Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-23 / 6. szám
KÖNYVI14 jíEUffl Borból-vízből mértékkel Csanda Gábor (1963) szerkesztő Pozsony A könyvismertetés, lévén hogy - szándékai szerint legalábbis - rövid és élvezetes műfaj, alighanem akkor tesz leginkább eleget vállalt feladatának, ha a lehetséges olvasatokra irányítja a figyelmet, s emellett igyekszik is ezekre az olvasatokra példákat felhozni a szövegből. Ez az írás tehát a fenti két szempontot szeretné érvényesíteni, abban bízva, hogy a vállalkozás nem vall kudarcot. E helyt célszerűnek látszik ideiktatni a könyvből vett első idézetet, mely a szerzőség, az aláírás, egyben a név mint védjegy illusztrációja is: „november 20. / A szokásos író-olvasó a könyvtárban. Dobos László Hólepedő című könyvéről beszélt. Meg a körülményekről, melyek íratták vele a könyvet, s melyekben él. 68 után kizárták a pártból, azóta eldugva a Madách Kiadó műszaki osztályán dolgozik. / A könyve azért megjelent. Van, akinek nem jelenhetik meg semmije. Ő volt az első író, aki nem szólt egy szót sem, miután elmondtam versem, s felolvastam a könyvéből, s aki név nélkül dedikált, tulajdonképpen csak autogramot adott. Pontosabban, beleírta a nevét a könyvembe, így most olyan, mintha az ő tulajdona volna.” (II., 165-166.) S ezzel máris eljutottunk a szokásos megelőző mentegetőzéshez, ahhoz, hogy miért nincs könnyű helyzetben a könyvismertető. Van egy könyv (persze, két könyv van: a Lilla naplója című munka ugyanis két kötetben jelent meg; ezek a könyvek az alcímükben jelzik különállóságukat s egyben összetartozásukat is: így az első az 1977-tól 1979-ig terjedő időszakot öleli fel, a második az 1979-től 1981-ig tartót, összesen tehát négy évet), szóval, van két könyv, vagy van egy ikerkönyv, melynek a címoldala nem árulja el a szerző nevét. Az életrajzi szerző kilétéről csak az előzékoldalak egyike tájékoztat, az, amelyik Cs. Liszka Györgyit tünteti fel a szerzői jogok tulajdonosaként. A hatás kedvéért könnyelműen és nagyon félrevezetőén úgy is fogalmazhatnék, hogy a mű szerzője csak a könyvet kinyitva és olvasva lepleződik le. Csakhogy a címlapok szerencsére nem ügynökjelentéseket fognak össze, hanem naplót, amelyben értelemszerűen nem Cs. Liszka Györgyi lepleződik le, hanem a címszereplővé emelt naplóíró, Lilla. (S még ez is felületes, hiszen az egyedüli, aki lelepleződhet, az én vagyok, az olvasó.) A szöveg mindenesetre nem hagy kétséget afelől, hogy a gimnazista Györfy Lilla naplójában a hitelesség különösen fontos szerepet játszik: „De azt a választ, amit erre kaptam, úgysem hiszi el senki. Tudom, ha egyszer, halálom után ezt a naplót valakik megtalálják, azt gondolják majd, volt fantáziája a lánynak.” (II., 88.) A szöveg a hitelesítés minden kínálkozó formáját kiaknázza: ismert írók, zenekarok és intézmények nevével... Györfy Lilla persze elsősorban abban érdekelt, hogy szövegét ne fantáziája játékának s ne fikcióként, hanem valóságként kezelje az olvasója, s mivel ő maga áll mindennek a középpontjában, olvasóként is elsősorban önmagát képzeli-tételezi. Naplóírása így őszinte vallomásnak tartható, melyben a valóságra való rácsodálkozás naivitása elválaszthatatlanul összefonódik egy önérzetes hang fesztelen előadásmódjával. A keresetlenség és a tudatosság azonban nem oltják ki egymást ebben az előadásmódban, ellenkezőleg, ha gyakran ironikusan is, de egymás felerősítői, s együttesen a szöveg élményszerűségének forrásai. Kiváltképp azokban az esetekben, melyekben a szenvtelen modorú előadás ártatlansága már-már parodisztikus hatású: „És akkor hirtelen hozzám hajolt és megcsókolt. Nem is tudom, hogyan történhetett meg. / Rendesen megcsókolt. / Táán az éles hoszszú tőrtől való félelmemben nem figyeltem kellőképp a helyzetre. így aztán életemben először meg lettem csókolva. És engem, a csehszlovákiai magyarság sorsáért aggódó emberjogi harcost egy szlovák fiú tudott legyőzni.” (II., 22.) Lilla naplójának szövege a hitelesítés minden kínálkozó formáját kiaknázza - ismert írók, zenekarok és intézmények neve, könyv-, lap- és verscímek, a város és a közös, szlovák-magyar igazgatóság alá tartozó gimnázium épületének topográfiája stb., stb. mind ennek a kellékei. Anélkül persze, hogy erre különösebben törekednie kellene, hiszen a napló műfaja, realista elbeszélésmódja, időrendi tagoltsága eleve felkínál egy referenciális olvasatot is, mely az olvasót az olvasottak akár szó szerinti értelmezésére is késztetheti, pusztán a naplóban valósnak látszó események vagy tényként kezelhető közlések meg a szigorú időrend révén. Mindenesetre a könyv zsinórban kínálja az olyan a szövegrészeket, melyek az olvasó ilyen irányú kíváncsiságának is eleget tesznek, mint ahogy elvitathatatlan ezeknek a korfelidéző és hangulatfestő szerepe is. Kiváltképp az irodalom és a művelődés területére vonatkozóké, melyek a kisebbségi lét, a kétnyelvű közeg és a normalizácíó időszakának hátterével valóban képesek megidézni egy jól ismert, sajátosan provinciális magyar közeget és légkört, sőt már-már közérzetet: „Kilencedikén, szombaton reggel már a koraival utaztunk (a bátyám, sógornőm és én), hogy elérjük az öt negyvenkor Kassa felé induló buszt. Szepsin szálltunk le róla, onnan gyalogoltunk be a faluba, Somodiba. A tábor viszont jócskán félreesett a falutól, oda végül is egy ekhós szekéren jutottunk ki, a kassai Pince Színpad szekerén, rém romantikus. (...) Az első ember, akibe botlottunk, a Dusza Pista volt, rögtön kicipelt bennünket valami veterán partizán előadására, merthogy az államszervek figyel-
