Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-20 / 10. szám
Vándorlások kora 14 IKtkWUELZŐ L. Varga Péter (1981) kritikus Székesfehérvárvár H. Nagy Péter (1967) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Érsekújvár H. Nagy Péter új, immár hatodik önálló kötetének hátlapján rövid szerzői öndefiníció olvasható. Noha a megfogalmazás humoros - sőt, minthogy részben idézet a Trendvadász című William Gibson-regényből, játékos —. egyben elgondolkodtató is. Ezek szerint H. Nagy Péter „vándorirodalmár, kritikus, szerkesztő. (...) Megbízási díjakból élő szabadúszó, specialista, az egyedi feladatok guruja” Ha megfosztjuk e szavakat a humortól, az iróniától vagy a szóban forgó kötet írásaihoz való lehetséges kapcsolódásaitól, különféle, egyáltalán nem mellékes kérdésekbe ütközhetünk. Többek között például abba. hogy vajon mi oka lehet egy jeles irodalomtörténésznek, tanárnak arra, hogy egyrészt „vándorirodalmárként” tisztázza saját pozícióját, másrészt nem éppen a megszokott módon „árnyalja” e kérdést. Talán nem evidensen következik a válasz, de fölmerülhet bennünk egy nem éppen vidám kép a magyarországi felsőoktatási intézményrendszer - vagy annak legalábbis az adminisztratív funkciókat és szerepköröket bizonyos értelemben túlhangsúlyozó részének — helyzetéről. Ha vándor vagy, az azt jelenti, nem vagy mindig egy adott helyen. De akkor vándorolj, akár a vándormadarak, északról délre, majd délről északra. Sajnálatos, hogy éppen azok, akik odafigyelnének a vándorirodalmár szavára, nem hallgathatják. A recenzálandó kötetnél maradva, ugyanolyan érvényesen járunk el a szerzői öndefiníció értelmezésekor, ha azt „csupán” utalásnak tekintjük, mely a címben irányzott metafora értelmében a (műfaji és poétikai) szöveg- és tudományköziség alakzatait hangsúlyozza. A Féregjáratok írásait mind témájuk, mind műfajuk és hangnemük alapján a sokszínűség, a változatosság jellemzi. Olvasható benne tanulmány, szerkesztett előadásszöveg, kritika, eszszé, sőt könyvbemutató is. A szövegek meglehetősen lazán kapcsolódnak egymáshoz, és maga a kötet felépítése sem árulkodik — első ránézésre — határozott koncepcióról. Maga a szerző - ismét csak erős iróniával — így fogalmaz az előszóban: „[A kötet] nem készült különleges alkalomra, nincsenek didaktikai szándékai, nem szolgál semmilyen pedagógiai célt, tudományos értéke elenyésző, feltehetően nem lesz különösebb hatástörténete.” (7) E kijelentéseket a könyv olvasása után el is lehet fogadni, meg nem is. Egyrészt el lehet fogadni, mert a kötet valójában amolyan zsebkönyvként működik: bármikor, bárhol felüthető, s viszonylag gyorsan és egyszerűen tájékozódhatunk benne (ilyenolyan, a föntebb említett műfajok változatos formáiban) a modern irodalomról, a felvidéki posztmodernről, a vizuális költészetről, az irodalom- és társadalomelméletről, illetve a peremműfajok némelyikéről (science fiction, horror, fantasy). A szövegek továbbá rövidek, könnyen befogadhatóak, felépítésük logikus, gondolatmenetük világos és következetes. A tanulmányok - melyek főként a peremműfajokra fókuszálnak — kielégítően precízek, jegyzetapparátusuk körültekintő és jól használható, de nem túlburjánzó vagy esetleges. A kritikák szorosan nem kapcsolódnak sem valamilyen elméleti prekoncepcióhoz, sem bizonyos fajta kritikaírási attitűd körvonalainak kirajzolásához vagy erősítéséhez; az esszék rövidek és lényegre törők, s bár tudatosan kapcsolódnak egymáshoz, önállóan is olvashatók. A könyvbemutatók még ennél is kevésbé szervesen kötődnek a kötet egyéb írásaihoz: egyszerűen építkeznek, megkomponálásukban a tárgyukat élőszóban érdekessé vagy különössé tevő retorika játssza a főszerepet. Másrészt a citált kijelentéseket nem lehet, vagy nem szükséges elfogadni. Hiszen H. Nagy Péter könyve — minden ezt cáfoló érv ellenére — nagyon is tudatosan törekszik egy olyan irodalom- vagy kultúraértő, jó értelemben véve „tudomány-népszerűsítő” diszkurzus megalkotására, illetve kiszélesítésére, amely minden bizonnyal sok érdekes fejleménnyel fog szolgálni és bővülni a jövőben. A műfaji és hangnemi szinkretizmus következhet a témák változatosságából, de a szövegek tárgyának megragadhatóságából, az értelmezések lehető legalkalmasabb közvetíthetőségének szándékából is. Ha a tudományok és beszédmódok keveredésének tapasztalatai felől közelítünk, a Féregjáratok esetében egy olyan szövegkorpuszhoz jutunk, amely inkább (jó értelemben) fellazítja, mint hermetizálja egy tudományosság feltételeit. Irodalom és humántudományok, irodalom és társadalomtudományok teoretikus és pragmatikus viszonyainak alakulása bizonyosan összefüggésben áll azokkal a tendenciákkal és trendekkel, amelyek e viszonyok rendjét és elhelyezkedését mindenkor befolyásolják. Talán nem véletlen, hogy H. Nagy Péter kötete A sikertörténet(ek) antropológiai előfeltevéseihez című tanulmánnyal indít. Az irodalmi siker különböző aspektusainak értelmezhetőségét allegorikus példával nyitja (és éppen a sci-fi-paródia kelléktárából, Douglas Adamstől idéz), miközben maga a tanulmány is allegóriává vagy szinopszissá válik a kötet egészének beszédmódjára és „tudománynépszerűsítő” jellegére nézve. A példaként hozott Douglas Amolyan zsebkönyvlcént működik: bármikor, bárhol felüthető...
