Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-08-19 / 8. szám
Zenéje drámai jellegű, színpadiasjói előadható, a szabad versszerkezetekhez idomúin Barak László Miféle szerzet vagy te? című verseskönyve 2003-ban jelent meg a Kalligramnál. Az ötvenéves költő műveiből válogatott kötet reprezentatív s kivitelében is az ilyen jubileumokhoz méltó gyűjtemény. Barak évfordulójával — amelyre a Lilium Aurum külön könyvet is publikált az Ötven év — ötven vers sorozatban —, ekkortájt elnyert Forbáth-díjával és konkrétan e kötettel is több írott és nem írott fórumon foglalkozott a szakma, a sajtó és a közönség, így ezekre bővebben nem térek ki. Annál kevesebb szó esett a Miféle szerzet vagy te? „mellékletéről”, a Pogány oratórium alcímet/műfajmegjelölést viselő CD-ről (ez már a dunaszerdahelyi Nap Kiadó és a Kalligram közös gondozásában látott napvilágot). Gál Tamás és Kiss Szilvia (utóbbi sajnos alig szerepel) szaval és énekel rajta, válogatta és rendezte Gágyor Péter, zenei mindenese Zsákovics László. Anyaga főleg az És ha mégis ringyó?, valamint az Úgyis kicsinálnak c. könyvekre épít, bár az Inzultusok Mordból is található rajta vers, s két később átírt szöveg formájában halk utalás is. A cédén szerepel néhány, a kötetből hiányzó szöveg, ilyenek az Alkalmi infernó, a Börleszk, Az utca stb. De térjek a lényegre. Barak verseit e helyütt nem fogom elemezni, köztudottan kiválók. Ironikusak és önironikusak, maróak és önmarcangolók, a kötetlen próza- és a szabad vers formai lehetőségeit kiaknázó rímes stb., stb., stb. alkotások. Ezt már sokan megírták. Ez a „hivatalos Barak”, a kanonizált költő. Ez a mindenki Barakja, a kritikusok Barakja, az irodalomtörténet Barakja, a deperszonifikált, a tanulmányokban, a papírokon létező Barak. Engem viszont most jobban érdekel az intertextualitás új tere, az új interpretáció és az új, zenés vers-összeszerkesztés által létrehozott dimenzió, de még annál is inkább a lírai én, Gágyor, Gál és Zsákovics Barakja, akiknek Barak-olvasatát hallgatóként saját Barak-képembe illeszthetem. Azok költője, akik érzik és újraélesztik előadásuk által a szövegek mögött álló személyt. Ez az ember a CD-t hallgatva tárul fel. Kiábrándult, de reménykedő. Erőszakos, de sebezhető. Szemtelen, de szimpatikusán szókimondó. Meggondolatlan, de nem hülye. Végletes, de racionalista. Racionalista, aki irtózik a racionalizmustól. Gúnyosan objektív, de szubjektív pozíciót elfoglaló. Csélcsap, de komoly. Korosodó, de kamasz. Társadalomban élő, de az önmagának-valóság jogát fenntartó. A költőszerepre büszke, de önmagát mint költőt olykor élhetetlennek ábrázoló. Önmegszólító, de mindenkihez szóló. Indulatos, mégis szenvtelenül beletörődő. Szenvedélyes, de nem patetikus. Bűnös, de feloldozható... (László, a bináris oppozíciók megtestesítője lettél...) Benne lakozik minden emberi gyarlóság, ám ő büszkén vállalja ezt a csak látszólag flegma szerepet. Cinikus a végtelenségig, de nagyon fáj neki, hogy okkal kell cinikusnak lennie. Ezt viszont be nem vallaná direkt módon, csak amikor a verseit hallgatom, akkor vagyok kénytelen fel-felröhögni a keserűségtől. Barak olyan, mint az Unicum. Az ízétől vásik az ember foga, fél napig mást sem érzek a számban, csak a fanyarságot, nem is a legolcsóbb, de ha akad alkalom Unicumot inni, akkor kényszer nélkül, saját akaratomból gurítom le, mert tudom, jót tesz a gyomrocskámnak, s a mennyiségi mutatók függvényében kellemesen módosul tőle a tudatállapotom... Az oratórium eredeti jelentésében imaterem. Szóval: pogány imaterem! (Mondottam, a