Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-26 / 1. szám
Huszonkilenc szonett, tizenhat költő, hány olvasó? Németh Zoltán (1970) költő, irodalomkritikus Ipolybalog A Csuhái István utószavával megjelent kötet (Mintakéve. Kalligram, 2004) Parti Nagy Lajos ötvenedik születésnapja alkalmából született. A Kalligram folyóirat akkori főszerkesztője, Hizsnyai Zoltán a lap 2003 októberi számát Parti Nagy Lajosnak szentelte, s ebben jelent meg az a — tizennégy kortárs költő által írt — szonettkoszorú, amely Parti Nagy mesterszonettjére íródott. A kötet tartalmazza Hizsnyai szonettkoszorúját is, amelynek darabjai mintegy „pótszonett”ekként (Csuhái István kifejezése) jöttek létre, párhuzamosan az „eredeti” szonettkoszorúval. Bár a borítón található szöveg szerint az „egységes egésszé összeálló iker-szonettkoszorú példátlan vállalkozásnak számít a kortárs irodalomban”, véleményem szerint éppenhogy nem az „egység”, hanem a tizenöt (illetve Parti Naggyal tizenhat) költő eltérő nyelvi világa, valamint a feladatnak való egyéni megfelelés mikéntje az, ami izgalmas. Hiszen egy adott időszak magyar költészetének — természetesen nem teljes - keresztmetszetét nyújtja. A feladat jelen esetben nem annyira a szonettforma kihívásaként jelent meg a költők számára, mint inkább a Parti Nagy-féle egyéni, asszimilálhatatlan költői nyelvhasználattal folytatott küzdelemként, a „hatásiszony” és a „termékeny félreértés” elől való kitérés lehetetlenségeként. Ebből a szempontból a kötet utolsó, a megírás tekintetében első szonettje, a „mesterszonett” értelme valóban kettős: a szonettkoszorú hangsúlyos darabjaként és „a mester szonettjeiként egyaránt értelmeződik. Az előbb vázolt helyzet értelmében nagyjából három pozíció foglalható el a kötetben: 1. amikor a helyzet többé-kevésbé teljes mellőzésével ír szonettet a költő; 2. amikor megmarad saját lírája megszólalásmintáin belül, de reagál a helyzetre; 3- amikor teljesen belehelyezkedik a helyzet által létrejött nyelvi térbe, és eltér a saját költészetére jellemző megszólalásformáktól. (Helyzet alatt a köszöntés, az ötvenedik születésnap, továbbá a Parti Nagy-líra sajátosságai értendők.) Az első pozícióba sorolhatók Kukorelly Endre, Bállá Zsófia, Peer Krisztián, Varró Dániel, Tóth Krisztina szonettjei, továbbá Hizsnyai Zoltán szonettkoszorújának néhány darabja (Hizsnyainak volt ideje a tizenhárom szonett során, hogy „saját” verset is írjon, szonettjeinek többsége azonban inkább a második csoportba sorolható). A Kukorelly-féle egyedi szövegalakitás még abban is megmutatkozik, hogy — egyedüliként a kötet költői közül — beavatkozik az adott Parti Nagy-sorba, módosítja, átírja azt: az Jmmár magávalötven, minta kéve” a Kukorelly-szonettben „Immár magával 50 mint (de persze nem) a kéve’’. Hizsnyai Zoltán pedig egy-egy szonettjében újraírja legutóbbi kötetének darabjait, azon belül is a Nyár — Ősz - Tél {Sör — Bor - Pálinka) című triptichon szövegeit. A második csoport költői reflektálnak a megírás feltételeire, bár eltérő mértékben. Néhány szonett csak egy-egy utalás erejéig: László Noémi „trombitaszó huszárrojt vattacirkusz” sora Parti Nagy szóleleményeire reagál, Kemény Istvánnál Sárbogárd épül be a szövegbe (lásd: Sárbogárdi Jolán). Máskor viszont, Mizser Attila és Orbán János Dénes esetében, a saját lírai megszólalás olyan sokat köszönhet a Parti Nagy-féle nyelvhasználatnak, hogy maga a lírai nyelv mint egész utal vissza a Parti Nagy-nyelvre: „én se tudhatom bár tudásom temérde" (Mizser), „S mikor időnként kattog át a MA V,/Arra gondol: mily Herbsttagadhatatlan, / A lét csupán teányi kosztolove.” (Orbán János Dénes) Izgalmas az is, amikor egy, a Parti Nagy-féle költészetfelfogástól elütő líra folytat sokoldalú játékot Parti Naggyal: Térey János szonettje, amely a lírai alany fölényét demonstrálja, a megírás formai feltételein (a „tizennégy szál” a szonettformára történő utalás) keresztül számol le a hatásiszony rémével, végzi el a szimbolikus apagyilkosságot: „Kaporrá válik ékes kékszakálla, /S tizennégy szálát megragadhatom... ” Kovács András Ferenc esetében éppen az ellenkezője az igaz: a Parti Nagy-költészettel mélyen játékos viszonyban álló (elég csak „Költőm és Korom’’ cimű, Parti Nagynak ajánlott versére gondolnunk) lírikus több utalást is elrejt szonettjébe. A ,JKem tátja száját sült, pikírt galámbra —” a Hősöm tere galambjaira, az utána következő „Kalászattal pörg múltidők elé, kr talán Kalász Mártonra, és rajta keresztül az írószövetségből történő kilépésre, a Döbrentei-ügyre utal vissza, miközben a regény hangulatát a „múltidők” kapcsolja az utóbbi nevekhez. Vörös István utalásai közül a metrum a Hal éji éneke és a Kacat, bajazzó Parti Nagy-versekre, a „moll” pedig a Szívlapát Nem az „egység", hanem a tizenöt költő eltérő nyelvi világa, valamint a feladatnak valé egyéni megfelelés mikéntje az, ami izgalmas... t
