Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-08-19 / 8. szám
Kiónok az irodalom piacán - 3. A plágium szükségszerű, mondja Lautréamont. S Baudelaire — Jegyzet a plágiumról címmel — összeállított egy listát azoknak az íróknak a szövegeiből, akiket utánzott. Éluard mindkét költő elődjét kiegészítve azt állítja: Szükségtelen gondolkodni, beérhetjük pusztán a mondatokkal. S mintegy mellékesen hozzáteszi: időről időre aztán valami kis lökés változásra készteti ezeket. Kis lökés a mondatoknak, nagy lökés az irodalomnak, mondhatnánk. Az irodalom művelője, az író (és az olvasó) mint a játék és a kaland megszállottja és előre kiszámíthatatlan törvényszerűségeik ismerője számol azzal a lehetőséggel is, hogy két szerző szövege többé-kevésbé megegyezik, vagy éppen refrénszerű ismétlései egymásnak. Gyakorta megesik, hogy az író éppen ezt a látszólagos azonosságot választja témája alapjául. De az azonosság valóban csak látszólagos, hiszen még ugyanaz a szerző sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, vagy ha mégis, az már nem ugyanaz a folyó és nem ugyanaz a szerző. Amiként ugyanannak a szerzőnek egy és ugyanaz könyve esetében az olvasó sem ugyanazt olvassa, ha egykori olvasmányához nyúl vissza — mert közben nyilván mást is olvasott, s ha mégsem, akkor is eltelt bizonyos idő, s minden újraolvasás különbözik az előzőektől. Végül felvethető az is, hogy az egyszer olvasott, majd a polcra visszakerülő s attól fogva örökkön ott porosodó könyv sem az már, mint amikor olvastuk. A meggyilkolt költő című Apollinaire-könyvben, melyet szerzője kisregénynek nevez, az egyik fejezet azt ecseteli, hogy a költő Croniamantal beront a Benini madár nevű festő barátja műtermébe, s felolvassa neki legutóbbi költeményét. A festő végighallgatja, s csak ennyit mond: „Utolsó versed, szegény jó barátom, egyszerű plágium...” A huszadik Századi világirodalom nagy egyéniségei közül többen eljátszadoznak az imitációnak, a plágiumnak és a másolatnak mint témának' és szövegszervező elvnek a kérdésével, leggyakrabban — természetesen — kikacsintva a szövegből az olvasóra. Mintha csak azon mosolyognának: látod, kedves olvasó, ami látszatra s minden külső jel szerint ugyanaz a szöveg, az éppen benned válik ketté. Példaként az ismertebb szövegek közül Borges hosszú című elbeszélése, a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője említhető. A mű története szerint egy Pierre Ménard nevű szimbolista költő eldönti, hogy megírja a Don Quijotét. S tényleg: bizonyos részleteit (melyek szó szerint megegyeznek Cervantes halhatatlan regényének megfelelő részeivel) sikerül is megírnia, nyilván annál az egyszerű oknál fogva, mely szerint ha az ember szüntelen alkot, előbb-utóbb szükségszerűen olyasmit is létrehoz, amit már korábban mások megtettek. Ménard nemcsak hogy új művet - s az elbeszélő szavai szerint Cervantesénél mérhetetlenül gazdagabbat — alkotott, az ő Don Quijoté\e révén a Cervantes-regényt sem lehet már úgy és olyannak olvasni, mint azelőtt. A fönt említett „kis lökés”, melynek Éluard a változás pozitív jegyét tulajdonítja, ebben az elbeszélésben, mely a leírtakra vonatkozóan az idő múlásának nagy jelentőséget tulajdonít, ironikusan visszhangzik: „Nincs olyan szellemi gyakorlat, amely végeredményben ne lenne fölösleges. Egy bölcseleti tan kezdetben a világmindenség valószínű leírása; múlnak az évek, s már csak egy fejezet — ha ugyan nem csak egy bekezdés vagy egy név — a filozófia történetében. Az irodalomban még nyilvánvalóbb ez a végelavulás” — von le a Borges-elbeszélés mesélője egy további tapasztalatot. Karel Capek hasonló elbeszélése tíz évvel Borgesé előtt íródott. Capek a plágium történetét jellemzően a kriminalisztika környezetébe helyezi: az író és a börtönlakó egymást szórakoztatja, s ennek keretében az előbbi, Jandera úr, elmeséli Böbéknek, a visszaeső bűnözőnek azt a szerinte páratlan esetet, amikor nem a tolvajt keresik, hanem a tolvaj keresi azt, akit meglopott. Vele ugyanis történetesen az esett meg, hogy miután egy lap leközölte az írását, belehasított a gyanú: ő ezt már valahol olvasta. Feltételezését közli is egyik barátjával, mire az legyint: persze, rögtön fölismertem, Csehovtól loptad. Jandera úr ezt követően előadja esetét egy kritikusnak: képzelje, uram, hallatlan, az ember képes úgy plagizálni, hogy ennek nincs is tudatában, velem ez megtörtént, a legutóbbi novellámról kiderült, hogy loptam. Tudom, válaszolja a kritikus, az a szöveg Maupassant-é... Mire fel Jandera úr körbelátogatja ismerőseit, s elpanaszolja nekik, hogy milyen az ember, ha egyszer rossz útra téved, meg nem áll a lejtőn. S ekkor derül ki számára, hogy milyen — minden képzeletet felülmúlóan — mélyre süllyedt: azzal az egy novellájával egy végeláthatatlan világirodalmi csarnokot fosztott ki: Gottfried Kellert, Dickenst, d’Annunziót, az Ezeregyéjszakát, Charles Louis Philippe-et, Hamsunt, Storntot, Hardyt, Andrejevet, Bandinellit, Roseggert, Reymontot... Akárha olvasta volna Lautréamont-t: szembesül azzal, hogy íróként kényszerűen tolvaj is, azazhogy a plágium szükségszerű. Csanda Gábor Az Új Szó könyvekkel és olvasókkal foglalkozó melléklete www.ujszo.com Megjelenik havonta egyszer Készül a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának támogatásával Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Könyvjelző, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 Villanyposta: konyvjelzo@poetic.com E számunk szerzői: Ardamica Zorán (1970) költő, kritikus, zenész (Losonc), Bettes István (1954) költő (Pozsony), Filep Tamás Gusztáv (1961) irodalomtörténész (Budapest), Grendel Lajos (1948) Kossuth-díjas író (Pozsony), Horváth Erika (1978) szerkesztő, műfordító (Vásárát), Mizser Attila (1975) költő (Fülek), Motesiky Árpád (1941) vadászíró, szakíró (Verebély), Rácz Vince (1976) szerkesztő, újságíró, költő (Nagymegyer), Vajda Barnabás (1970) tanár, irodalomtörténész (Dunaszerdahely)
