Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-04-10 / 4. szám
nyed nem sugall, hanem tényeket közöl, mérlegel, lehetőségek kihasználását vagy ki nem használását figyeli és értelmezi. Tanul és tanít. Az igazságnak mindenki és senki a birtokosa. Hatmilliárdnyinál is több lélek értelmezi a körötte levő világot. Hát, nehéz tálentumokat hagytál rám, ránk. Jól kellene velük sáfárkodni. Ballagtunk lefelé Gömörhorkán a temetőről. Szótlanul, megriadva. Csak az egyik ifjú titán érezte fontosnak elmondani mondókáját. Tüntetőleg panaszkodott, hogy mennyi dolga, mennyi megírni-, megnézni-, kritizálnivalója van. Most is, két színház és előadás között csupán a temetésre ugrott le Horkára, s holnap már megy is tovább Kassára, mert a szerkesztők ostromolják írásaiért. Pír ül az arcomra, ha felidézem azt a pillanatot. Mert ilyen hivalkodásnak helye nincs és nem is lehet soha sehol. Erre nagyon megmordultál volna. Megnyugtatlak, a szerkesztői jó érzék nem engedett a szűz papírra szennyet ejteni a „titán” tollából azóta se. Ezt a fajta arroganciát próbáltad írásaiddal mindig is kigyomlálni a gondolkodásból. Amit igaznak éreztél egy-egy alkotásról, megírtad, még ha az nem is biztos, hogy alkotójának igazi arcát fedte föl. Minden írással kínlódó, szeretkező, vergődő és áldozó ember az álarcait tépkedi és váltogatja, pózait próbálgatja. Vagy megtalálja énjét, vagy megmarad az álarc és póz szintjén. Beburkolódzva az érthetetlenségbe, a szakzsargonba, a „mindenhonnan összevakartam valamit” igen átlátszó paravánja mögül kikukucskálva nem sok esélye volt senkinek eladni a semmit a Te számodra. Mindennek van alja és teteje, mindennek megvan a maga ideje. Hogy igazad volt-e mindig? Hogy feltetted-e magadnak ezt a kérdést? Hogy választ is találtál-e rá? Ezt most már nem tudhatom meg. Majd az idő megméri. Mindenesetre képes voltál és az írásaid szerint most már mindig is képes leszel arra, hogy akár húsz perc alatt is elmond, mi a lényeg. Mert aki nem tudja enynyi idő alatt egy 14 éves kamasznak elmondani, hogy mivel is foglalkozik, mi a munkájának lényege, az sarlatán, vagy hazudik önmagának. Az írás most már megmarad. Sajnos, csak az írás. Maradnak a papír partjai. Innenső és túlsó. Mérték, mérce, érték, rend, odafigyelés fontossága, józanság, tények. Ezek a súlyok tartják meg ebben a könyvben is a Te emlékedet. Ezek a mintaként, összehasonlító jelként használható írások érvényességüknél fogva továbbépítenek másokat. Talán ez az igazi ajándék. Majd megbeszéljük, megvitatjuk egyszer azon a túlsó parton. Addig is kérlek, figyeld, Pista, mi történik itt lent. Bár véleményedet számomra olvasható módon már nem tudod leküldeni, a régiekből, a most újra megjelentekből ki lehet majd szűrni, mit is mondanál, mit is írnál a pillanatnyi történésekről. Ezért jó A papír partján című könyv. Köszönet érte a Nap kiadónak és a szerkesztőnek. Szászi Zoltán Könyvjelző 4/2003 Cselényi László olvasónaplója A „Sziget” ürügyén T / húsz éve van már, lassan talán Ifi huszonöt is lesz, hogy szokásos t ^ író-olvasó találkozóim egyikén, történetesen épp Tornaiján, hajdani alma materemben szokatlan érdeklődő diákra bukkantam. Ha jól emlékszem, érettségi előtt álló osztályban voltunk, s az érdeklődés a költészet iránt nagyobb volt a sokévi átlagnál. S egyszercsak fölpattan a padokból egy fiatal srác, s jó gömöri palóc tájszólással felolvas egy furcsa szöveget. A szöveg, talán az