Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-02-23 / 2. szám
Könyvjelző Nem eszköznek tekintem a nyelvet Miért nem szereti a nosztalgiát? Mert csalfa emlékezés. Az emlékezés nagyon fontos, de a nosztalgikus emlék csak a kellemest őrzi meg. S hogy mért utálom? Önmagában talán nem is utálom, de rendkívüli módon népszerű. Annyira, mint az Esterházy-szelet? Ha ellátogatna egy pozsonyi cukrászdába, ott kapható. Talán ha százalékot kapnék az eladásából, nem volnék olyan szigorú a nosztalgiával szemben. Egy német napilapban olvastuk egy írását, Miért imádom a magyar nyelvet? címmel. Mitől olyan gyönyörű a magyar nyelv? Azt hiszem, attól gyönyörű, hogy ismerem. Ha a szlovák nyelvet ismerném ilyen jól, akkor azt írtam volna, hogy a szlovák nyelv gyönyörű. Ez azt jelenti, hogy ki vagyok téve a nyelv kénye-kedvének, esetemben a magyarnak. Mert az nem úgy van, hogy az ember azt csinál, amit akar, hanem azt csinálja, amit a nyelv megenged neki. Én tulajdonképpen nem eszköznek tekintem a nyelvet, mellyel valamit ki lehet fejezni, mert amit kifejezek, az is a nyelv része. Kissé nagyképűen azt is mondhatnám, hogy amiként a tér és az idő elválaszthatatlan egymástól, ugyanúgy elválaszthatatlan a nyelv attól, amit mondunk általa. Mi, akik nem értünk magyarul, az a tapasztalatunk a műfordításokkal, hogy a magyarból más nyelvre átültetett mondatok csaknem mindig természetellenesen terebélyesek, barokkosak, talán patetikusak. Somogyi Tibor felvételei Az Európáról szóló esszé Esterházy Péter magas ember, jelentéktelen szemüveggel és dús göndörhajjal. Szőke vagy fehér ez a haj? A fürtök fehérek, akárafényképeken, arca azonban üdén fiatal. Apró, puha kéz, bizonytalan mosoly. Minden olyan udvarias rajta. Ha az Európáról szóló esszé ember volna, úgy nézne ki, mint Esterházy Péter. Ez a magyar nyelv jellegéből eredhet? Valóban, van a magyarban ilyen hagyomány, mondjuk, a pátoszé. De szerintem inkább a magyar mondat szerkezetéről van szó. A magyarban a mondat szerkezete meglehetősen szabad, nincs olyan pontosan kicentizve, mint mondjuk a németé vagy a franciáé. Ennek vannak előnyei és hátrányai is. Tehát a magyar mondatot mindig újra ki kell találni. A magyar mondat mindig személyes, én alkotom, és ebben a pillanatban alkotom meg. Nem úgy van, hogy kapok egy formát, mint a németben vagy a franciában, persze, ez is nagyon szép, hogy van egy eleve adott forma, és ha ezt akár egy kissé is megváltoztatják, az már radikális változás. A magyar mondattal sokkal több a munka, vagyis hát sokkal többet kell hajlítgatnom, ha azt akarom, hogy radikálisnak hasson. És milyen a magyar mondat, ha németre fordítják? Hát ez az. Ha ugyanazzal a nagy lendülettel fordítják, ha azzal a mondattal ugyanazt a nagy mozgást végzik el, akkor az túlzás. A magyarban pontosan leírni ezt a helyiséget, amelyben most ülünk, vagy leírni az ön arcát csak igazán nagy író volna képes, Mészöly Miklós vagy Nádas Péter például kiválóan tudnák. De pusztán maga a nyelv ezt nem teszi lehetővé. (Részlet a Mladá fronta Dnes 2005. október 29. számában megjelent beszélgetésből; Az interjú készítői: Marta Frisová- Simecková és Andrea Puková. Forrás: OS, 2005/9-10., 49-55. Cs. G. ford.)
