Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2003-05-22 / 5. szám

Megírt gondolatok Amikor néhány héttel ezelőtt elvállal­tam, hogy bemutatom Vágvölgyi B. András Eörsi Istvánról a Kalligram Kiadó sorozatába írt monográfiáját, akadt is­merősöm, aki elcsodálkozott ezen: mi jó sül­het ki ebből? Eörsi nagyszerű elme, villám­gyors debatter, remek publicista, de egyenet­len író; Vágvölgyi kiváló ember, a B kategóri­ás filmekben otthon lévő, elsőrangú kikül­dött távol-keleti, azon belül is hongkongi tu­dósító, de nem irodalomkritikus, pláne nem irodalomtörténész — mire vezethet egy ilyen vállalkozás? Nos, azon túl, hogy az elmúlt időben újra felfedeztem magamnak a vadonatúj könyv utcára kerülése előtti birtokbavételének izgal­mát (s hozzá kell tennem, ez a típusú örö­möm az április elején megesett felkérés után alig másfél órával e kötetben meg is találta tárgyát), túl továbbá azon is, hogy a könyv szerzőjével és főhősével egyaránt közeli munkakapcsolatba kerültem az utóbbi évek­ben, engem éppenhogy izgatott a fenti furcsa kettősség, amelynek egyes elemeivel nem is mindig értek egyet. Azt gondolom ugyanis, hogy az íróságnak az a határtalan akarása, ami Vágvölgyi And­rás könyvének tanúsága szerint Eörsi Istvánt pályája kezdetétől fogva mind a mai napig folyamatosan jellemzi, ebben a speciális esetben már önmagában is minőségi irodal­mi cselekedet. Szorosan ide tartozik, hogy — és úgy tűnik, 1989-ig ez egyértelműen így is volt — Eörsi pályafutásának különféle elemei, a nyilvánosságban artikulálódó és a nyilvá­nosságtól eltiltott megnyilatkozásai, mivel irodalmi formát öltöttek, a szélesebb közvé­lemény számára az íróságot mint olyant tes­tesítették meg, s ez még akkor is bekövetke­zett, ha adott körülmények között az „irodal­mi” címke olykor bagatellizálhatta, olykor éppenséggel felmagasztosíthatta ennek a te­vékenységnek, életműnek az ilyen vagy olyan tényezőit. Eörsi ezt a státust akarva és egyáltalán nem akaratlanul 1989 után is fenntartotta és ambicionálta^ újabb és újabb híveket, űjabb és újabb ellenségeket szerez­ve magának. A rendszerváltozás utáni évek­ben fokozatosan kikopott vagy az újabb ge­nerációk belépésével éppen radikálisan, egyik napról a másikra eltűnt a kortárs szép­­irodalomból a politikum, ő azonban gondo­san ügyelt rá, hogy politika és írói lét együtte­sét a maga számára feltétlenül megőrizze. Az én nézőpontomból nézve hitelesen, az ő író mivolta felől nézve pedig eredményesen; aligha akadna ma bárki, aki másként vála­szolna arra a kérdésre, hogy micsoda is ő — Eörsi István természetesen író. Ám van itt egy komoly probléma, amiről VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS EÖRSI ISTVÁN „o// kezdődik az itó óiutása, hogy urütőknek mondja a szád * egnap Ma Vágvölgyi B. András Eörsi István Kalligram Fűzve, 272 old., 12,5x18 cm bolti ár: 190 Sk kedvezménnyel: 159 Sk mindenki tudomást szerezhet, aki tíz percnél hosszabb időre szóba elegyedik Eörsivel, s ami életművének a mostani könyv tanúsága szerint is egyik legsarkalatosabb és leginten­zívebben kommunikált kérdése: a minden­kori kánonhoz való viszonya. Egyáltalán nem állítom azt, hogy ennek a problémának Utószó gyanánt Tálamon Alfonznak, Béla von Goffa nevében Fonzi, tulajdonképpen a címben olyan levélfélére is utalhattam volna, mely­nek megírását a garamkövesdi könyv­­bemutató után a Párkány—Érsekújvár szárny­vonalon, majdnem átszálláskor a Léva felé