Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-16 / 1. szám
tartósították, sőt, tovább: máig hatóan torzították társadalmi szerkezetét, mentalitását. A második világháború utáni jogfosztottság éveit leíró, a monográfia gerincét adó részt mindén tárgyilagossága, tárgyilagosságunk ellenére is megszűnünk egyszerű megfigyelőként olvasni: az egykori történéseket mint azok résztvevői éljük át. Igaz, a meghurcolt szlovákiai magyarsághoz tartozásunknál fogva az efféle ráhangolódás eleve spontán, hiszen az öröklött kollektív tudatunk akkor is a megéltség közegét teremti meg számunkra, ha később láttuk meg a napvilágot. Ahhoz azonban, hogy a könyvet a leírtak „résztvevőjeként” tudjuk olvasni, a kötetben más is adott: a tények tragikuma és a szerző érzékletes témakezelése, megjelenítésmódja. A tények tragikuma. A tragikus tények tömegéből itt most csak példák egy sorát fűzhetjük fel. Álljanak itt mozaikokként korabeli dokumentumokból vett idézetek. A kitelepítés előtti időszakban a Galántai és a Vágsellyei járás nemzetbiztonsági parancsnokságainak jelentései szerint nem rossz a közhangulat, mert „a magyarok még mindig nem hiszik el, nem tudják elhinni, mi vár rájuk”. Emberek, akik nem hiszik el, mert nem merik elhinni, hogy közülük egyedül csak e járás területéről 1734 családot, több mint hatezer embert deportálnak. Közösségi mellett egyéni, családi tragédiák sora is ez az időszak. A 75 éves taksonyi néni a halálával váltja megváltja ki a családját. Ő, „miután minden hozzátartozója kézhez kapta a deponálási végzést, öngyilkosságot követett el — kútba vetette magát, s „ezen az áron maradtak otthon családtagjai — temetést intézni, temetni” . Egy farkasdi embert — és ez már akár tragikomikusnak is tűnhet — „az mentett meg a deportálástól, hogy kiesvén a teherautóból, csonttörést szenvedett, s így otthon maradt”. Negyeden 1947 januárjában több családot azért raknak le a teherautókról, mert „az orvosi vizsgálat szerint többen, elsősorban asszonyok ideg-összeroppanást kaptak”. Vagy a kitelepítést szorgalmazó könyörtelen hatalmi logika és az emberi ragaszkodás sajátosan tragikus-tragikomikus összecsapása: a kitelepítésre ítélt negyedi magyarok betörik a betelepülő szlovákok ablakait (vagyis tulajdonképpen a saját ablakaikat), vélhetően csak azért, hogy felelősségre vonják őket, s így elkerülhessék a kitelepítést. „Kilenc magyar nemzetiségű férfit vettek a rendőrök őrizetbe, de egyiküket sem lehetett bíróságilag felelősségre vonni, mert történtesen éppen ez a kilenc a közeli napokban kapja meg a fehér lapot” — idézi a keserű-fanyar epizódot Pukkai. A tragikusan cinikus hatalmi propaganda szól abból az Emlékkönyvből, amit az egyik járásbeli szlovák tisztviselő később látszólag önként, valójában azonban felsőbb utasításra ír meg: „A reszlovakizáltak lelkesen és nagy örömmel veszik át a végzéseket, mert tudatosítják, hogy csakis ezek biztosítják számukra a békés életet és a szabad fejlődést a Csehszlovák Köztársaságban.” Vagy itt van a haszonélvezőknek szántak sajátos tragédiája is: egy 1947-es rendőri jelentés szerint „az ide települt szlovákok nem kapcsolódtak be a munkafolyamatba, ezek állandóan azon törik a fejüket (spekulálnak), milyen üzleteket bonyolíthatnának le, nyilván nem reguláris üzletekről lévén szó, naponta az utcákon gyülekeznek, ahol állandóan vitatkoznak, bírálják a Telepítési Hivatalt meg másokat, hogy velük nem törődnek”. Aztán a sors iróniájaként a tragikum újabb arcát mutatja: a kényszermunkára ítéltek közé sorolt több szlovák „bizonyos százaléka a jutalmul kapott magyar birtok miatt lett osztályellenség”. Ezek csak felvillantott példák a kötetből, amely a gazdasági és társadalmi változásokat egészen napjainkig követi nyomon, sőt, foglalkozik a térségi magyar „politikatörténettel”, 1968-cal, de