Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-22 / 4. szám
Három dimenzió pozitívumai ADunaszerdahelyen élő Németh Ilonának „másfél évtizedes pályafutása alatt sikerült elérnie azt, amit 1918- tól 1989-ig senkinek sem sikerült a Csehszlovákiában élő magyar képzőművészek közül - a 90-es években előbb országos szinten, majd a nemzetközi művészeti porondon is kivívta magának a helyét” — írja Hushegyi Gábor a Kaliigram Kiadónál megjelent Németh Ilona-monográfia bevezetőjében. S a cseh/szlovákiai magyar olvasó elégedetten bólint az egészre: igen. Igen, a Dunaszerdahelyen élő Németh Ilonának sikerült az, ami senkinek mifelénk, de igenlő jóváhagyásunk mellett fölsorakozik bennünk egy sereg más, a fenti állítással nem mindenben egyező gondolat. Először is az, hogy csak cseh/szlovák viszonylatokról beszéljünk-e az adott korszakot illetően. Másodszor: csak a képzőművészekről, avagy tágítsuk a kört, és soroljuk-e ide a jelzett időszakban élt, tőlünk ugyan elszármazott, ám itt született s itt gyökerező Kassák Lajost is például. Halála óta Kassákot egyre gyakrabban méltatják, igaz, inkább világszerte, mint mifelénk, s mint képzőművészt — sőt, elsősorban mint képzőművészt. Az állítást az irodalomra is kiterjesztve Máraihoz juthatunk, vagy az épp friss Kossuth-díjas Tőzsérhez. A Németh Ilona elérte méta voltaképpen az eperjesi-pozsonyi Hamvas Béla megfogalmazta Öt géniusz északi ágáról, a felvidékiség létezéséről és folyamatosságáról szóló tételt bizonyítja. Azt, hogy a Németh Ilonák nem a semmiből jönnek, hanem évszázados, évezredes gyökereik vannak, hiszen, hogy csak a képzőművészetnél maradjunk, vajon nem előzménye-e Németh Ilonának Ferenczy és Fadrusz, Szinyei és Mednyánszky, Csontváry — és megint csak Kassák... A tényen persze nem változtat, hogy — amiként Hushegyi írja — „Németh Ilona művészete szerencsés csillagzat alatt fejlődhetett, s az 1989/90-es rendszerváltozás éveiben kitáruló nagy lehetőségek bátor és következetes kihasználásával olyan teret biztosított magának, amellyel egy évtized alatt Szlovákia meghatározó művészszemélyiségeinek egyikévé vált. Magyar nemzetisége révén pedig felzárkózott Jakoby, Bartusz és Rónai mellé. Hazai és nemzetközi sikerei titka nemcsak az 1989 utáni társadalmi változásokban, a szabad utazási lehetőségben kereshető, hanem elsősorban tudatosan irányított cseh/szlovákiai és magyarországi művészeti jelenlétében.” így igaz, bólinthatunk rá erre is, legföljebb a pályatársak névsorát tarthatjuk rövidnek. Hushegyi ugyanis csak az említett három művészt állítja Németh Ilona mellé, mondván, hogy ők tartoznak „minden vitán felül az országos formátumú alkotók közé”, noha művészetük nem felelt meg a korabeli kultúrpolitikai elvárásoknak. Ami e három (Németh Ilonával együtt négy) művész jelentőségét illeti, azzal persze egyetérthetünk Hushegyivel. Más kérdés, hogy csak ők voltak-e igazán jelentősek (hát Weiner-Kráf, Hushegyi Gábor Németh Ilona Kaliigram Fűzve, 112 old., 22,8x29,5 cm bolti ár: 360 Sk kedvezménnyel: 220 Sk Dúdor István vagy Lipcsey György?). Aligha egy ilyen röpke könyvrecenzió feladata e súlyos kérdések megválaszolása, de ha már a tétel fölállítatott, nem hagyhatjuk említés nélkül. S ezzel még csak azt sem állítjuk, hogy a monográfusnak nincs igaza. Mert egy esetben legalábbis mindenképpen igaza van: Németh Ilona esetében. Mennyiben módosult a könyv megjelenése óta eltelt három évben a művészeted, a róla alkotott felfogásod? Mennyire távolodtál el a monográfiában foglaltaktól, illetve miben érhető tetten a folytonosság? A változás mértékét nehéz megítélnem, a folytonosságot tudom inkább. Miután ez a monográfia viszonylag hosszú időszakot tekint át, mintegy tíz évet, inkább ebben a tíz évben látok folyamatos változást. Lényegében azt folytatom, ami a könyv utolsó részében is látható. Jelzésszerűen benne van a folytatás is: a Velencei Képzőművészeti Biennálén bemutatott multimediális munka, melynek előzményei a könyvben is láthatók — ez a Rész című multimediális installáció. A könyv is érzékelteti a folyamatos változást, a régebbi dolgok, képek újrabeemelését, ha jól értem, visszacsatolást, utalásrendszert feltételezve. Például az öblös fotel fel-felbukkanása kapcsán Hushegyi Gábor a testek vizuális visszatéréséről beszél. Történetesen a fotel gyerekkori emlékem, tehát mondjuk a tartalmi része a hozzá való kötődésem fejezi ki, mondjuk így: a gyermekkoromat töltöttem benne. Másrészt van vizuális jelentése is, hiszen ezek a kagyló alakú fotelok a hatvanas évek tipikus jellemzői. Az egyik 1991-es festményemen ennek a fotelnek a vizuális része dominál, tíz évvel később ez a tárgy újra előkerült s egy videoinstalláció része lett, ebben az esetben a tartalmi része vált számomra fontosabbá. Az egy piros fotelből több fehér lett, ezekre speciális fényvisszaverő anyag került, s bennük azok a figurák ülnek, akik az emlékeimben élnek. Vagy akár akik még majd később beléjük ülhetnek. Igen, van néhány ilyen visszatérő elem, amely foglalkoztat, de hogy lesz-e folytatása, azt nem tudom előre. Például az elmúlt években körbejártam a lakás problémakörét, mert számomra a nyilvános és magán problémakörét szimbolizálja. Tekinthetjük a magánszféra szigetének is, szemben a nyilvánossal, amely ezen kívül esik. S a kettő persze metszi egymást, vagy keveredik: például amikor a nyilvános élet agresszíven behatol a magánéletbe. A természet is visszatérő témád. Van ez a korai festményed, a derűt, nyugalmat sugárzó tavaszi triptichon, s ezzel szemben azok a későbbi, szúrós faágak, fanyelű kések meg ezek változatai. Az agresszív külvilág így is rányomja bélyegét a magánéletre? A Tavasszal annyi minden van a leve-Q Könyvjelző 4/2004
