Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-02-23 / 2. szám
1? Könyvjelző Kis tigrisekből lesznek a nagy tigrisek Regionális irodalmunk nem büszkélkedhet túl sok novellistával. Amióta a prózának ez az ága kiszorult a napi sajtó lapjairól (onnan, ahol egykor megszületett, és ahol pl. egy Mikszáth-, egy Mikes Andor- vagy egy Kosztolányi-novella hatására ezres méretben nőtt az eladott lapok példányszáma), itt és most a novella műfaját mívelők száma megcsappant, igaz, ezzel egy időben glória is került a fejük fölé. Nincsenek sokan, de akik vannak, viszonylag nagy teret kapnak, elég végignézni irodalmi folyóirataink évfolyamait, habár gyakran ugyanazokkal a nevekkel találkozunk. Gondoljunk csak Duba Gyula manapság folyóiratokban művelt közkedvelt kisprózájára, Bereck József, Végh Péter, Aich Péter klasszikus mederben görgetett elbeszéléseire, Z. Németh István sajátos humorralszarkazmussal vegyített írásaira, vagy éppen a feltörekvőben levő ifjabb nemzedék: Gubo Sándor vagy az egyre többet foglalkoztatott Szalay Zoltán novelláira. A kép sokoldalú és vegyes. Miért erősebb vajon a vers, s miért nehezebb (ha nehezebb) prózát, kisprózát írni? A kérdés részben álkérdés, hiszen köztudott, hogy a prózaíráshoz általában szükséges bizonyos életkor, ami az élettel mint tapasztalatforrással függ össze; magyarul, kell némi nyersanyag a tarsolyba. Másrészt viszont azért kérdezek efféle ostoba álkérdéseket, hogy most már ünnepeltünkre, Dömény Andreára terelhessem a szót. Dömény Andrea ugyanis e tekintetben szerencsés (szerencsés?), habár nem szerencséje révén ír novellákat. Szerencséje (szerencséjére?), ápolónőként rendelkezésére állnak bizonyos tapasztalatok: látvány-, hang- és szaghatások kórházakból, onkológiai osztályokról, kötözőkből és a soha nem hazudó vérnyomásmérő mellől, amely jelenségek valamilyen élményként lerakódnak a szíve mélyén, s aztán onnan, igen, nem az elméjéből, hanem a szívéből föltolulnak a tollára (tollára, mert szerintem ő nem számítógépen ír, hanem kézzel, tollal papírra, de miért is fontos ez?), szóval: Dömény Andreának már vannak élményei, ha ugyan élménynek nevezhető pl. egy rákbeteg haldoklása (ld. pl. a Jurko című novellát). Mivel testi bajai minden művésznek vannak, de legalábbis lehetnek, ezért kórháztörténete is van majd mindnyájuknak (mi mást is csinálna az alanyi költő vagy a prózaíró a nyögő-nyöszörgő szobatársak mellett, ha nem írna?), szóval: kórháztörténet viszonylag sok van, de ilyen, mint Andreáé, tehát a másik oldalról, nem sok, sőt, én nem tudok egyről sem (amitől persze még nyugodtan létezhetnek nővérkék által írt alkotások ezerszám). A kórházi strorykról még csak egy mondat: nővérkéntápolónőként a sok megélt vagy hallott történet időnként közel jár az indiszkrécióhoz, de soha nem követi el azt. Ünnepeltünk egy-két novelláját (pl. a címadót és a Jurko címűt) olvashattuk korábban a Szőrös Kő hasábjain. És most itt van a Szúrja Namaszkára, egy debütáló kötet huszonnégy novellája-elbeszélése. Ha a nyelvezetet vizsgáljuk, az írások egy része ún. szerepnovella, mint pl. a Bűnbánat két ember megfagyásáról a híd alatt vagy az Inszomnia. Egy másik alkalmazott regisztere a költészet; az Azt hitték rólam pl. lényegét tekintve vers, noha a poénja csattanószerűen a legvégére van tartogatva. A Február 14. magánynovella, és