Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-04-20 / 4. szám
6 Könyvjelző A filozófiatörténet garabonciása Meggondolkodtató eszmefuttatást, elmefutamot olvastam a minap az Isten elvesztése utáni, a szellemi és a lelki dimenzióit egyre inkább elvesztő, elanyagjasodó világról, az (európai) ember bizonyos eltévelyedéséről, célt-vesztettségéről. Ez a cél (Cél) Isten volt, az élet értelme, a „magasabb rendű fény", de helyét az „Edité, bibite, post mortem nulla voluptas" kulinaritáson alapuló álbölcselete vette át. Korunk a sietség kora, óránk ritmusa már rég kilendült eredeti, természetes ritmusából, mutatója eszeveszett száguldásba kezdett, miközben ebben az „alsórendű anyagi célok", az iménti „Egyetek, igyatok, a halál után nincs többé élvezet" okoskodása által ösztönzött „értelmetlen és őrült rohanásban" minden deformálódik, önmaga ellentétébe fordul át, s az ember „aktivitása lázas mániájától" már „egészségnek és erénynek — az egyetlen erénynek! — tekinti a lázát, s az esztelen gürcölés hatásfokával és a munkában elért »rekordokkal« méricskél" mindent. Az általunk sokszor gőgös megvetéssel emlegetett középkornak legalább hite volt, míg korunknak csak a pénz(e) maradt meg. A rohanás öncélűvá vált, leigázza az embert („Aki lohol, az csak rabszolga..."), „neurotizálja és káosszá változtatja a lelkeket", a „gürcölés üressége és hitványsága" mindent megfojt, fölemészti a mélyebb értelmet, a hajsza „degenerációhoz", az „idiotizmus szétáradásához" vezet, s már-már úgy tűnik, hogy „Az emberiséget sújtó összes csapás: a pestis és a vérbaj, az ópium és az alkohol, a háborúk és a fanatizmusok, a sajtó és az iskolák stb. hamvas ártatlanságok csupán ezzel a lélek legmélyéről előtörő rémmel szemben". S a legrosszabb, hogy az embernek leggyakrabban már eszébe sem jut, hogy fáradozása „eredménye milyen gyakran nem éri meg a fáradságot", a munka nem „nemes, magasabb rendű célokat szolgál", ha pedig ez így van, ha „a célok hitványak és közönségesek", akkor az sem lesz több, mint „a megtestesült közönségesség és hitványság, még ha ég felé is törekszik". Politikusainkból kiveszett minden (valahai férfias) erény, csak az „agyafúrtság" terén jeleskednek, csupán a „hazugság művészetét" fejlesztették tökélyre, s mintha az utóbbi hat évtized valóságos közép-európai tapasztalatai sűrűsödnének össze a felismerésben: „A nemzetek soha senkinek sem váltak olyannyira a rabszolgájává, mint »felszabadítóiknak«", s akár ha az utóbbi esztendők, sőt, hónapok európai egységesülési folyamatával kapcsolatos dilemmák fogalmazódnának meg az „Ahol a nemzetek is föderációba gyűlnek, ott a »nemzet« fogalma értelmét veszti..." vagy a „Napóleon esete azt tanúsítja, hogy Európával semmi nagyot nem lehet véghezvinni. Európa nem ér annyit, hogy egy nagy ember fáradozzon érte" maximájában. S bár az, hogy az ember eljusson a Marsra, nem utópia többé, „az emberiség »testvériséggé« válása" továbbra is az marad(t). A tudomány is hiába haladt a legutóbbi két évszázad alatt többet előre, mint „mint a korábbi évezredek alatt összesen", az „emberiség nem elég erős ahhoz, hogy csodálatos, gyorsan kolosszussá növő gyermekét elbírja", s az, „a telhetetlen gömböc túlnő rajta, fölzabálja". Mérhetetlen és féktelen hódítás-vágyában az ember mindössze egyetlen apróságról feledkezett meg, az „előfeltételről: önmaga meghódításáról". Arról, hogy csakis „a lassúság által érhető el az egészséges gyorsaság". Új kultúrára lenne tehát szükség mielőbb: „a nyugalom, férfiasság, értelem, ragyogás és nevetés kultúrájára", hiszen naggyá is ez tette, ez tehette az embert, s megmenteni a végpusztulástól is csak ez mentheti meg. A fentieket kísérő, időszerűségüket egyértelműen nyugtázó, egyetértő bólogatásomat az sem zavarja, hogy e ténymegállapító látomások nyolc-kilenc évtizeddel ezelőtt íródtak le. Igaz, itt, Közép-Európában, s egy — enyhén szólva is — egzaltált, múlt század eleji cseh írófilozófus, Ladislav Klíma tollát dicsérik. Klíma nemzete irodalmának s a közép-európai irodalmaknak a magyar olvasó számára többé-kevésbé ma is ismeretlen elátkozottjai, szent őrültjei, ködlovagjai közé tartozik, akik lényeglátásukkal, transzcendenciájukkal a saját koruknak alakítói ugyan nem lehettek (s talán nem is akartak lenni), hatásukkal azonban évtizedekkel haláluk után is tevőlegesen segíthetik az értékeiben „A félelem az alapfeltétele annak, hogy bármit is komolyan vegyünk, a dolgok komolyan vétele pedig a létezésé." és önmagában elbizonytalanodott ember magára-döbbenését. Klíma — s még oly sokak esetében — ráadásul késleltetett hatásról van szó, hiszen bár műveinek nem jelentéktelen része még életében (1878—1928) megjelenhetett, fölismeréseire, szkepticizmusára a két világháború közötti, fejlődésének erőteljesen expanzív szakaszát élő polgári Csehszlovákia társadalma még nem igazán lehetett fogékony, a fasiszta, majd a kommunista diktatúra évtizedei pedig szinte nevének említését is lehetetlenné tették, nemhogy művei (újra)kiadására — az 1989-es rendszerváltásig — sor kerülhetett volna. Azóta azonban reneszán-
