom meg a reggelt a túlsó parton. Hát mondd, nem lehetett volna szélesebbre építeni azt a hidat ? . . . Mondjuk, a felső zsiliptől a békési zsilipig egyfolytában. Vagy mondjuk, hosszabbra . . . — Mondjuk, a Prófétától idáig... — Persze. Akkor nem menne neki a hajnali utasember a hidkarjának. Bizony-bizony. Érzékeny bucsut veszek és visszainr' ^k. Alkonyodni kezd. A levegő hűvösödik. A sétátok hazafelé igyekeznek. A Perényi-utcán megépített hatalmas trágyadombok kékes párája ábrándosan gomolyog el a leszálló nap búcsúzó sugarai között. M.
