Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)

2005-01-20 / 10. szám

12 IfoWÁtoELZŐ Tanulmányok könyve Motesiky Árpád (1941) vadászíró, szakíró Verebély Duba Gyula (1930) író Pozsony Duba Gyula legújabb könyvét még a nyári vakáció előtt kezdtem olvasni, ám végig­­böngészése, tanulmányozása, ízlelgetése egy picit elhúzódott; mire átrágtam magam rajta, már a költöző madarak is elrepültek. De nem könnyű olvasmányról van szó, mivel elgondol­kodtató, jelentős szellemi értéket őrző és feltáró munka. „Az író foglalkozásszerűen ír! Munkája szakmai feltételeit ismernie kell - közli a szerző a bevezetőjében. - Amikor ezeket kutatja, a dolgát teszi. Mindenről ír, önmagáról is. Önmagáról első­sorban magának és írótársainak. Az írás öncél is, önmagáért való tevékenység! Műhelytitkainak a feszegetése maga is irodalom.” Azaz előrejelzi en­nek az ő műhelyéből kikerülő irodalmi tükörnek a jellegét. De nemcsak az írás és önmaga foglal­koztatja, hanem mindaz, amit látszólag nem is az ő akarata, s nem is az írás, hanem közelebbről meg nem határozható kényszer irányít: „Az írói képzelet anyagformáló mozgásában a tudatalat­ti mélyből feltörő erők megragadják a fogalmakat, és világra lökik a sza­vakat, s a mondatok láncát összefűzik.” Erőforrásai első műhelyeként Duba Gyula az iskolát nevezi meg, a lévai Magyar Királyi Állami Gimnáziumot, mely a háború vérzivatarában „oly messzire került tőlem, mintha a holdra löktek vol­na ki”. A későbbiekben az olvasás jelentette szá­mára az íráshoz szükséges erőforrást, s tájékozott­ságához nem fér kétség, hiszen ismereteinek kö­szönhetően, az irodalom bármilyen kérdéséhez avatottan hozzá tud szólni. Véleménye az olvasóit is emlékeztetésre készteti, így a könyvében halad­va felidéződik bennünk Grendel Lajos híres tanul­mánya, a Helyzetkép a szlovákiai magyar iroda­lomról a század végén, új és újabb - régi és mos­tani - nevekre bukkanunk, de az egyes fejezetek névadói, Tőzsér, Cselényi, Qzsvald Árpád Zs. Nagy Lajos is akaratlanul eszünkbe juttatják irodal­munk múltját. Például A Hét című képes hetila­punkat, mely tíz évvel ezelőtt szűnt meg, s azóta sem volt akarat vagy mód a visszaállítására, pedig csaknem négy évtizeden át a szlovákiai magyar kultúra közvetítője volt, s írónemzedékeket nevelt fel (a fentieken kívül eszünkbe juthat Bábi Tibor, Gyurcsó István, Lovicsek Béla, Mács József, Ordódy Katalin és sokan mások). Roncsol Lászlóról az alábbiakat jegyzi meg Duba: „írói pályája és szellemisége alkalmat ad és feljogosít bizonyos szívmelengető visszatekintésre, írásait olvasva, szégyen, nem szégyen, már-már meghatódtam! Hát volt idő, amikor író és kritikusa még értették egymást! Azonos lelkiség hőfoka és érzések tüze melengették őket!” Akik közelebbről ismerik Roncsol Lászlót, vagy hallották lelkes elő­adásait, igazolhatják, hogy Duba Gyulához hason­lóan éreznek. Roncsol karizmatikus egyénisége és tekintélye mögött nagyon szerény embert találunk, akit a sors nem kényeztetett el. Ő is „a múltban ta­lálja meg azokat az erőket, magyar és egyetemes eszményeket, amelyek a gondolkodás megújhodá­sát és a szellemi értékek folyamatosságát biztosít­ják” - írja e helyt Duba, s ebben sem téved. A Cselényi Lászlóról szóló fejezetet nehéz né­hány sorban megragadni, annyira szerteágazó ma­gának Cselényinek a munkássága, költészetének más-más korszakai; s mindegyikben érződik a sze­mélyes élmény, az élményszerűség mozzanata. Ezek, írja Duba, „a Cselényi-kozmosz jelzései”. Hát erről (is) van szó a Cselényi László költői, szerkesz­tői és tanári munkásságával foglalkozó fejezetben. Ozsvald Árpád A Hét legendás csapatának volt az az utolsó tagja, aki a kezdetektől a megszű­néséig kitartott a lapnál, onnan vonult nyugdíjba. Hogy mely korszaka jelenti életművében a csú­csot, nem tudom. Talán mindegyik. Fontos volt a szava, ha régi szövege­ket, századokra vissza­nyúló könyveket ren­dezgetett, mutatott be, s akkor is, amikor tapasz­talatait halk szóval adta át kis, szűk szerkesztőségi szobájában a fiatalabbaknak. Nagyon csendes, példásan rendes ember volt, akiről Duba egyebek közt ezt írja: „Az írói alapértékeit gyerekkorában szerzi. Ozsvald versei egyre inkább az érzések je­gyében lesznek, a rend mellett az érzés, a kettő együtt adja az alkotó embert. Ozsvald lírája érzék­re és rendre épül.” Mindnyájunk nevében is ő, Duba Gyula búcsúzott Ozsvaldtól a pozsony­­püspöki temetőben... A Hét szerkesztőségének másik oszlopfője Zs. Nagy Lajos volt, aki pozsonyi „hányattatásai” után (egyetem, rádió, Új Szó) 1963-ban került a laphoz, onnan ment nyugdíjba s vissza falujába, ahol az idén nyáron hunyt el. írt a dráma kivételé­vel mindent és mindenről: remek verseket és ri­portokat, novellát és karcolatot, humorral átitatott történeteket. A humor mezején Duba Gyulával együtt verhetetlen bajnok volt. A könyvben irodalmunk pallérozó mesterei külön fejezetet kaptak: Fábry Zoltán, Turczel Lajos és Szeberényi Zoltán, a jeles nyitrai pedagógus, aki nemrég ünnepelte 75. születésnapját. Az egyik fejezetben az Új Szó megalakulásá­nak történetéről is olvashatunk, itt Duba Fábryt idézi: „Ültünk húsz év előtt Major István Pravda­­beli igazgatói irodájában, rajta kívül négyen: Lőrincz Gyula, Fábri István, Barsi Imre és jóma­gam. Mire elváltunk, megvolt a lap címe - Új Szó - és megjelenésének dátuma.” Barsi Imre vissza­emlékezése szerint '48 december 15-én szerkesz­tőként ott állt a Pravda épületében a rotációs gép mellett, mely az Új Szó első példányait nyomtatta. A vezércikket (névtelenül) Major István írta. Egy­szer csak leállították a nyomást, a cenzúra ugyanis közbeszólt a vezércikk egyetlen fél mondata okán („a keserűség minden utóíze nélkül”), mely a jog-Az irodalom bármilyen kérdéséhez avatotton hozzá tud szólni. t

Next

/
Thumbnails
Contents