Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-25 / 5. szám
5 ......................11 Könyvjelző m^ZZZÜZZZZ Szép kilátások Jakus Ildikó és Hévízi Ottó Ottlik-veduta című tanulmánykötetének borítóján Ottlik Géza csupán fél arcát fordítja felénk. Az arc másik fele rejtve marad. Hiába fordítjuk meg a könyvet, a hátsó felén nem folytatódik a kép. Nekünk kell kiegészítenünk a fotót. Nem félrevezető kicsit ez a borító? Mintha azt sugallná, hogy nem ismerjük (eléggé) Ottlikot. Vagy csak félig ismerjük — ismertük eddig? Van még feltárnivaló az életműben? Annyi tanulmány, valamint Szegedy-Maszák Mihály 1994-es és Kelecsényi László 2000- es monográfiája után mondhatunk-e még újat a szerző műveiről, különösen legjobbnak tartott és legtöbbet elemzett regényéről, az Iskola a határoméi? Az Ottlikfilológia új eredményeit látva igenlő választ adhatunk a kérdésre. Legutóbb Korda Eszter monográfiája világított rá az életmű eddig nem vizsgált összefüggéseire (Ecset és toll. Az Ottlik-próza vizuális narrációja. Bp., 2005), s az ismertetni kívánt könyv sem hagy kétséget afelől, hogy érdemes újraolvasni Ottlikot. Hogyan? Körültekintően és gyanakodva, lassan és tűnődve. Van még bőven azokból a kérdésekből, amelyeket okvetlenül fel kell tennünk a szövegeknek, s talán újra és újra magunknak is. Jakus Ildikó és Hévízi Ottó egyaránt gyanakvó olvasók, nem hisznek el mindent és elsőre a szereplőknek, az elbeszélőknek, felülvizsgálják azok állításait — akárcsak a kritikusokéit. Az ő megközelítésükben ugyanis sem az Iskola, sem a Buda nem nyugvópontra kifutatott művek, nem egy vonatkozásban zavarba ejtően és nyugtalanítóan nyitottak. Az olvasónaplókba kívánkozó veretes vagy látszólagos lezserséggel megfogalmazott életbölcsességeket súlyos hallgatások, traumákról árulkodó csendek övezik, a mámor, az önfeledt boldogság törékeny pillanatai mögött feldolgozatlan problémák és megválaszolatlan kérdések húzódnak meg. Ezzel összefüggésben igyekeznek a szerzők feltárni azokat a retorikai stratégiákat, melyek az olvasó — gyakran nagyon rafinált — meggyőzését és figyelmének manipulációját szolgálják. Ezenkívül új intertextusok jelenlétére is felhívják a figyelmet (pl. A. C. Doyle, J. Verne, Kosztolányi Medve című verse). Jakus Ildikó volt a „kovász", az ő három tanulmánya indította arra a könyv másik szerzőjét, hogy újra végigolvassa az Ottlik-oeuvre-t. Hévízi Ottó a tragikus hirtelenséggel elhunyt társszerző nyomdokain indult el, az ő észrevételeit vetette alá a személyes Ottlik-olvasás próbájának, s igyekezett azokat továbbgondolni. Hévízi írásai teszik ki a könyv nagyobbik részét. Ertekezői módszerének egyik sajátossága, hogy sokat kérdez, faggatja a szövegeket, lehetséges válaszokat fogalmaz meg, szembesít, mérlegel, következtet — nyomoz. Olyan közel hajol a szöveghez, amennyire csak lírai alkotások elemzésénél szokás. Olvasatában minden részlet jelentőséget nyerhet és gyakran nyer is: egy félmondat, egy szó, sőt, akár egy kérdőjel is. Olykor a szereplő bőbeszédűsége kelt gyanút, olykor meg az, hogy hallgat vagy halogatja a válaszadást. Konkrét elemzői észrevételek ismertetésébe azért nem érdemes bocsátkoznom, mert csak azok számára válna érthetővé, akik maguk is szövegközeiben épp most olvasták vagy olvassák Ottlik valamelyik regényét. Ha nem így van, beleolvasva az Ottlikvedutába, úgyis csakhamar leveszik majd a polcról a Háztetőket, az Iskolat vagy a Budát A szerzőpáros garantáltan kedvet csinál hozzá. S ez itt nem reklámszlogen akar lenni, mint ahogy az a kijelentés sem, hogy a kötet olvasása felér egy izgalmas nyomozással. A befogadó átélheti az olvasás, az értelmezés és a filológiai kutatás kalandját, miközben lassan átrajzolódik benne az Ottlik-prózáról alkotott eddigi kép. A nyomozásnál maradva. A szerző nyilatkozataiból eddig is köztudott volt vonzódása a detektívtörténetekhez, különösen Agatha Christie regényeihez, a Valencia-rejtélyben maga is megpróbálkozott a krimire hasonlító szöveget létrehozni, azt viszont eddig még nem tárták fel, hogy az Iskolában a műfajra jellemző elbeszélői poétikát érvényesített. Hévízi Ottó elemzéséből kiderül, hogy az ottliki narráció, mely az ismétlés, a variáció és a folyamatos kitérés elvén alapul, a krimikhez hasonló célokat követ: amint valami (a későbbiek szempontjából) fontos dolog kerül megemlítésre, az elbeszélő elkanyarodik a témától, és olyan események mesélésébe fog, amelyeknek (kezdetben legalábbis úgy tűnik) csak nagyon áttételesen Kérdez, faggatja a szövegeket, lehetséges válaszokat fogalmaz meg, szembesít, mérlegel, következtet — nyomoz... van közük az előzményekhez. Ezek általában érdekes történetek, lekötik hát a figyelmünket, ismeretük „hasznos" is a későbbiekre nézve — s éppen ezért nem veszszük észre, hogy mi is a feladatuk: az, hogy eltereljék a figyelmünket, s így elfeledtessék velünk azt, ami függőben maradt. A szerző ugyan később visszatér a kiindulóponthoz, de addigra az olvasó már „meg van dolgozva", s éppen csak déja vu fogja el: ezt mintha már olvastam volna... A detektívtörténet hagyománya nemcsak a narráció szintjén jelenik meg, hanem a második fejezetben, egy paródia erejéig, a téma szintjén is: a nagyváradi kémnők történetében meggyőzően mutatja ki Hévízi a Holmestörténetek háttérnarratíváját. Hévizi kiváló arányérzékkel vegyíti a szoros szöveginterpretációt, a személyes hangú visszaemlékezést és a bölcseleti reflexiót; a narratológiai és stilisztikai jelenségek filozófiai kérdésfelvetésekbe hajlanak át, az irodalomtörténeti és filológiai áttekintéseket szubjektív elkalandozások keresztezik. Alapvetően nem az erős kijelentések jellemzik a kötetet, sokkal inkább az apró lépések elve szerint kibomló, kérdező és kételyeket ébresztő argumentáció, mely a mindenáron való meggyőzés helyett inkább együttgondolkodásra serkent — mint a jó esszé általában. Nem túlzott Szilasi László, amikor azt írta a Litera irodalmi portál ajánlójában, hogy e könyv után újra kell kezdeni az Ottlik-olvasást, újra kell értékelnünk az életművet — tokkal, vonóval együtt. Benyovszky Krisztián
