Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-08-19 / 8. szám
Nyelvi határátlépések lett volna nemzedékem, annak Fried István lett volna az egyik tanítómestere. Sok, fárasztóan aprólékos szövegeket közreadó filológushoz volt szerencsénk; nem egy olyan elméletíróval hozott össze a sors, akiknek koncepciói nem támaszkodtak adatokra; láttunk aztán néhány olyan gondolkodót, akik nemes veretű publicisztikában tettek tanúbizonyságot a közép-európai népek testvérisége mellett, s ezen az alapon elvárták, hogy tudósnak tekintsék őket. Fried István életművének, az utóbbi két évtizedben megszületett könyveinek legfontosabb ismertetőjegye, hogy a közírói munkákban is megjeleníthető tételek olyan komoly filológusi munkára épített tanulmányokból szólnak hozzánk, amelyekből könnyűszerrel építhető föl az elméleti konstrukció — vagy amelyekből arra könnyűszerrel visszakövetkeztethetünk. Néhány évvel ezelőtt voltak még, akik úgy emlékeztek rá, mint pedáns pozitivistára. Ez a kétségkívül téves hivatkozás valószínűleg Friednek azon meggyőződésére vezethető vissza, hogy hiába a magasröptű eszme, ha a szövegben nincs elegendő „anyag”. Azonban és példának okáért abban a könyvében, amely e jegyzetlapok ürügyét szolgáltatja, a hagyományos szlavisztikai munkák kapcsán, de vélhetően a közép-európai komparatisztika közelmúltjára, részben jelenére érvényesen mondja ki Fried István: „...érezhető az irodalmi érintkezések filológiai adatainak egyszerre túl- és alábecslése: túlbecsülése olyan értelemben, hogy az adatok mennyisége elfedi az adatok helyi értékét, alábecsülése viszont abban nyilatkozik meg, hogy az összegyűjtött anyag válogatása nem az anyag természete szerint, hanem olyan előfeltevések alapján történik, amelyek mellőzni látszanak (egyszerűsítve mondom) a filológiát — a nemzeti és/vagy (napi) politikai időszerűség kedvéért.” Azok közül, akik 1989 előtt a szovjetizált államok nemzeteinek közös jegyeit keresték, a fordulat után sokan már nem tulajdonítottak jelentőséget az együvé tartozásnak. Fried a közép-európai kultúrák vizsgálatát sosem kötötte másodlagos, utilitárius szempontokhoz, mindazonáltal naprakész ismeretei voltak/vannak a régió nemzeteinek gondjairól; eleven valóságában s mintegy belülről szemléli a „többkulturáltság”-ot, ezért (is) mondhatott érvényes dolgokat többek között a magyar kisebbségi kultúrákról, így a (cseh)szlovákiai magyar szellemi életről (is). Másrészt azonban nemcsak Közép-Európából néz ki a világra. Gyakran a nagy nyugati nemzetek felől szemléli, hogy mit mutat föl a régió (a szubrégiók); talán onnan nézve fedezte föl egyrészt azt, hogy az egymás ellen fenekedő nemzeti ideológiák mennyire rokon logikák szerint működ(het)nek, másrészt hogy az itt írt különböző nyelvű szövegek hogyan kapcsolódnak egymásba. Emlékezhetünk pazar világirodalmi tárgyú tanulmányaira (melyek közé — amikor kötetté szervezte őket — besorolta a Híd a Drinámó\ szóló dolgozatát is); ezek a látószögváltások az ő esetében nem az értékek relativizálását, hanem természetük tisztázását szolgálják. Szemléletében fontos szerep jut a fölismerésnek: „...Közép-Európát nem lehet egyszer és mindenkorra meghatározni, sokkal inkább koronként és különféle aspektusokból tanácsos körülírni. A festészetből vett (sántító) hasonlat: szigorúan megkomponált festmény egyelőre nem készíthető róla, de körkép igen.” A közép-európai szöveguniverzum című könyvében maradéktalanul tükröződnek ezek a sajátosságok, amelyekből a tagolás és „egybelátás" változatos szempontjainak alkalmazását tartom a legfőbb kiemelendő tényezőnek. Nincs terem a kötet elméletibb tanulmányaiba foglalt szempontok taglalására; az