Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2003-06-19 / 6. szám

„Nem ígérhetek semmit”. íme, mit nem írt ez a Gyula: „Addig nem ígérhetek semmit,/amíg meg nem találom a folyosómat, / a vasbeton falút, / vagy akár üvegborításút/jégvirágokkal még nyáron is — / mert csak az kell, / ami nekem tetszik, ami nekem jó. ” Szinte sióról szóra ugyanezt gondoltam, még helyenként nyáron is jégvi­rágokkal teli szívvel, amikor ez az ember megpedzette nekem, „mutatnám be” A sze­rető önfegyelem című könyvét. Én, a szerető önzés bajnoka, akinek csak az kell, ami neki tetszik, ami neki jó...? S ha netán nem tetszik? Vagy ha éppen tetszik a mű, és szokás sze­rint magamévá teszem? Akkor mit mutatok be vajon, önmagámon kívül. Hiszen egyéb­ként is rendre önmagámról beszélek, önma­gámról írok. Mint ahogy minden egyes em­ber, akivel megismerkedni szerencséltetett a sors. Csakhogy a nagy társadalmi sumáko­lás, védekezés közepette általában nem szo­kás beismerni az önzést. De térjünk a tárgyra. A művészet éppen ott kezdődik valahol, ahol egy adott indivi­duum bevallottan, tehát direkte önmagát ad­ja minden léthelyzetben. Méghozzá önnönmagát a nagy nyilvános­ság elé szervírozva. Merthogy kizárólag ön­magad elé mormolva, legfeljebb naplót írsz, ugyebár. Ami egyébként jóravaló cseleke­det, hiszen az ember elsősorban kizárólag önmagának képes ártani vele, ha már hasz­nálni nem tud. Ám ha valaki, mint a Gyula, meg a hasonszőrű csodabogarak, vagyis Gyula és mondjuk, jómagam, oly merénylet­re vetemedünk, hogy a jónép előtt direkte kitárjuk lelkünk legintimebb bugyrait is, akár segítő, aRár ártó szándékkal, az már nem semmi. Mi több, művészet is lehet. A szerető önzés művészete. Ha pedig mindaz a gesztus, amely a vetkőzést, a kitárulkozást kíséri, megáldatik némi szerető önfegyelem­mel, akkor te, kedves nagyérdemű, le nem rázol bennünket, amíg ép eszednél vagy... Vagyis kész a mű. Mit is ír Gyulánk, eme ízlé­ses távolságtartással, mégis lerázhatatlan ra­gaszkodással lemeztelenedő szerző? A kötet­záró opusban a következőket: „A recept: ve­gyél jó adag tehetséget, tudást, kitartást, fe­gyelmet, önfegyelmet, vegyítsd szeretettel, gyúrd kegyelemmé, súlytalan egésszé, csont­tá, míg össze nem áll örökkön hullámzó só­­hajjá. ” íme, ezek vagyunk mi, ez a művészet, tetszik, nem tetszik, ez Hodossy Gyula — a költő. De ez ám az apa, a magánzó, a piszkos világ terhével tehetetlenül küszködő, vagyis közéleti fontosjózsi, az alkalomadtán balek­nak hitt kiscserkész, a megszállott irodalom­­szervező, a nagyhatalmúnak, gazdagnak képzelt, következésképpen irigyelt könyvki­adó Hodossy is... Bizony, mondom nektek, ha Gyula semmi mást nem kürtőit volna vi­lággá, mint ezt az egyetlenegy imént idézett receptet, már akkor kalapot kellett volna emelni előtte. Még akkor is, ha amint a Tudó­sítás című versében írja: „Megérkezett a csönd, / mint ahogy megérkezik / a butaság, -/s néha a ravaszság is. ” Ide vagy másüvé, miközénk, ha úgy tetszik belénk, mindany­­nyiunkba, a szerzővel együtt. Mert, ha meg­érkezett ide a butaság meg a