bináris oppozíciók megtestesítője vagy...) Gágyor Péter persze a drámai-epikus, többtételes kompozícióra gondolt a válogatásnál. A rendezésnél tán kevésbé — s ez nem baj —, hiszen a lírai jelleg áttör a darabon. Nem is lehet műfajilag tiszta oratóriumként kezelni, az „elbeszélő” leginkább beszél és nem recicativo seccóban énekel, nem alapvetően zenés, s a dráma műneme felől nézve sem felel meg minden tankönyvi követelménynek. (Barak és a tankönyvi követelmények... - rossz vicc volna.) A Pogány oratórium inkább a világ, az élet szakadatlanul folyó oratórium-előadásának egy része, az a része, amely a cselekményre reagál közjátékok, áriák formájában. A nagy oratóriumot szakítja meg lírával. Az istenit a pogánnyal. (Megint az ellentétek...) Teljesebbé, árnyaltabbá teszi a költemények világát. A mellékszereplő beledumál a drámába: Sancho a kiábrándító! Hiszen azok szélmalmok... A rendező merészen elrugaszkodott a könyvtől. Mivel szinte csak ugyanazokról a szövegekről van szó, paradoxnak tűnő állítás, ám aki csak a könyvet olvasta, még nem tud kritikát írni a lemezről... Fentebb említettem az intertexualitást. Gágyor Péter új olvasatot próbál teremteni. Míg a kötet szerkesztője engedve a baraki líra kényszerének kikezdi az életmű stabilnak hitt korpuszát: egymás mellé helyezi (de legalábbis egy könyvbe) az átiratokat; az eredeti és átírt versek így párbeszédbe lépnek egymással, paradoxikus, de a lírai én jellemfejlődését, helyzetértékelésének változásait indukáló diskurzus alakul ki; Gágyor lemond erről a lehetőségről, amely egy 40 percnyi „drámai” műben akkora dominanciára törne, hogy lebénítana egyéb szerkesztési elképzeléseket. Gágyor sem ragaszkodik az eredeti korpuszhoz, egy teljesen más Barak-gyűjteményt kelt életre, kollázsszerűen válogatott anyaga mondhatni bizonyos mértékben függetlenedik a könyvtől, könyvektől. Ezt a gyűjteményt létrehozva a rendező ismét csak köt egy csomót az intertextualitás hálóján, belefűz néhány szálat. Ezek a szálak ugyan nem oly erősek, hogy egy alapvetően ismeretlen Barak-költészetre mutassanak rá, intonáltságuk azonban árnyalja a rögzültnek hitt képet. Gál Tamás is ezt teszi: egyegy sort önkényesen kihagy vagy megváltoztat, s szerintem eléggé egyszempontú értelmezésben szaval, bár ha az volt a célja, hogy kerülje a teátrális manírokat, akkor elérte. Az irodalmi anyagot leszámítva, amely egyértelműen alfája és ómegája a CD-nek, a színházi tapasztalatait kiválóan hasznosító Zsákovics László érdemel kiemelt dicséretet. Zenéje kifejezetten drámai jellegű, színpadias, jól előadható, a szabad versszerkezetekhez idomulni tudó, ami nagy teljesítménynek számít, tekintve, hogy a dalforma a kötött strófaszerkezeteket kedveli igazán. A Sancho Panza panaszában kétféle atmoszféra csap össze, a végig érezhető cinikus életérzés és az előadásmódban fellelhető reményteljes jókedv. A zenei motívum a záródarabban (Sancho veszte) keretszerűen visszatér. Kiváló - tán valami bárból kiszűrődő — dzsesszt hallunk az éjszakában hazafelé gyalogolva a Textus szövegére alapozó Forog a világban. Roppant hangulatos, a fokozatos elcsendesedés jól illusztrálja az elbeszélő elmagányosodását, csak később, a visszaemlékezésnél halljuk újra. Felszabadítja az érzéseket az Elkoptatott szavak, a Miatyánk szövegét felhasználó blues. Hangsúlyozom: Miatyánk — blues! Nem ájtatos spirituálé ez, hanem az ellentettje: BARAK LÁSZLÓ MIFELE SZERZET VAGY TE? POGÁNY ORATORHJ előadja GÁL TAMAS ÉS KISS SZILVIA ZENÉJÉT SZEREZTE ZSÁKOVICS LÁSZLÓ KALLIGRAM & NAP KIADÓ Könyvjelző 8/2004