ismertetés jóformán akkora terjedelmet venne igénybe, mint az alapszöveg. Fried ugyanis lelkiismereti kérdésként fogja föl, hogy egy-egy probléma kapcsán minden érvényes érvet fölvillantson. Tanulmányaiban nemegyszer falanxokat képeznek a tételek és (részleges) cáfolatok, programpontok és ellenpontok, az olvasó pedig talán a fejét vakarja, hogy akkor mi is hát az igazság. Az igazság az, hogy az érintett kérdésekkel kapcsolatos személyes álláspontunkat nem alakíthatjuk ki kevesebb információ birtokában, mint amennyit a Tanár Úr elénk tárt. Ezért aztán itt valóban helyénvaló a tartalom, illetve a témakörök vázlatos ismertetése. Az elméleti bevezetők utáni Esettanulmányok a szövegalakuláshoz című ciklus darabjai főképp a Jan Kollár pályájának vizsgálatából leszűrt eredményeket osztják meg velünk, a Párhuzamok a szöveguniverzumban ciklus részben a nemzetkarakterológiai alapzatú — vagy e szemlélettől érintett - komparatisztika esélyeit vizsgálja, problémáit fejtegeti, eredményeit méltatja magyar szerzők cseh tárgyú esszéi, tanulmányai kapcsán, s érvek tömegét sorakoztatja föl egy magyar (szempontú) szlovén irodalomtörténet megírhatósága mellett, mely, mutatis mutandis, más kultúrák kapcsolatában is tanulságos lehetne — „...az irodalomtörténetnek belső, »hazai« szemlélete gazdagodik, ha egy külső, más kultúra felől érkező értekező véleményével konfrontálódik. A hagyomány meg az újítás e kettős elemzésben átértékelődhet, az anyanyelvű irodalomban egy szűkebb (regionális) és egy tágabb (világirodalmi) kontextusban játszott szerepe vagy elfoglalt helye mindenképpen árnyaltabb megközelítésben tetszhet föl”; a Szubrégiók a szöveguniverzumban című ciklust az ide sorolt írások címe jellemezheti a legfi közép-európoi szöveguniverzum jobban: Erdély: kultúrák találkozása-, Balkanisztikai kétségek (tudniillik ez a terület a tárgyalt „szöveguniverzum”-ba tartozik, annak okán, hogy a „balkáni szöveget” egy adott történelmi folyamattal [Bécs, San Stefano, okkupáció, annexió] kezdődően „fölülírta” a „Monarchia-szöveg”, a Fried által legizgalmasabbnak talált kutatási terület); A Dunatáj irodalmainak összehasonlító elemzése. A tanulmányok témaválasztását és metodikáját meghatározó alapelv: „Ha korábban a források, hatások, közvetítések hierarchikus rendbe sorolhatóságát szavatolta a tárgy- és motívumtörténet [...], valamint a hatáskutatás meg a kontaktológia, ma nem feltétlenül a linearitás megszabta kronológia szerint elrendezett irodalomtörténet, hanem az irodalmi alkotás és előszövegei, továbbá kontextusa nem bizonyosan ok-okozati viszonylatokban szemlélendő egymásra vonatkoztatási lehetőségei kínálnak termékenyebb szempontokat.” - Hogy a problémák tagolásában mennyi ismeretlen s az ideológusok által számkivetettnek ítélt szempont érvényesül e könyvben, arra szép példát nyújtanak a Kollár-tanulmányok, amelyek a szlovák mint modern nemzet kialakulásának korából merítik tárgyukat. Kollárt az elmúlt több mint másfél évszázadban magyar részről sok — részben alaptalan — vád érte, ezek főként a magyar—szlovák nemzeti elhatárolódás logikája alapján fogalmazódtak meg; Fried ezzel szemben az ellentmondások és párhuzamosságok sűrűn font hálóját veti rá a témára, amikor Kollár tevékenységét, illetve a Stúrékkal folytatott vitáját a szláv egység—hungarustudat— szlovák nemzeti ébredés problémaköreiben vizsgálja, Pestet, ahol az életmű megszületett, többnyelvű, többkultúrájú környezetként írja le, s amikor az evangélikus nyelvhasználatról szóló vitáról szólva — tudniillik hogy a klasszikus cseh, vagy a nyelvjárásból megújított szlovák legyen-e a hivatalos egyházi nyelv — hangsúlyozza az Könyvjelző 8/2004
