Körösvidék, 1921 (2. évfolyam) január-március • 1-68. szám
1921-01-01 / 1. szám
Békéscsaba, 1921. január 1. Va s árna p II. évfolyam 12. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Békéscsabán, Szent István-tér IS. szám A szerkesztőség telefon száma: 60 Független keresztény politikai napilap Előfizetési árak: Egy hóra 35 K, negyedévre 100 K, félévre 200 K. — Egyes szám ára 2 korona Újév Irta: Zsilinszky Endre. A magyar nemzet lelkivilágában hosszú évszázadok óta nagy elragadtatások és halálos elcsüggedések, nagy nekibuzdulások és gyors elernyedések, túlzott remények és istenkáromló kiábrándulások hullámjátéka folyik. Egy évvel ezelőtt a nemzeti, faji, keresztényi öntudat magára eszmélése lázas elragadtatás, nagy nekibuzdulás és fölcsigázott remények jegyében indult s ime ma már a csüggedés, az ernyedés, a kiábrándulás ismét útban van, már megmegzörgeti csontujjaival ablakainkat. Halljátok-e ? A „béke" apostolai ismét hangosak s a könnyen fáradó magyar füle körül ismét ott zümmögnek jól ismert „liberális" gondolat-legyek, álombaringatók : „fordulj be és aludj, küzdelmed hívságos és hiábavaló, világerőkkel megküzdeni törpe vagy magyar". Kitárom ablakomat a langyos, nedves, fekete téli éjszakának, tekintetemet belefúrom a gomolygó ködbe: ellenségeimet keresem: a csüggedést, az ernyedést, a hittelen kiábrándultságot. „Béke!" — mondják. „Harc!" kiáltom feléjük. „Nyugalom !" — intenek. „Mozgás, szüntelen és szakadatlan !" — süvitem bele a sivár magyar éjszakába. „Megegyezés, kiegyezés !" — ajánlgatják. „Győzelem !" Mert jaj a gyönge embereknek, a mindig megegyezőknek, a mindenkivel kiegyezőknek. Ezerszer jaj a gyönge népeknek, az enlelkükkel alkudozókuak, az akaratnyomorékoknak, a magukban nem bizó puhatérdüeknek ! "Jaj annak a népnek, mely te tud mondani a győzelemről ! Eszembe jutnak a legkeserűbb magyar költő sorai: . . . szép arccal, látszik, hogy akar, De közben busán lekönyököl, Nyög, sir ez az én fajtám, a magyar". Valóban ez volna a magyar, megmásithatlanul, örökre ez ? ! Nyers „nem"-re csikordul a szájam s elűzöm magamtól a beteg költő fáradt szellemét, fáradt kornak, hanyatló nemzedéknek keserű hitetlenségét. S egy másik keserű emberhez húzódom, a kiváló fiatal történettudóshoz, Szekfü Gyulához. Mostanában jelent meg nagyszerű munkája : a „Három nemzedék. Egy hanyatló kor története". Az ő keserűsége gyökeresen más, mint az Ady Endréé, mert hittel teljes. Az ö csorbítatlan nemzeti, faji önismerete és önbirálata, bűneink könyörtelen kipellengérezése nem fáj, mert önisAz én Szecskó István bátyám Irta: Gajdács Pál Persze, hogy ezen a néven kevesen ismerik, de ha igy mondom : a vén kalefaktor, akkor már nagyon is sokan fognak rá emlékezni, mert Boldogfalván többnyire csak ezen a melléknéven ismerték. Erre a névre pedig alaposan rászolgált ókigyelme, mert nem volt az a halandó, viselt légyen az kalapot, vagy fökötőt, akivel ha egyszer-kétszer már beszélt, hogy harmadszori találkozáskor fel ne ültette volna. Nekem egyébként szegről-végröl atyámfia, azaz hogy közeli rokonom: apai ágon való dédanyám mostoha unokatestvére ükunokájának a — szomszédja. így tehát közeli atyafiak volnánk, éppen ugy, mint Kecsery András urarnöátyámmal, aki különben nevezetes arról, hogy kezdve Ádám apánkon, folytatva Ábrahám, Izsák, Jákob és szent Dávid patriarchákon, azután végig Achillesen, a trójai háború hősén, Nagy Sándoron, a makedonok világhódító királyán, Nagy Károlyon, a frank birodalom hatalmas uralkodóján, honfoglaló Árpádon, Szent István királyon, Luther Mártonon, X. Leó pápán, le egészen Vaszary Kolozsig, szóval az ó, közép- és újkori história valamennyi szénijén és kimagasló alakján végigklavirozva, nem ernlit előtte az ember olyan nevet, hogy ő rá ne sütné : atyámfia, közeli rokonom ! A minap is egy nagyobb társaságban kérdeztem töle, hogy ismeri-e Tychokrateri Kóczperdi Nepomukot, akinek a Tycho-hegység és a derültség tengere között több ezer holdra terjedő birtokai vannak. — Nevetséges, ezt ne ismerném !? - mondja némi sértődéssel Kecsery András urambátyám, — közeli rokonom, hiszen úgyszintén egy test, egy vér vagyunk az anyjával. Bezzeg, akik tudták, hogy az általam említett díszes nevü uri rokon netn más, mint abban' a percben áltaiam kigondolt, sem a múltban soha nem létezett s valószínűleg a jövendőben sem létező egyéniség, akik tudták, hogy a Tychohegység s a derültség tengere a holdnak két vidéke, azokat Kecsery András urambátyám eme határozott kijelentésére csakhogy fel nem vetette nem a derültség tengere, hanem a kacagás krátere. Ha tehát Kecsery András urambátyámnak a holdban is van holmi közeli retyerutyájd, miért ne lehetne nekem itt e földön a mi Szecskó