Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-04-10 / 4. szám
Szövegvágyak és szövegörömök Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték - idézi Csehy Zoltán Babits Mihály Martialis-fordítását, mint az erotikus szöveg finomkodó, deszexualizáló, az eredeti jelentést domesztikáló példáját, majd rögtön hozzáteszi a maga pedáns fordítását: „Ketten mentek a szép Phyllishez reggel, hogy megdugják”. Magam bizony — élve a Csehy Zoltán által ajánlott szexualizáló olvasatok lehetőségével — a kötet egészére érvényes allegóriaként olvasnám a „Cum duo venissent ad Phyllida mane fotutum” sort. Ketten mentek a szép Szöveghez, Panormita-Beccadelli Hermaphroditusához, Janus pajzán epigrammáihoz, az Antológia Palatina homoerotikus szövegsziporkáihoz, reggel vagy este, mindegy: Csehy Zoltán, a filológus és Csehy Zoltán, a költő, az antik erotikus költészet kongeniális fordítója, az egyik a gyönyörökbe beavattatásra éhésen, a másik a megismerésvágytól hajtva, hogy halott művek corpusában elmerülve dialógust folytassanak egymással. Végtelen dialógust, nekrofil vitát, amelynek pólusai között kirajzolódik a szerző önarcképe, távol a biográfiai éntől, az élvező olvasó és a polifon módon generált szöveg intim körében, csak nekem, csak nekünk. Milyen is ez az önarckép? Rejtőzködő, ambiguus, a határokat - nemcsak a nemek közötti, hanem tudományos irodalom és a költészet közötti határokat is — átlépő, játékos, a szerepeit megsokszorozó tenult költő, poéta doctus, aki — hasonlóan kedvenc szerzőihez, Beccadellitől KAF-ig, nemcsak a hagyománykontinuumban helyezi el saját szövegét, hanem egyúttal a hagyománytörténés paródiáját is megalkotja. Folytonos izgalomban van, és izgalmat akar kelteni maga körül, de az izgalmat csak a szövegeit a hozzá hasonló felkészültséggel olvasó tudós csürhe, a stúdiósa túrba számára teszi hozzáférhetővé. Voyeurré avatja az olvasót, de be is vonná a játékba, amelynek során ő maga folytonos ingajáratot folytat költészet és valóság, szellemi és szexuális izgalom között. Hadd osszam meg Önökkel a magam olvasói tapasztalatát. A Beccadellit mozgató furor poeticus helyett egészen hétköznapi furor fogott el, mikor megtudtam, hogy barátom és egykori tanárom, Szörényi László a maga reménytelenül kontextualista filológus módján a heylszínre, azaz Itáliába utazott humanista költőket tanulmányozandó, és rám hagyta a munkát, a humanista költőkről író humanista költő kötetének ajánlását. Valahogy úgy éreztem magam, hogy stílszerű maradjak, mint a Görög antológia szerzője, Sztratón, aki az elolvasni való versek tekercsét látva rögtön paedicatiótól érezte fenyegetve magát. Örömmel láttam azonban, hogy a malac-voyeur olvasat lehetősége mellett párhuzamosan végigfut a köteten egy másik ív is. A pszeudo-vergiliusi Priapea 68. versének mindent a szexualitásra redukáló egyetemes kultúrakritikájától (ahol a világtörténelem konfliktusaira elegendő magyarázatul szolgál a spártai punci és a trójai fütykös egymás iránti vonzalma), szóval, innen eljutunk a James Mitchell Gay Epiphanyjében felmutatott sajátos passiótörténetig, ahol a „kitaszított és megbélyegzett, kísérleti alannyá és beteggé degradált” homoszexuális fiú vágya ellen rideg, leíró, latin terminusokkal küzdő orvostudomány maga is költészetté lényegül, a felláció epifániát hoz magával. De említhetném a Pilinszky Kenyér című versében tetten ért orgiasztikus szakralitást vagy az ugyancsak gyakran hivatkozott Pasolini- és Sandro Penna-szövegeket is a homoerotikus szenvedéstörténet krisztusi allűrjeinek példáiként, példaként arra, hogy a Csehy-szövegek rhaguk is reprezentál(hat)ják az