Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-26 / 1. szám
KÖ NY VÍZMŰIK francia megjelenése után a könyvet, Andrej Záthurecky fordításában, a Kalligram jóvoltából már szlovákul is olvashatjuk. (A kötet magyarul az idén jelenik meg, szintén a Kalligram kiadásában — a szerk. megj.) A figurából a fikcióba való átmenet első hallásra talán kicsit meredeknek tűnik. Genette azonban abból indul ki, hogy a figuratív értelmű kijelentések nagy része egyben fikcionáló műveletnek is tekinthető. Mindenekelőtt a helyettesítésen alapuló szóképekről (metafora, metonímia, hiperbola, oximoron, litotész) mondható el, hogy nem mások, mint miniatürizált fikciók. A fikció tehát a figura kibővítésével, kitágításával jön létre. Genette sok és sokféle példán keresztül mutatja be a metalepszis egyes típusait az irodalomban, a képzőművészetben, a színházban, a filmben, sőt a történetírásban és az autobiografikus műfajokban is. Számba veszi — a téma szempontjából különösen érdekes — szövegközi összefonódások eseteit (regény a regényben, film a filmben, darab a darabban, kép a képben), de ugyanúgy figyelmet szentel olyan művészetközi metonimikus kapcsolódásoknak is, mint a film a regényben, színház a regényben vagy opera a filmben. Az ő megközelítésében az irodalmi metalepszis az elbeszélés kereteinek szándékos áthágását jelenti, amit illúzióromboló, elidegenítő effektusként érzékelünk. Lehet szó a valósként tételezett világ és a fikció világa, az alkotó (a szerző) és az alkotás (mű) világa, a szereplő és az olvasó világa közti határok áthágásáról. Például a szerző belép a maga teremtette fikciós világba, vagy legalábbis úgy csinál, mintha ezt tenné (mondjuk, helyet foglal egyik hőse mellett, hogy közelebbről szemügyre vehesse őt); az elbeszélő a potenciális olvasót rántja bele a mű világába, aki ezáltal egy szintre kerül a szereplőkkel, illetve bizonyos mértékig társszerzővé is válik (Sterne például egy helyütt arra kéri olvasóját, segítsen Shandy úrnak kikelni az ágyából); vagy éppen a szereplő kezd önálló életet élni, s nem hajlandó szót fogadni még teremtő urának, a szerzőnek sem. Hasonló hatást eredményez az is, ha az elsődleges kerettörténet és az annak alárendelt másodlagos, beágyazott történet közti hierarchia felborul (láthattuk ezt a Cortázarnovella példáján), vagy ha egy „valósnak” ható eseményről utólag kiderül, hogy csak álom volt. Metaleptikus jellegűek a francia nouveau roman alkotói által különösen kedvelt öntükröző eljárások, amikor is a mű kicsinyített formában tartalmazza önmagát. Itt viszont már a képzőművészet (festészet, címertan) irodalomra tett hatásával is számolnunk kell. Az író a festővel kel versenyre akkor is, amikor egy valóban létező vagy csak kitalált kép (rajz, festmény, fénykép) leírásába fog. A megelevenítő, plasztikus képleírás (ekfrasis) azáltal válik metaleptikussá, írja Genette, hogy a mozdulatlan térbeli látvány a leírás és az elbeszélés révén fokozatosan bemozdul, azaz narrativizálódik és temporalizálódik, életre kelnek a szereplők, egy időben zajló eseményekkel töltődik fel a képi felület. Az ilyen jelegű művészetközi „fordítás” pedig mindig nagyon közel áll ahhoz, hogy a történetté alakuló kép önálló életre keljen, s kilépjen a saját médiuma szabta keretek közül (a keret itt szó szerint és átvitt értelemben is értendő). A keretéből kilépő kép a metalepszis egyik lehetséges definíciója (71.). Analóg jelenségre figyelhetünk fel a filmben is, amikor a színész, pontosabban egy bizonyos szerepet játszó színész lelép a vászonról. Mint például Woody Allen