ezen a ponton szívesen megkérdezném, vannak-e irodalmi eszményképei, s ha igen, ez a kör mennyire szerteágazó, hiszen pl. a mottó- és referenciaháló a kötetben a szanszkrit ászánáktól az egzisztencialista Sartre-ig, Weöres Sándorig meg Sigmund Freudig terjed. És megint más regiszterből származik a Joachim álma, mert ez nyugatos hangulatot és stílust idéz, Krúdy, Csáth, Kosztolányi akkordjait. Általában azonban komolyan fölmerül e novellák műfajtani problémája. A hagyományos novelladefiníciót, a Boccaccio óta a romantika majd a realizmus csiszolta novellák-elbeszélések meghatározását ugyanis sokszor nem töltik ki ezek az írások. A pillangó sikolya klasszikus névátvitelen alapul, ami elsősorban a költészet feltűnő tulajdonsága (lásd a műanyag tokban — az agyvelejében). Helyenként patetikus hangot üt meg a szerző (pl. Szemétkincsem, Délutáni játék, Az első tavaszi napon), itt-ott egyenetlen nyelvet is alkalmazva. A Keveredés a láthatatlanban pl. a novella definíciójában legalább három alapelvet megsért: fizikai rövidsége ellenére nyelvileg nem tömör, nem egy jelenségre koncentrál, nincs korlátozva a szüzséje és valódi csattanója sincs. Másutt viszont egészen klaszszikus novellákat olvasunk: a szerző és a szerkesztő jó érzékkel adta a kötetnek a Szúrja Namaszkára címet. Ez ugyanis nemcsak az egész kötet legklasszikusabb szerkesztésű novellája, hanem marketingszempontból is jó, űgymond ez a legütősebb: senki se érti, és ez minden nagyképűt megfelelően fölbosszant ahhoz, hogy megvegye. A Szúrja Namaszkára című írás igen csábítana, hogy hosszan és mélyen értelmezgessük Freud szexuálpatológiai elméleteit, de nem teszem, legalábbis most nem, noha ezen a ponton azért megérezném a T. szerzőtől, mért kell mindig valami devianciát sejteni a férfiak szexuális szokásai mögött, és például a nőké mögött miért nem, mert figyeljük csak: „Most belésajdult, hogy tán már a fogantatás pillanatától erre a napra készülődött, bebizonyítani az anyjának, önmagának, az egész rühes teremtett világnak, hogy ő igenis: tud." (mármint hogy: közösülni) Inkább arrafelé terelném a figyelmünket, hogy Dömény Andrea jelenlegi novellastílusa fölveti a modernség problémáját. Hyppolite Taine, a XIX. század nagy pozitivista történésze és esztétája szerint olvasóként ugyanazért van szükségünk a könyvre, mint a gyöngynek a kagylóhéjra. Azaz, a kagylóban a gyöngyöt, a könyvben az írót (és nem magunkat!) keressük. Dömény Andrea úgy modern, hogy nem modern, nem bújik el az alakok mögé, s erre nemcsak az egyes szám első szentélyű névmások utalnak, hanem (és főleg) a magas érzelmi töltettel bíró szavak, szókapcsolatok, mondatok, amelyek személyesek, még akkor is, ha a történetek egyébként esetleg nem igazak, nem valósak, s amelyek intenzíven olvasóbaráttá teszik a szövegeit. Az AB-ART Kiadó állhatatosságának köszönhetően, tudniillik a fiatal tehetségek fölfedezésének és elősegítésének nem kevés gonddal járó missziójának eredményként, egy debütáló kisprózakötet fekszik az asztalunkon. (Örömmel látom, hogy sokuk asztalán.) Ehhez képest lehet megpróbálkozni annak a mondásnak az értelmezésével, hogy: a kis tigrisekből lesznek a nagy tigrisek, és kisprózából lesznek a nagyprózák. Vajda Barnabás (Elhangzott január 26-án Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban, a könyv bemutatóján)
