Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-04-20 / 4. szám
lopott ő életében... 14 Nem Végy egy egyenes gondolkodású, szókimondó, íráskészséggel bőven megáldott embert, és helyezd a leglehetetlenebb, legéletképtelenebb korszakok valamelyikébe. Hintsd meg humorral, iróniával és keserűséggel, majd pirítsd lassú tűzön, míg felforr. Talán így kezdődött a losonci Ardamica Ferenc története. Mondom: talán, mert irodalom csak egy van - az olvasható; az, amelyiknek nem kell cégér. Az ide sorolható könyvek megszületésük után önálló életre kelnek, s egészen biztos, hogy megtalálják olvasótáborukat. Ez az Ardamicakönyvek sorsa is; a szerző eddigelé tizenkettőről tud számot adni. Legfrissebb kötete 2005 vége felé a NAP Kiadónál látott napvilágot, s fülszövege szerint „eddig megjelent szövegeinek minden tekintetben a legjavát kínálja". Mit értsünk a legjava alatt? A Nem loptam én életemben című kötet esetében nyolc rövidebb és két hosszabb lélegzetvételű prózát, melyek mindegyike önálló életet él, ám „egybeolvasva" egy még befejezetlen történet bontakozik ki belőlük. Hogy mennyire tragédia vagy inkább komédia (esetleg a kettő ötvözete) a Savanyúság bolgár módra című novella, döntse el a Tisztelt Olvasó. A hullaszagú történetben mindenesetre ott bujkál egy jó adag irónia, melyet akár a kicsinyesség fölötti pálcatörésként is felfoghatnánk - ha a szereplők maguk is nem lennének annyira esendők. De azok; a maguk mindennapi, látszólag fontos harcaival, melyekből az elmúlás közelsége sem tudja őket kizökkenteni. Ha az egyik történet megszakad is, a film pereg tovább, és vannak az életnél sokkal időállóbb dolgok - például a savanyúság, melyből bolgár vagy más módra mindenkinek kijár. Palifogás a címe a kötet második, erotikával fűszerezett novellájának, mely az ember teljes erkölcsi csődjét mutatja be. Még tisztességtelenek sem tudunk lenni tisztességesen. Az anyával, majd kiskorú leányával szeretkező, végezetül kirabolt férfinek kétségbeesésében egyetlen gondolata marad: a bosszú. Ahhoz viszont nem elég erős, hogy vállalja a következményeket - ez esetben a több éves börtönbüntetést -, így nem marad más választása, mint egy fokkal még lejjebb alacsonyodnia, s megírni a névtelen feljelentést. Lázadó hangvételű a Kutyahistória című írás, mely azt taglalja, mennyire lehet megalázni az embert. A munkát kereső, frissen érettségizett tizenéves végre célt ér, ám leendő főnökében, a vezérigazgatói posztra felkapaszkodott vasutasban felismeri a kutyatolvajt. Látszólag elégtételt vesz a rajta elkövetett jogtalanságért, ám a felismerésnél, hogy tulajdonképp bármit megtehet, egy lépéssel előbbre jut. Megérzi, hogy az egyenlőknél egyenlőbbeknek is leáldozik egyszer a csillaguk, s ez a szabadság érzetével tölti el - hiszen mindig kell hinni valamiben. A kötet soron következő, negyedik története (Dodó és Dodóka) egy férfi soha be nem teljesült vágyairól szól, aki számára már az öngyilkosság sem megoldás, mert nem hoz feloldozást. A testileg rokkant ember lelkileg is összeroppan, s az ablakpárkányra felkapaszkodva keserűen állapítja meg: nem tud már se meghalni, se élni. Az Akasztott ember kötele a bűnbeesést és az ezt követő, óhatatlanul bekövetkező bűnhődést tárgyalja fekete humorral. Olyan abszurd, megválaszolhatatlan kérdésre keresi a választ, mint hogy lehet-e az ember más rovására boldog, illetve mit ér az ilyen áron megszerzett boldogulás, felszabadulás? A választ az Olvasónak kell megtalálnia; a novellából sem derül ki, hogy szerencsét hoz-e az akasztott ember kötele, vagy sem. Pszicho! - jutott eszembe a Ballada a közös fogkeféről című írás elolvasása után, hiszen az író itt már a mélylélektan vizeire evez. Az ómenekre hallgatni kell, szűrhetjük le tanulságképp, még ha az egy vadonatúj fogkefe képében tűnik is fel. Az ember sokféle, de főképp cinikus teremtmény, és vélt igazához akkor is ragaszkodik, ha azért nagy árat kell fizetnie. Az Idézés péntekre című novella egyfajta szembenállásról szól; a hős mindennel és mindenkivel szemközt állva, makacsul követi a maga kis igazát - anélkül, hogy tudná, mivel gyanúsítják. Bizonyos helyzetekben már az, hogy életben van, is ellenállásnak számít, ám ennél is rosszabb az a bizonytalanság, amelyben a letűnt rendszer a kisembereket tartotta. Menekülésképp egy látszatvilágot teremt maga köré, melyben kizárólag a jeleknek van szerepük. A kötet egyik legemberibb története A hetedik címet viseli. Durva, ámde nagyon is hihető történet a győzők igazáról, mely nem feltétlenül az, aminek látszik. A bizarr helyzetekben bővelkedő novellából kiderül, hogy az Idő, amiben annyira bízunk, mégsem gyógyít be mindent, és ez a magányos hősökre nézve éppúgy érvényes, mint a nemzetekre, népekre. A győzők és legyőzöttek között feloldhatatlan az ellentét és a gyűlölet, s amíg hatalom van a földön, ez így marad az idők végezetéig. A Nem loptam én életemben című próza hőse elégetésre szánt Kundera-köteteket talál ott, ahol patkányt kellene irtania, ám a Hatalom képviselője megakadályozza abban, hogy kimenekítse az irodalmat. A letűnt rendszerre nézve ugyanis a szabad gondolatok jelentették a legnagyobb veszélyt, az igazi osztályellenség a művelt ember volt. A mindennapi embereket hőssé avatva írja meg ennek az elkeseredett csatának a történetét, jelezve, hogy kimenetele még korántsem dőlt el, „...csak kibírjam". A kötet záró novelláját, a Savat a vízbe című írást is ugyanebbe a környezetbe helyezi az író, egy kisember tragédiáján keresztül mutatva be a szocialista rendszer embertelenségét, romlottságát. Tréfás korrajz egy korántsem tréfás korszakról - jellemezhetném egy mondattal Ardamica Ferenc új válogatáskötetét. Címe különösen találó, hiszen hány szerző mondhatja el magáról, hogy nem lopott még (gondolatot, sztorit) életében...? Ez a veszély Ardamica Ferencnél biztos, hogy nem áll fenn; prózája évtizedek óta őrzi egyedi hangvételét, témáiról pedig csak annyit, hogy nincs még oly messze azok az a kor, amelyikről szól. Csak kibírjuk - idézem szabadon a szerzőt, további köteteire várva. Lőrincz Adrián
