Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-15 / 12. szám
ÉttOwWiJELZO Csehy Zoltán (1973) költő, műfordító, irodalomtudós Dunaszerdahely Szlovákiai magya A Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Lilium Aurum Könyvkiadó gondozásában idén jelent meg A határon túli magyar tudományos könyvkiadás című reprezentatív áttekintés, mely címéhez híven a rendszerváltás utáni tudományosság eredményeit veszi számba. A kötet a határon túli magyar tudományos műhelyek és tudományos könyvkiadás kárpát-medencei tablója kíván lenni, hat tudományos beszámolón (és a szokásos paratextusokon) kívül válogatott bibliográfiát is közöl. E kiadvány, s kivált a szlovákiai magyar tudományos könyvkiadásról szóló fejezet (Liszka József munkája) kapcsán szeretnék megfogalmazni néhány észrevételt, kételyt, kérdést, s rámutatni egy szemlélet és tendencia elbizonytalanító jellegére. Mostanság se szeri, se száma a szlovákiai magyarsággal foglalkozó kisebb-nagyobb, szerencsésebb és kevéssé szerencsés összefoglalásoknak, adattáraknak, lexikonoknak, a szelektív és „válogatott” bibliográfiáknak, elnagyolt és futtában megírt, sokat markoló és keveset fogó pillanatfelvételeknek, repertóriumoknak. Liszka József írásából (eltérően a többi régió tudományosságát bemutató szövegek szerzőiétől) először is egy nagy fokú metodológiai bizonytalanság cseng ki, mely nem minden pontján érthető, s talán gyakran önellentmondó megfogalmazású: az ugyanis, hogy mi is a „szlovákiai magyar tudományosság”, nehezen megválaszolható kérdés. Ezt a szerző is tudatosítja, ám mégis megpróbál (természetesen extrém szűkítő technikával) létrehozni egy ilyen kategóriát, melyből bekezdésről bekezdésre hullanak ki bizonyos mesterséges, nem átlátható kritériumok alapján különféle vizsgálódási szempontok. Már az is irritáló, hogy a „szlovákiai magyar tudományosság” kategóriáját számomra érthetetlen metodológiai és kategorizáló szándékkal olyan tudományos „tárgyakkal” próbálja párhuzamba állítani, mint pl. „ógörög nyelv és irodalom”, „finn népi kultúra”, „cseh szecesszió” vagy az „irokézek rokonsági rendszere”. Végül ahhoz az evidenciához jutunk, hogy a „szlovákiai magyar tudományosság” lényegében önálló tudomány (!), mely „a szlovákiai magyarokkal végső soron komplex módon foglalkozik”. Ezt a primer megfogalmazást szűkíti tovább a szerző, s először a „kívülről jöttek” kirekesztése következik, mivel egy japán vagy magyarországi kutató munkája, mélyedjen el bárhogy is a szlovákiai magyar tudományban, mégsem „az adott nemzeti közösség (esetünkben a szlovákiai magyar mikrotársadalom) önmegvalósításának” eredményeként könyvelhető el. A valódi szlovákiai magyar tudományossághoz a szerző szerint „jól képzett, lehetőleg a szülőföldön élő és dolgozó kutatókra, tudományos intézményrendszerre (oktatás: egyetem!, múzeumok, könyv- és levéltárak, saját kutatóintézetek, publikációs fórumok stb.) van szükség”. Ezután a tudományosságot tovább szűkíti, a humán és magyarságtudományi diszciplínákra, s pillanatnyi nézőpontjából kiiktatja a „szlovák tudományos élet szerves részét” képező vagy a vegyes (hazai és nem hazai) szakembergárda által feltérképezett területeket is, valamint a szlovákiai magyar kutatók Magyarországon vagy külföldön, illetőleg idegen nyelven publikált munkáit is. E csonkolási metódusnak nem csak a minőségi engedékenység (melyet egyébként Liszka e „tudomány” keretein belül mentegetőzve bár, de mértékkel megenged) a legfájóbb pontja, hanem egy olyasfajta önkényesség, mely párbeszédképtelenné teszi ezt az újólag megalkotott diszciplínát, s energiáit a rossz kérdésirányból bekövetkező öndefiníciós igényeiben meríti ki. Annál is elhibázottabb szempontrendszer ez, mivel nem egy-egy tudományos műhely vagy kutató, tanszék stb. profiljából indul ki vizsgálódásai során, s e profil nemzetközi vagy általános értelemben vett tudományos kapcsolatrendszerét, eredményeit vizsgálja, hanem mesterséges öncsonkítással létrehozott mércéhez igazodva szelektíven itt-ott kiragadva tárgyal egy-egy jelenséget, miáltal egy-egy műhely vagy kutatási eredmény jelentősége sem világlik ki igazán. A műhelyek arctalanok maradnak, s bemutatásuk stílusa és mikéntje is inkább hasonlít egy kötetlen beszélgetésben felmerülő ad hoc jelenségekre, mintsem tudományos igényű összefoglalásra. E radikálisan szűkítő módszerrel szemben pl. Gábrity Molnár Irén vagy Bíró A. Zoltán módszerei szembetűnően célravezetőbbek és egészségesebbek: ők az adott műhely, kiadó, tanszék profilja felől közelítenek tárgyukhoz, s az így kapott eredményeket rögzítik. Ez a metodológiai anomália meghatározza egyébként a kötet teljes szerkezetét is, az olvasó képtelen eldönteni, hogy most adattárat, áttekintő tanulmányokat, bibliográfiát várjon-e. Mindenből kap valamit, de leginkább jelentős hiányérzete támad. A továbbiakban kizárólag az irodalomtudományi kiadványokról s főként az oktatással kapcsolatos részekkel foglalkozom. Liszka József, mielőtt felsorolásba kezdene, a felsőfokú oktatási intézményekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy úgymond csak „a tudományos utánpótlás biztosítása terén fejtenek ki tevékenységet”, a jövő tudományos kutatói pedig majd innen kerülnek ki. Ez lehetséges, hogy a felvállalt szűkítés következménye: minden bizonynyal szükségtelen felsorolnom azokat a tudományos kutatókat és a nevükhöz csatlakozó tudományos munkákat, melyeket pl. a pozsonyi vagy a nyitrai egyetem egykori és mai magyar oktatói tettek le az asztalra. Emlékeztetőül néhány név a sok közül: Zalabai Zsigmond, Zeman László, Sima Ferenc, Jakab István, Mészáros András, Tőzsér Árpád, Lanstyák István, Sándor Anna, Benyovszky A szűkítő módszer párbeszédképtelenné teszi ezt az újólag megalkotott diszciplínát • ••