ravaszság, ha nem, amint hajózni kell, trillázni is elkerül­hetetlen kényszer. írva vagyon ez is, Csak azért is címmel, imigyen: „Trillázik nem il­lőn, /kappanhangú borzas varjú. /Bolond ez a világ, / hát trillázom én is. ” Na, most ezen négysoros olvastán merje valaki azt ál­lítani, hogy nem egy tömény bölcsesség ez itten! Tessék csak magunkba szállni. De minden fennhéjázó, rátarti, irigy gőgöt kiiktatva ám! Nehogy azt tessék gondolni, amit az Áron és az írás című kötetnyitó novella bunkó mel­lékszereplője kinyilatkoztat, hogy: „Ilyet még én is össze tudnékfirkantanif...); ha megen­ne az unalom, akkor sem pocsékolnám az időmet ilyenekre, ilyen szarokra. ” Mert ha bárki a hallgatóság közül ilyet össze tudott volna firkantani, akkor az az ember nem más, mint költő. Ha pedig nem tetszettek volt még ilyet összefirkantani, akkor ne tes­sen senki olyat gondolni, hogy ilyet akárki képes összefirkantani... De lám, eléggé el nem ítélhetően, mily ész­revétlenül elragadtattam itt magamat. Ment­ségemre legyen mondva, ez én vagyok, ilyen ember, ilyen stílus. Mondhatni, a szerető ön­zéssel utánozhatatlanul megvert, megáldott valaki. Aki képtelen, ám tulajdonképpen nem is akarta soha átlépni saját árnyékát. Mint ahogyan jellemző ez az itt jelenlévő, tel­jes természetességgel, megejtően a dicsőség­re s nem kevésbé a szeretetre szomjas szer­zőnkre. Csak ő más ember, más stílus. Benne a szerető önzés intenzívebben párosul a sze­rető önfegyelemmel, mint egy ilyen alkalmi szónokban, mint jómagam. Ő inkább gyen­géd, mint kegyetlen, szomorú inkább, nem pedig dühös, szelíd mosoly bujkál szemében, Hodossy Gyula A szerető önfegyelem Lilium Aurum A szerző sajátos nyelvezetével, sokszínű­ségével mintegy az olvasó szeme elé tár­ja az ellentétek világát: elítélést és elbű­­völést, lázadást és beletörődést, fájdal­mat és örömöt; önmagát is az állandó változás, a múlandóság fényébe állítva. Kötve, 152 old., 18x13 cm bolti ár: 192 Sk kedvezménnyel: 172 Sk ajkain, soraiban, gúnyos vigyor helyett... Szó­val, amint az elején beharangoztam volt, nem ígértem semmit. Sőt, meglehet, nem is adtam. Ám a kötet olvastán világos lett, hogy igenis kell nekem az, amit a Gyula kínált, adott, mert nekem tetszik, nekem jó... Hiszen önmaga­mat kerestem a könyv soraiban, meg a sorai között is, s helyenként megtalálni véltem, akit, amit kerestem. Abban is biztos vagyok, hogy minden szeretően önző s csak egy csi­petnyi önfegyelemmel megáldott olvasó egyetért velünk. Hodossy Gyulával, a szerző­vel, a kötet avatott szerkesztőivel és nem utol­sósorban velem, imént elhangzott közlen­dőmmel. Egyébként meg, teljesen mindegy. Kész a mű! Ettől a pillanattól elkezdi élni saját életét. Beköltözik a fejekbe, rámuszt csinál vagy épp rendet teremt a gondolatokban, szunnyadó ösztönöket ébreszt vagy éppen leföldel, tűnődő mosolyt, esetleg könnyeket fakaszt. így legyen. Mert így van ez rendjén! Barak László (Elhangzóit május 22-én Dunaszerdahelyen, a könyv bemutatóján.) A négy kötet együtt most csak 300 Sk! Könyvjelző 6/2003

Next

/
Thumbnails
Contents