Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-10-21 / 10. szám
A kettős ügynök Kis helyen a legkülönfélébb elméleti és szépirodalmi kontextusokat mozgatja meg Tőzsér Árpád legutóbbi verseskötetéről írott kritikájában tesz említést Bodor Béla a költő „szokatlan szituáltságú tanulmányai”-ról (Alföld, 2002/8, 91.)- Sajnos, később nem fejti ki bővebben, mit is ért ez alatt, ezért nem is érdemes ilyen irányú találgatásokba bocsátkozni. Érdemes azonban a szokatlanság mozzanatát emlékezetünkben tartani, amikor Tőzsér legújabb könyvéről, az alcím szerint tanulmányokat, kritikákat és jegyzeteket egybegyűjtő Milétoszi kumiszról fogalmazunk meg néhány meglátást. Miért „szokatlanok” ezek az írások, és miként is „szituáltak”, azaz: hova helyezik el magukat az irodalomkritika differenciált beszédterében? Tőzsér Árpád kötetben szereplő írásai számomra leginkább az irodalomelméletet (annak bizonyos képviselőit, értelmező nyelveit, előfeltevéseit, kanonizációs gesztusait) célba vevő „szépírói ellenbeszéd” kontextusában olvasódnak. Markánsan képviselték és képviselik ezt a vonalat Orbán Ottó, Sándor Iván, Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán hol csipkelődő, hol szarkasztikus hangnemű esszéi és irodalompublicisztikai írásai. Tőzsér azonban, minden szembetűnő hasonlóság ellenére, némileg kilóg a sorból. Míg említett kollégái (a névsor természetesen önkényes, s nem kíván semmiféle mesterséges „csoportot” konstruálni) egy oldalon „harcoló” bajtársaknak tekinthetők, addig ő — tudatosan vagy sem, de — „kettős ügynök". Látszólag elmélet-, kánon- és posztmodern-ellenes (e három fogalom szabadon kombinálható), nem kíméli meg a „másik oldalt” kritikus megjegyzéseinek csípős nyilaitól, ugyanakkor értelmezőként maga is azokat a fogalmakat használja, azokra az előfeltevésekre és teoretikus belátásokra támaszkodik, mint a bírált Másik. Kritikusi szótárának integráns részét képezik olyan fogalmak, mint például „disszeminált”, „szimulakrum”, „diszkrepancia”, „pattern”, „entrópia”, „palimpszesztus”, „transzgresszív”, „episztémé”, „decentrált szubjektum”, „narratív identitás”, s a versértelmezések visszatérő eljárásának számít a lírai én pozíciójára, a szövegben megszólaló szubjektum nyelvi megelőzöttségére való rákérdezés. Természetesen nem állítható, hogy Tőzsér ún. elméleti kritikát művelne (írásai meglátásom szerint a különnemű stílusregisztereket mozgósító esszé műfajához állnak a legközelebb),, az viszont szembetűnő, hogy nyelvébe beépültek a modern és posztmodern irodalomelméletek bizonyos kulcsfogalmai. Tegyük azonban hozzá, hogy nemcsak emlegeti, hanem az interpretáció munkájában/művészetében „be is veti”, alkalmazza őket. Véleményem szerint azon kevés költők közé tartozik, akik tájékozottak az irodalomelmélet területén, ismerik, követik annak eredményeit, s irodalmi művekről írván a maguk módján applikálni is tudják ezeket az ismereteket. A Milétoszi kumisz szövegeinek szokatlansága tehát részben abban áll, hogy miközben szerzőjük ellenszegül az elméletiednek, azok rajta is — stílusán és interpretációs módszerein — láthatóan nyomot hagynak. De költői énjét elnyomni nem képesek, s ez mindenképp az elemzések javára válik. A Tőzsér-írások másik jellegadó vonása (s ez ismételten esszészerűségüket húzza alá), hogy szerzőjük kis helyen a legkülönfélébb elméleti és szépirodalmi kontextusokat mozgatja meg, mondhatni „ereszti egymásnak”. Olyan, egymástól — korban, szellemiségben, alkatban, formátumban — különböző szerzők szövegeiben lel válaszokat egyegy kortárs szöveg vagy szerzői életmű által felvetett interpretációs kérdésekre, mint például Dante, Gadamer, Apollinaire vagy Szilágyi N. Sándor. Tipikus példának mondható ebből a szempontból a Tandoridolgozat, mely a költői életművet — többek között — Wittgenstein-, Lyotard-, Eco- és Malraux-szöveghelyek felől kísérli meg értelmezni. Az egymástól többféle értelemben is távol eső, műfajban, stílusban is eredendően különböző írások kiragadott gondolatai az idézés, utalás és a parafrázis műveletei révén eklektikus, olykor már-már bizarrnak ható kollázzsá állnak össze. Furcsálljuk ezt a merész kontextus- és szólamváltásokkal járó szeszélyes kanyargást, ezt a „felelőtlen” közlekedést szerzők, korok, filozófiák és poétikák között. Az átkötéseket, a mellérendeléseket és a szerzői kommentárokat személy szerint olykor meredeknek érzem. Ahelyett azonban, hogy most azt latolgatnánk, „helyénvaló”-e az adott szituációban ez vagy amaz kritikus, filozófus, író mondatát idézni, tekintsünk úgy a Tőzséresszék e jellegadó vonására, mint az olvasás asszociatív műveleteit, az értelmezés tapogatózó eljárásait leképező struktúrára. Innen tekintve a tőzséri írásmód játékos jellegére derül fény, arra az alapvonására, hogy e szövegek szerzője előszeretettel és kedvvel olvas(tat) egybe különböző teoretikus, bölcseleti és szépirodalmi textusokat, pontosabban: gyakran használja őket a felvezető részekben ugródeszkaként, majd később hívószóként személyes olvasata kifejtéséhez. S ez volna a harmadik karakterisztikus jelenség, melyet szeretnék kiemelni Tőzsér kötetéyel kapcsolatban: számos szövegének hátterében a személyes olvasat, az egyéni értékítélet és a mindenkori kanonikus pozíciónak feszültségteli viszonya húzódik meg. És erre nemegyszer a szerző maga is reflektál, amikor a kettőt szembesíti, ütközteti egymással. Az élesebben fogalmazó írások kimondottan abból az indítatásból születnek, Á R P Á D Milétoszi kumisz ÜL Tőzsér Árpád , Milétoszi kumisz Kalligram A Kossuth-díjas költő, műfordító és irodalomtudós utóbbi években született tanulmányai, kritikái, jegyzetei az uralkodó iskolák között nyílt teret célozzák meg, a kötet tehát ilyen értelemben is szintetizáló törekvés eredménye. Irodalmi köztes volta mind az elemzett művek kiválasztásában, mind pedig vizsgálatában és értékelésében tetten érhető. Kötve, 216 old., 12x18,5 cm bolti ár: 210 Sk kedvezménnyel: 189 Sk hogy megkérdőjelezzék a kanonikus olvasatok jogosultságát, illetve „faragjanak” valamit azok sarkosságán (lásd pl. a Nagy Lászlóról, Illyés Gyuláról szóló cikket). „Az esztétikai hatás nem azonos a fejlődéstörténeti hellyel”, és az „időszerűség, illetve az elavultság mindig a kutató távlatának a függvénye” — írja Szegedy-Maszák Mihály (A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásban). Tőzsér is tudatosítja ezt. Azon túl, hogy felidézi és jelenetezi a szövegekkel való személyes találkozás alkalmait, és beszél azok irodalom- és életformáló hatásáról, mindig ott a konkrét példa (vers, versszak), amin keresztül ezt demonstrálja. Ez olykor azzal jár, hogy kénytelen felülbírálni önmaga korábbi véleményét. Tőzsér esszéi tehát azt a folyamatot teszik láthatóvá, ahogy az olvasóban egy-egy vers, egy-egy költői oeuvre éli a maga saját, a fennálló kánonokkal nem mindig harmonizáló életét. Erre pedig érdemes újra és újra figyelmeztetni. Benyovszky Krisztián Könyvjelző 10/2004
