Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-23 / 6. szám
»mWiíELZŐ A játék neve halál Ráczl. Péter (1974) kritikus, szerkesztő Budapest Amikor a dedikált kötetet a kezembe nyomta, nem tudtam, hogy halott. Jó színben volt, viccelődött a társaságunkban lévő lányokkal, miközben jóízűen kortyolgatta a hűs Staroprament. Halottnak túl eleven volt, eltűntnek nyilvánvalóan nagyon is jelenlévő. Mindez csak akkor kapott jelentést, mikor visszasétáltam a két országot elválasztó/összekötő (kinek hogy tetszik) hídon egyik Komáromból a másikba, és felülve a vonatra belemerültem A haláljáték leküzdhetetlen vágyába. * Németh Zoltán kilenc kötete (1999-ben jelent meg az első!) közül ez a harmadik verseskötet. A szem folyékony teste (2000) és A perverzió méltósága (2002) után a szintén - „valami váamije”, ráadásul a „valami valamilyen valamije” - birtokos (és jelzős) szerkezettel bíró cim elsőre modorosnak hatott, az alcím nemkülönben, de nem sokat törődtem vele, hanem rögtön a kötet végén található Utószóhoz lapoztam, amely persze szokás szerint utólag írt előszónak bizonyult, majd az „utolsó szó jogághoz vált hasonlatossá. Az Utószó tulajdonképpen egy gyászjelentés Németh Zoltánról, írója pedig egy bizonyos Stofko Tamás. Egyszóval azonnal megbecsülve éreztem magam, hogy egy posztumusz kötetet kaptam írójától, és szinte rejtőinek (ugyanakkor rejtélyesnek) gondoltam a helyzetet. Nekiálltam hát kibogozni e halálesetet. Bár a prózai szöveg első mondata azt állítja, hogy „ennek a posztumusz kötetnek egy kicsit más a története, mint az ilyen esetekben lenni szokott”, nyugodtan kijelenthetem, hogy: dehogy. A magát Stofko Tamásnak nevezett beszélő a jól ismert „talált kézirat” toposzát veti be, hogy elhitesse velünk: kézirat nem, csak szerző vész el, jelen esetben Németh Zoltán. A vázlatos beszámoló szerint Németh, miután több hetet szanatóriumban, majd kórházban, töltött, hosszabb indiai tartózkodásra indult, majd hónapok múlva (mindez 2002 tavaszán és 2003 őszén történik) Benáreszben végleg nyoma vész. Stofko a feleség kérésére barátja keresésére indul, de csak a notebookját sikerül fellelnie, amely természetesen Németh verseit rejti. A kötet a - leleplezhetjük végre - fikció szerint ezeket a talált verseket tartalmazza. Mindjárt gyanús volt a Stofko Tamás név, főleg hogy elsőként Tálamon Alfonz és Hajtman Béla társaságában bukkan fel a szövegben. Tálamon posztumusz (!) kötetének, a Samuel Borkopf...-nak olvasásakor maga a Talamon-monográfiát író Németh veti fel többször is a lehetőséget, miszerint nem kizárt, hogy a talamoni szövegnek létezik egy olyan értelmezői közössége, amely referenciálisan olvas: sa a művet, mivel ismerik a szövegben szereplő figuráknak ihletet adó valódi alakokat, egy egyetemi baráti kör tagjait. (Hajtman Béla, aki Béla von Goffaként lép színre TA könyvében, a barát halála után kevesebb invencióval, de „folytatta” a talamoni ödetet Szivarfüstben című könyvével.) Mindez felvéti annak a lehetőségét, hogy a Stofko névvel, amely igencsak hasonlít a Talamonnál szereplő Stofek Tamás nevére, Németh egyrészt a talamoni holdudvarhoz kíván csatlakozni, másrészt önnön megsokszorozásának gesztusával teremt távolságot valós élmény és szövegélmény között, meghagyva a referenciális olvasat Talamonnál is tapasztalható hatáslehetőségét. Németh Zoltán, halálával, kilép Németh Zoltánból, hogy szövegtestbe bújva új életet kezdhessen. Mint ahogy szokás, az Utószó egyszerre hárítja el az értelmezés szabadságának korlátozását, ugyanakkor teszi ezt meg maga. „Reményünk szerint ez a versek pontosabb megértését is segíti majd” - írja Stofko, de talán egy másik szinten a szerző Németh, aki valamiért - sok versíró társához hasonlóan - nem érezte elégnek a verseket önmagukban, és mankót kínál az olvasónak, azaz maga is olvasóvá válik. Lehetséges, hogy önmagában ném bízott a költő? Hogy a kompozíció nem elégséges? Erre még visszatérek. Szóval Stofko értelmez, azaz Németh Stofkóként értelmezi a verseket, a verseit, ééés... félreérti, félreértelmezi őket. Nem először fordul elő a történelemben. Mindez azonban szerzői játék az olvasóval. Tehát illik komolyan venni. Stofko laikusnak állítja be magát, ami kissé önellentmondás, hiszen a sztori szerint egy irodalmi-egyetemi társaságban ismerkedett meg a szerzővel. Irodalomtörténészi belátásoktól hajtva csoportosít, összesít, elhelyez, felhívja a figyelmet és értékel. Központi metaforaként kezeli a szerző eltűnési helyét, Benáreszt, az elmúlás, a halál városának titulálja. Felfedi Németh eddigi törekvéseit, eszerint előző verseskötetei a nyelv-játékok új lehetőségét kínálták fel, míg értekezőként radikálisan szakított a metafizikai hagyománnyal. Ezt olvasva persze arcomra ült az ironikus mosoly, amely aztán csak a kötet egyéb részeit olvasva fagyott le (de nem azért, mert kívül kerültem volna a metafizikán). Stofko gyásziratában felkínál - a „sajátján” kívül - egy másik, egy általánosabb értelmezési lehetőséget: egy indiai szájába adja a következő szavakat: „Olvastam nyugati verseket, kevés bennük a gondolád nagy részük csak érzések és érzelmek leírása - pevetett -, amiről még egy kisisko-A test óhatatlan romlása, a halál ott leskelódik a szavakban, a nyelvben, ha úgy tetszik • ••