tar­tó személyben fontolgattam. Most végre haza­értem, s íróasztalomhoz ültem, hogy mindazt leírjam, ami fejemben kavarog. Kikívánkozik belőlem egy utószónyi levélszerű vallomás kötetem megjelenése kapcsán; eredetileg a Ki ott fenn a söröket csapolod címet szándékoz­tam adni most írandó soraimnak. Talán azzal kezdeném, Fonzi, hogy nem va­gyok határtalanul boldog második könyvem megjelenésével. Mikor az összeállított anyag utolsó simítgatásait végeztem, s mikor végér­vényesen elküldtem a kéziratot a kiadónak, hiányérzetem támadt: megszakadt az a folyto­nosság, amit tavaly nyáron, aztán az őszi éjsza­kákba nyúló estéken veled és regényhőseink­kel töltöttem. Örömforrást nyújtottak ezek az esték. Egyszer Szigeti Laci kérdezte meg tő­lem, mikorra akarok elkészülni a regényem­mel, azt válaszoltam hirtelenjében, hogy nem is akarom, sose szeretném befejezni. És lám! Nem teljes az életem a teremtett regényvilág TI nélkül. A hiányt a történetek újraolvasása töl­tötte be némiképp. S aztán az esték ihletett csendjére áhítoztam, amikor folytathattam a történetek szövögetését. Új erőre kaptám, mi­kor visszazökkentem a „daliás időkkel" fémjel­zett húszas évekbe. Azt hiszem, Te is így élvezhetted ezt, amikor egykori egyetemi társaid alakmásait a Trianon előtti idők regényvilágába helyezted. Egy na­pon, mikor meglátogattalak, az írógépedbe fűzött hártyavékony lapra tekintettem, s akkor találkoztam először Schön Attila, Stofek Ta­más és társaik nevével. Aztán Béla von Goffára is ráakadtam, mi fölöttébb felcsigázta érdeklődésemet. Olyannyira, hogy asztalod­hoz ültem, s kérésemre Te magad diktáltad gépbe füzeted egy-két oldalát; ez az a rész volt, „melyben Pepik Zefstein és Herr Vincenzó a Társaság-szigetekre utazik, ám egy viharban zátonyra futnak, s kis híján odavesz­nek”. Közben nagyokat kacagtam, amint fel­idéztem egykori szobatársainkat a bádogla­vórba áztatott lábukkal... Neked is mosolyra biggyedt szád kitörő ka­cagásomra. Mikor lementünk sörre, arról fag­gattalak, mi vezetett arra, hogy pozsonyi diák­társaidról írj. Egyetlen mondatba sűrítetted vá­laszod, magam is meglepődtem ezen: „Mert a barátaim vagytok.” Végül is legendás regényhősökké nőtték ki magukat barátaidnak tartott diáktársaid: a sze­szek illatát már hat mérföldről megérző Stofek Tamás, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzó, a politikai pályára lépő Pepik Zefstein, a hősszerelmes (?) Béla von Goffa személyében. Igaza van Németh Zolinak, aki egyetemi regénynek nevezte Borkopf­­köteted. Ja, és a felsorolásból majd’ kihagytam korcsm^rosi szerepedet. Még végig sem olvastam félbemaradt regé­nyedet, mikor Hizsnyai Zoli hívott fel, hogy ír­jak a Kalligram rólad szóló számába. Csak egy szösszenetre futotta, mivel nem tudtam meg­békélni azzal, hogy Te csak úgy ukmukfukk fogod magad és elköltözöl egy más dimenzió­ba. Azon veszem észre magam, hogy a Te kocsmádba, a Borkopf-világodba menekülök írásomban. S ekkor találtam meg azt a hangot, a hangod s talán a hangom is, mely némiképp enyhíteni tud elköltözésed fájdalmán. De mondhatnám azt is, hogy Grendel Lajos pro­vokált ki kötetedhez írt utószavának egy mon­datával: „Legendás figuráinak alakmásai is itt élnek még közöttünk, csak nem lesz senki, aki híres (vajgy inkább hírhedt) cselekedeteikről beszámoljon.” Mint akit leforráztak. Dühös voltam erre a mondatára s leginkább magamra, magunkra, Könyvjelző 5/2003

Next

/
Thumbnails
Contents