a Kairó bíbor rózsája című filmjében, de említhetjük A kör című horrorfilm azon emlékezetes jelenetét is, amikor a főhős kezében marad az általa nézett videofilmben repkedő légy. A színész és a szerepének felcserélése, megkettőzése (alakmás felbukkanása, szerepösszevonások) a filmművészetben és a színházban egyaránt a metalepszis előfeltételeit teremti meg. Mint ahogy minden olyan metafilm, metadráma, metaregény, amely önmaga vagy egy másik mű keletkezését mutatja be (ábrázolja, jelenetezi), a művészi metalepszis sajátos formájának tartható. A könyv egyik konklúziója, hogy a fikció és a valóság között intenzív cserefolyamatok, kölcsönzések zajlanak. Életvilágunk, a bennünket körülvevő világ (amit jobb híján „valóságnak” nevezünk) irodalmi és művészi fikciókból származó elemekkel telített, a fiktív világokban pedig nemegyszer saját világunkra ismerünk rá. „Minden fikció metalepszisek szövedéke. (118.)” Cortázarral kezdtem, hadd fejezzem be egy másik argentin elbeszélő és esszéista, J. L. Borges gondolataival. Pontosabban nem én, hanem Genette fejezi be könyvét a Don Quijote-esszé elhíresült soraival. Bevallom, hogy a könyvet olvasva végig azt vártam, mikor és milyen összefüggésben hozza majd szóba a szerző Borges esszéjét. Egyáltalán nem meglepő, hogy a francia teoretikus épp a zárlatban idézi azt, mivel ez frappáns választ ad a metalepszis által felvetett legfontosabb kérdésre. íme: „Vajon miért nyugtalanít bennünket, hogy Don Quijote a Don Quijotét olvassa, Hamlet pedig a Hamlet-et nézi? Azt hiszem, rátaláltam a magyarázatra: az efféle megfordítások azt sejtetik, hogy ha lehetséges, hogy egy képzelet alkotta mű szereplői olvasók, illetve nézők, akkor az is lehetséges, hogy mi, olvasók, illetve nézők merő fikciók vagyunk.” (A Don Quijote apró csodái. Scholz László fordítása) Benyovszky Krisztián Utasítások, példák a félelem formáihoz Egy skóciai faluban olyan könyveket árusítanak, amelyekben valahol egy üres oldal rejtőzik. Ha az olvasó pontban délután háromkor ehhez az oldalhoz ér, meghal. Rómában a Quirinale térnek van egy pontja, amelyet a beavatottak még a XIX században is ismertek, és ahonnan, teliholdkor, a dioszkurok lassan mozgó szobrát látták, amint megvadult lovakkal harcolnak. Amalfiban, a part szélén, van egy móló, amely a tengerbe és az éjszakába vezet. Az utolsó jelzőfényen túlról kutyaugatás hallatszik. Egy úr fogkrémet nyom a fogkeféjére. Hirtelen megpillantja egy hátán fekvő asszony parányi képét, korákból vagy festett kenyérmorzsákból. Amikor kinyitjuk a ruhásszekrényt, hogy tiszta inget vegyünk elő, kipotytyan egy régi, foszladozó kalendárium, a lapjai szerteszét szállnak, és a fehér ágyneműt ezernyi mocskos papírlepkével borítják be. Tudomásunk van egy kereskedelmi utazóról, akinek megfájdult a bal csuklója, pontosan a karórája alatt. Amikor letépte magáról az órát, az óra helyén vér szökellt fel: a seb nagyon finom fogak nyomát mutatta. Az orvos befejezi a vizsgálatot, és megnyugtat minket. Komoly és szívélyes hangja megelőzi a gyógyszereket, amelyeket az asztala mögött ülve éppen most ír fel nekünk. Néha felveti a fejét, és bátorítóan mosolyog. Semmi komoly, egy hét és rendben leszünk. Boldogan fészkelődünk a karosszékben, és szórakozottan körülnézünk. Hirtelen, az asztal alatti homályban megpillantjuk az orvos lábát. Combjáig felhúzta a nadrágját, és női harisnyát visel. Julio Cortázar (Litvai Nelli fordítása) Mikor lépi ót a szereplő vagy az olvasó ama bizonyos határt, melynek meglétét, mi, olvasó emberek, oly magától értetődőnek tartjuk? * » >
