Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-21 / 9. szám
14 :iänBfefai; Hogyan halnak azeinlrerek 1. Tadeus úr Gyönyörűek a szeptemberi napok a Csallóközben. Egy ilyen szép napon ültem Darányi ütött-kopott kastélyának teraszán, néztem a hatalmas Dunát, melynek szürke hullámai a lábunk alatt hömpölyögtek. Százéves platánok árnyékában ültünk, s tűnődve gyönyörködtünk a kilátásban. Ezen a szakaszon nagyon széles a Duna, partjait sűrű zöld bozót szegélyezi. Közel a parthoz nagy zöld foltokban szanaszét szigetek, fáikat alul a víz tartja nedvesen, fölöttük rikácsoló madarak röpködnek. Máskülönben fenséges csönd van itt, akár a templomban. Csak olykor, ha a vizet pár pillanatra felszántja egy gőzös, csobbannak az apró hullámok a fövenyen, vagy ha szellő lebben, akkor zizzenek a zöld ligetek, az öreg akácok és a barna sás. Oly hangon, mint amikor sok ember imádkozik. A nap már lebukni készül, de még vüágos van. Innen déli hányban látni a komáromi hidat, de távolabb már ködbe vész a Duna. A vízből könnyű pára száll fel, valahol mögötte ömlik a Dunába a Vág. Kis társaságunk mély fonott karosszékekben ül a kerek asztal körül. A házigazda vendégszeretetét élvezzük: üvegekben aranysárga bort rak elénk, és sonkát hófehér kenyérrel. Egy kis kosárban nagy, leveses körték vannak, piros almák, sárgászöld szőlő jókora fürtjei. A csehszlovák állam határán vagyunk, néhány méterre Magyarországtól. Tisztán látjuk a Duna túlsó partján a fákat és az embereket. Úgy tűnik, egyetlen nagy lépéssel átléphető volna ez a határ, persze, ha nem őriznék fináncok és csendőrök, akik elgáncsolnák az embert, ahogyan azt a törvény előírja számukra. Ilyen nagy lépéssel vagy így valahogy akarta ezt a határt átlépni Tadeus úr is, aki valahonnan Lengyelországból vetődött ide úgy tizenöt évvel ezelőtt. Róla és szomorú sorsáról az alábbi különös történetet hallottam itt, az öreg platánok alatt: Még az első Csehszlovák Köztársaság idején történt, hogy Komárom utcáin föltűnt az ismeretlen idegen, amint lassan és méltóságteljesen elsétál a Dózsa étterem előtt, aztán a kikötő mellett fel a vashídra, mely négy hosszú pillérével ível át a Duna fölött, s melyen át Magyarországra vezet az út. Az idegennek szakadt volt a ruhája, de előkelő az arca, nem nézett se jobbra, se balra, csak ment egyenest, aztán fel a hídra azzal, hogy átmegy rajta. Csakhogy a hídon van egy kis bódé, ebben meg a határőrség, mely feltartóztatta Tadeus urat. — Kérem az útlevelét! — szólította fel az őr. Tadeus úr büszkén kifeszítette mellét, magasról méregetve az egyenruhásokat, olyan bosszús arckifejezéssel, mint amikor az embert kellemetlen alakok fölöslegesen zaklatják. — Mi az, hogy útlevél? - kérdezte Tadeus úr szigorúan. — Ne szórakozzon! Mutassa az útlevelét! — Mi az, hogy útlevél? - kérdezte ismét Tadeus űr, és szeme szikrát hányt. — Olyan kis könyvecske pecsétecskékkel — magyarázta az egyik finánc arra gondolva, hogy az ismeretlen tréfálkozik. Csakhogy az komolyan gondolta, amit kérdezett, mert megvetően végignézett az egyenruhásokon, s továbbment a hídon. Azok meg gyorsan kiléptek utána, és galléron ragadták. — Uram, ez itt az államhatár, iratok nélkül nem mehet tovább! — magyarázták neki finoman. — Nincsenek határok! — üvöltött fel az idegen, s kézzel-lábbal hadakozva igyekezett kiszabadulni. A fináncok és a csendőrök jó emberek voltak, s rögtön látták, hogy egy őrülttel van dolguk, épp ezért nem is nagyon haragudtak vad ellenkezése miatt, csak továbbvezették, el a híd közeléből. Ott aztán kissé megtaszították, és többet nem foglalkoztak vele. Visszatértek a határon álló bódéjukba. Csakhogy Tadeus úr kitartott az igaza mellett, s amint a határőrség eltávolodott, futva nekiveselkedett, hogy mégis átjusson a magyar oldalra. Az ismeretlennek ez az állhatatossága ekkor már valóban megharagította a határőrség szerveit, Tadeus urat ezért elővezették és őrizetbe vették. Kiderült, hogy valahonnan Lengyelországból származik, megállapították a nevét, melyre már nem emlékszünk, s visszatoloncolták lengyel hazájába. Úgy tűnt, ezzel a hatósági eljárással Tadeus úr ügye elintéződött, s az eset jegyzőkönyve véglegesen elfektethető. Csakhogy nem így történt. Három hónap múlva Tadeus űr ismét feltűnt a komáromi hídon. Még szakadtabb volt, mint azelőtt, sápadtabb és véznább, csak a szeme vüágított jobban.- Nincsenek határok! - üvöltötte, akár a megszállott, amikor ismét feltartóztatták. - Mutassák meg a földön a határvonalat, amit az Úristen festett oda, mutassák meg! Azt a vonalat emberek rajzolták oda piros vérrel! Ismét le akarták tartóztatni, de megszökött. Nézték, amint a part mentén szalad, amíg csak el nem tűnt a tekintetük elől. Néhány nap múlva Komárom és Izsa között kihalászták a holttestét a Dunából. A halászok látták, amint vízbe fúlt: ruhában lépegetett a Dunában, s valamit kiabált, mígnem a víz a szájába nem ömlött s át nem csapott a feje fölött. Alighanem akkor is azt kiabálta, hogy nincsenek határok. Ilyen különös volt Tadeus úr. (folytatjuk) Emo Buhún (1899—1959) prózaíró és publicista, a két háború közt számos - irodalmi, kulturális és humoros — lap megalapítója, 1945 után a Tyzden, a Rohác, majd a Kultúrny zivot szerkesztője. Mikszáth-művek fordítójaként is ismert. Szerteágazó életművében mikszáthi ihletésű novellái, humoreszkjei, anekdotikus történetei a maradandóak. Emlékét és stílusát a kilencvenes évek elején Kutak Anna elevenítette fel Kalligram-beli novelláiban. (Cs. G. fordítása)