István bátyánk közeli rokonom ? — Távol van tőlem, mintha én e romeretben, önbirálatban, bünbánatban rejlik a jobb jövő első élő sejtje. Igen, Széchenyi István óta szakadatlan a magyar dekadencia: ezen az uton nem lehetett máshová jutnunk, mint a szégyenletes állam- és nemzetbukásba. Minden, ami csillogás volt a letűnt liberális és ultraliberális félszázadban, minden, ami haladásnak, kulturának, gazdasági föllendülésnek, magyarosodásnak, nemzeti izmosodásnak, befelé rendnek, kifelé hatalomnak látszott: belülről rothadt volt és idegen. Budapest szítta fel és sorvasztotta el a lelki gyökereiben elhanyagolt magyar erőket és Budapest idegen volt és mindig idegenebb. A magyar faj, rajta keresztül a magyar nemzet számban látszólag megsokszorozódott, lélekben elsekélyesedett és elgyökértelenedett e szomorú korban. Nincs, nem lehet más utja a megújhodásnak sem, mint a magyarság belső megerősítése: keresztény erkölcsében és öntudatában, akaraterejében, faji gyökereiben, szellemi lendületében, gazdasági teremtőképességében, gazdasági hatalmi iakaratában Nem a Kossuth Lajos utja ez, nem is a Deák Ferencé, hanem a Széchenyi Istváné. Nehéz és göröngyös ut, mégis: „ez az ut, az igazság és az élet". Ez nem a letűnt korszak látszatra és számra dolgozó gyorsmagyarositása, gyorsgazdagodása, gyorskapitalizmusa és gyorsboldogulása, hanem verejtékes munka, gyötrelmes erőfeszítések szakadatlan láncolata, fogat összeszorító kötelességteljesítés : a jövő utja, nem kövezett országút, hanem meredek kapaszkodó. Ez a keresztény irányzat, a hangsúlyt a keresztény magyarság renegálódására helyező, nem gyengült meg és nem bukhat meg többé soha. Ez a keresztény irányzat, melyet eddig túlkiabáltak a gyorspróféták, a keresztény Magyarországot munka nélkül — deus ex machina — ígérgetők, ez a keresztény irány a szószátyárság hitelvesztésével csak erősödött : erősödött hitben, önbizalomban, cselekvő lendületben, alkotó készségben. Mi magvetők vagyunk csupán s lehet, hogy aratni csak az utánunk következők fognak. Egy esztendő semmi a népek életében. S a mag mégis kikelt ez egyetlen év alatt: ez a palánta a mi büszke reménységünk. Szomorú újév: nincs mit tagadni. Kevesebb jó történt a magyar jövö kibontakozásának előkészítésére, mint reméltük s mint amennyi történhetett volna. De tartsuk csak orruk elé a csufolkodóknak az 1919-iki újévet konsággal dicsekedni óhajtanék, de nem is tagadom el, bárha ö csak egyszerű parasztember volt, én meg pantallont hordok. Hiszen tulajdonképen foglalkozásunk is egy és ugyanaz: ő is szőlőmunkás volt, mint én, csakhogy ő a maga jószágát őrizte, holott én az Ur nyáját legeltetem; végre is tehát ő még nagyobb ur volt, mint jómagam vagyok. De még más uton is be tudom bizonyítani a közeli rokonságot azon az uton ís, hogy szokásaink is csaknem ugyanazok, ami szintén a rokonságra vall: ő szerette a jó bort, én is szeretem, köztünk a különbség csak az, hogy ő mindig jobbat ivott, mint én, amenynyiben ó azt tartotta, hogy mindig jobb a másé, én pedig csak a magam savanyu vinkóját szürcsölgetem, ha van; pipázni is nagyon szeretett, én is nagyon szeretek, csakhogy ő mindig jó dohányt szitt, mert ismét azt tartotta, hogy jó a potya, ha — krumplilevél is, én pedig csak aféle 3 krajcáros trafiktól csuklók. De legeslegfényesebben bizonyítja a kettőnk közötti rokonságot ez: az ő nagynénje és az én dédanyám két öregasszony volt. No már most tehát, lehet-e közelebbi rokonság levezetésének s lebonyolításának biztosabb és csalhatatlanabb dokumentuma, mint a két öregasszony ? Ennek az igy minden kétséget, kizáró módon bebizonyított rokonságnak révén mondok el egynehány esetet, mint megannyi vonást az ő fotokrafiájából. — Kár, hogy ó már nem láthatja ezt a saját arcképét, mert már vagy 30—35 éve ott pihen, ahol nem lehet dévajkodni többé. Elmondom tehát az eseteket azon sorrendben, amint én hallottam : 1. A püspöki ebéd. 1836. év junius 23-ika Boldogfalvának nagy, igen nagy napja volt, valóságos ünnepe, kicsinyjenagyja mind fölvette az ünneplőjét s mindenki arcáról a boldog család, boldog gyermekek tiszta öröme sugárzott le: e napon látogatta meg ugyanis a boldog emlékezetű, jeles főpásztor, dr. Szeberényi János bányakerületi ev. superintendáns az Urnák eme, számban ugyan kicsiny, de vallásos buzgóságában tekintélyes nyáját. A mostani időkben is nagy megtiszteltetés az egy egyházra, ha főpásztora látogatja meg, abban az időben pedig kétszeresen nagy szerencse volt az s az illető főpásztor részéről valóságos apostoli önfeláldozás kellett az ilyen egyházlátogatáshoz, amennyiben akkor még nem utaztak az emberek vasúton, motoron, automobilon, léghajón, repülőgépen vagy mit tudom Mra 2 korona.