erős tájszólás miatt is, teljességgel ismeretlen volt számomra, s mégis ismerős. Legalábbis egyes részei, mondatai. Mi a csoda ez? — riadtam föl a szendergésből, s vártam, mi jön ki ebből. Hát, láss csodát, világ: az én saját Beckett-versemet mondta el, csakhogy nem az elejétől a végéig, hanem megfordítva: a végétől az elejéig. Döbbenetes hatást ért el ezzel, különösen bennem, de gondolom, a nálam sokkal kevésbé tájékozott hallgatóság előtt is, hisz végeredményben egy ízig-vérig modern szöveget hallottunk, amely így, fordított sorrendben talán még izgalmasabb (s lehet, hogy érthetőbb is) volt, mint az eredeti, s ugyanúgy nem volt se füle, se farka, mint amannak. A különös versmondó pedig természetesen az akkor alig tizenhét-tizennyolc esztendős Szászi Zoli volt. S amint a későbbiek során kiderült, a furcsa játék nem csupán ízetlen diáktréfa volt, hozzászólásai a találkozó témáihoz s a későbbi privát beszélgetéseink egyaránt azt bizonyították, hogy alapos fölkészültségű irodalmárcsemetéről van szó, amilyennel ritkán találkozik az ember, s különösen jólesett, hogy éppen Tornaiján vagyunk, ahol az én időmben, az ötvenes----------------------------------------!--------Szászi Zoltán Sziget Madách-Posonium évek végén gomba módra növekedtek az írók, költők, s szinte évente gyarapodott velü(n)k a cseh/szlovákiai magyar irodalom, ám később ez szinte teljesen abbamaradt, s ím, itt egy újabb vérbeli tehetség. Sok víz lefolyt azóta a Sajón, s az én költőpalántám ugyancsak eltűnt a szemem elől. Fel-felbukkant ugyan itt-ott, Iródiatalálkozókon, Tompa-napokon, ám az Írásait alig-alig láttam, s ha mégis, azok, bizony, nem igazolták a hajdani várakozásomat. „Szászi Zoltán nem grafomán költő. Kivárja, amíg annyi mondanivalója gyűlik össze, hogy megtölthessen egy kötetet. Első, Tenger című verSeskötete óta hat évtelt el, ám ez semmit nem jelent, csak anynyit, hogy tudatában van, nem kergeti senki. A szépség gömöri koldusa ő, aki képtelen szabadulni a szülőföldtől” — írja második, Sziget című kötete fülszövegében földije és pályatársa, Juhász Katalin. Amiből is kiderül, hogy Szászi Zoli nem veszett el annyi társához hasonlatosan a gömöri porban, hanem kivárta a maga idejét, s noha talán túlságosan is lassan, mégis csak beváltja a hozzá fűzött hajdani reményeimet. E második kötete, a Madách- Posonium kiadó terméke, legalábbis ezt látszik bizonyítani. „szivárványokat hegesztek / a templomok fölé / odarakom a holdat csirkeitatónak” - kezdi például a kötet első versét. S így folytatja: „részeg férfit támaszt / a nagykabát”. Meg így: „kimostam szépen álmainkat / most őrzöm őket / ki ne fakítsa a nap / színükkel majd este takaródzom”. Egyetlen vers a különben vékony, Szabó Ottó által (kitűnően) illusztrált kötetből, hely híján nincs mód többet idézni, ám ennyi is elég ahhoz, hogy megállapítsuk: Szászi költőként nézi a világot, nem hordószónokként. Mi több: érett költőként. S ennek nemcsak azért örülök, mert végül is újra színre lép irodalmunkban Gömör, hanem azért is, mert kortársainak s a még ifjabbak termésével — úgy általában legalábbis — nem tudok mit kezdeni. Belátom, a hiba, lehet, hogy az én készülékemben (is) van. De akkor mi a helyzet Szászival? Őt miért vagyok képes akceptálni? Tornaija miatt? Hajdani emlékem okán? Biztos, hogy nem. A Sziget érett költőt prezentál. S hogy szűkszavút? Füst Milán vagy Pilinszky sem írt többet száz-száz versnél.