a magyar oktatásügy helyzetével is. A hasznos táblázatokkal, eligazító térképekkel és a korabeli dokumentumok függelékével egészet alkotó kötet olvasójában még további — e munka kereteit nyilván már meghaladó — problémák, ötletek vetődnek fel. Érdemes volna megszólaltatni az emlékezőket — nemcsak a magyarok, hanem az ide települt szlovákok körében is, vagy azokon a településeken, ahonnan eredetileg elköltöztek. Tanulságos lehetne azt is felgöngyölíteni, hogy az ide települtek egyes nemzedékei miként viszonyultak új hazájukhoz/szülőföldjükhöz. (Érdekes például, hogy a Kismácsédon letelepülők leszármazottai közül sokan Pozsonyba költöztek, s hasonló folyamat mehetett végbe másutt is.) Újabb munkákban a társadalmi változások kapcsán olyan nehezebben nyomon követhető részproblémák is megérdemelnék a figyelmet, hogy ebben a régióban a tárgyalt korszakban milyen volt a társadalmi mobilitás, miként változott a ruralitás és a városiasodás viszonya. S az olyan érdekességek is megérdemelnék a búvárkodást, mint például az, hogy mit írtak azok az új-zélandi, holland vagy más külföldi riporterek, akik a hontalanság éveiben a mátyusföldi magyarokat is felkeresték. Mindezek csak afféle mozaikok — az egész könyvet kell: érdemes elolvasni. Önismeretünk könyvespolcára ajánlottam Pukkai László könyvét, ahol már sorakoznak hasonló kötetek, de más régióink egyes korszakait feldolgozó, hasonló alaposságra és hitelre törekvő munkáknak még bőven akad hely. Korpás Árpád lamint a századik évfordulóra írt Illyés-emlékeztető tanulmányok: Pomogáts Béláé, Tőzsér Árpádé, Duba Gyuláé, Cselényi Lászlóé... És: fényképek Illyés Gyuláról. Újítók és kívülállók. Későmodern amerikai költők címmel újabb monotematikus száma jelent meg a Kalligramnak. A nem szokványos, talán a kísérleti költészet címszóval jellemezhető összeállításnak már hagyománya van a lapban (és a könyvkiadónál is), hiszen Koppány Márton nem először vállalja a folyóiratban a vendégfőszerkesztő szerepét. Anélkül, hogy bárkit is befolyásolni kívánnék, Clark Lunberry Tört angolság: deviáns nyelv és paraköltészet című, rendkívül érdekes tanulmányát ajánlom (Széky János fordítása). Ennek summája: a nyelvet idegen nyelvként elsajátítok, esetünkben nem anyanyelvű angoltanulók, azáltal, hogy nincsenek a nyelvnek (és a hagyományainak, paneljeinek stb.) tökéletesen birtokában, másként (roszszul, helytelenül, idegenül) fogalmaznak. Tehát bizonyos értelemben költők, vagy ahogy a szerző írja, lelkűket és testüket „a nyelv arra használja, hogy nem várt formákat alkosson”. \Szőkös Kö A Szőrös Kő is megbízhatóan azt kínálja olvasóinak, ami legjobb hagyománya: sok fiatal és fiatalos, eleven írást minden elképzelhető műfajban, változatos képanyaggal. A legfrissebb szám vendége a miskolci Új Holnap szerzői és szerkesztői gárdája sok verssel és Vass Tiborral. A fordításirodalomban továbbra is a német nyelvterület és Pénzes Tímea meg Horváth Erika a húzóerő — Ingeborg Bachmann prózája és verse nemkülönben. Szövegértelmezés Z. Németh István Rulett c. kötetéről (a Könyvjelző decemberi számában Ardamica Zorán ismertette a verseskötetet), Kocur László Karel Capek regényeit vizsgálja, ezt követi Benyovszky Krisztián újabb tanulmánya a detektívtörténetről (ezúttal a Tzvetan Todorov-felfogást értelmezi)... Lehet választani, s a kínálat még távolról sem teljes. Németh Zoltán vírusszövegei inspirálták Fehér Krisztát könyvajánlóra: „ami itt van, az inkább szex — bátran ajánlom”, írja, Németh Zoltán (vagy inkább a szex?) inspirálták Ardamica Zoránt is kérdések és tételek megfogalmazására. A bemutatott folyóiratokat nem csak olvasni ajánlom, hanem fel is kínálom egy-egy példányban: az érdeklődők közt kisorsolom s postázom. Tisztelt Olvasó! írja meg, melyik lapot szeremé megkapni! (cs. g.) Könyvjelző 1/03