olvasás új életre keltő (szándékosan kurziválom a szerző nyomán) erejét. Ennek azonban, hogy némileg vitatkozzam is a szerzővel, ne csak dicsérjem, nem kell hogy előfeltétele legyen a dekontextualizálás, a versek köré filológiai aprómunkával felépített referenciaháló szétszaggatása. A kötetben szereplő tíz tanulmánynak szinte mindegyike a költői-fordítói műhelymunka eredménye, amelyek azonban igényt tartanak a magas színvonalú magyar humanizmuskutatás tudományos diskurzusában való részvételre is, és teljes joggal. Csehy kitűnően ismeri témája (témái) nemzetközi szakirodalmát, a humanizmuskutatók körében zajló elméleti érdekességű vi-A szöveg hennaphrodituszi teste Csehy Zoltán A szöveg hermaphrodituszi teste Kalligram Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből. Kötve, 312 old., 11,7x18,5 cm bolti ár: 259 Sk kedvezménnyel: 229 Sk tákat éppúgy, mint a filológiai részletkérdéseket tárgyaló szakcikkeket. Beccadelli Hermaphroditusát körüljáró (saját stílusában azt mondanám: változatos pózokban némi nemcserékkel dúsítva a kéjt magáévá tevő) tanulmányaiban komoly akríbiával rekonstruálja a Quattrocento humanista elváráshorizontját, a légkört, amely kötelező erővel írta elő a pajzán játékoktól, az erotikus nuga-költészettől a carmen heroicumig vagy a panegyricusig vezető költői curriculum befutását, Vergilius, pontosabban pszeudo-Vergilius mintájára, aki a közhiedelem szerint a Priapea malacverseitől jutott el az Aeneis fenséges magaslatáig. Egyúttal a költői önreprezentáció válságát is jól érzékelteti Csehy: a nagyköltészet egyértelműen a hatalom közvetlen erőterében él, ezért a személyisége integritását megőrizni akaró Beccadelli csak negatív imitációval érhet sikert, azzal, hogy a Guarino és társai által óhajtott hősköltemény helyett a carmen heroicum epigrammákból épített hibrid műfajú paródiáját alkotja meg, s Ursa legendásan büdös vulvájától sehogyan sem akar eljutni a Vergiliusnál még egy politikai aranykor látomásával kecsegtető alvilág bejáratához. Az „Acheronta movebo” hősi (hős-költői) gesztusa itt csak ironikus kulcsban képzelhető el, az anális közösülés képében. Csehy Zoltán ugyanakkor érzékeny költő-olvasóként rekonstruálja a Beccadelliouvre poétikai rendszerét is, a költői eszménytől (a fő minta Catullus, természetesen), a műfaji és műnembeli hermaphroditizmusig, a szöveg testesüléséig, allegorikus testté válásáig, a toposzokig (alvilágjárás, hajótörés), a humanista szöveggenerálás alakzataiig. El egészen a verissima lexig, a Catullus 16. verséből vett „legigazibb törvényig”, amely élet és költészet szigorú szétválasztását írja elő (csak emlékeztetőül: Pedicabo ego vos et irrumabo - Majd a szátokba s a seggetekbe fúrom...; Devecseri Gábor fordításában: „Mert a kegyes poéta jó ha / tiszta, ám ne a költeménye! arra / nincs szükség: sava-borsa úgy van éppen, / hoygha csintalan és nem szemérmes, / ám a kéjre fölingerelni képes...”). A vers centrális jelentőségű az egész kora humanista erotikus költészet megértése szempontjából — ugyanakkor komoly paradoxont is felvet. A vers szituálta „valóságban” Furius és Aurelius, a címzettek, éppúgy paedicatióval fenyegettetnek meg, mint ahogy a versen belüli, hivatkozott versek adresszáltjai is. Ettől pedig jó esetben szintén beizgul a megfelelően diszponált olvasó, hiszen ez a kvázi-valóság maga is vers, horribile dictu: Catullus-vers (bár mint tudjuk, a költő neve úgy általában is ismét csak fikció — mint ahogy mi magunk, olvasók is azok vagyunk). Azaz: élet és költészet elválasztásának alaptörvénye ironikusan felszámolja önmagát, a vers mást tesz, mint amit ígér. Könyvjelző 4/2003
