Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2002 (1. évfolyam, 1-8. szám)

2002-12-05 / 8. szám

KÖNYVJELZŐ AZ UJ SZÓ MELLEKLEIE 2002. december 5., csütörtök 1. évfolyam, 8. szám Az olvasás magánmisztériuma A első kép, amely az olvasással kapcsolatban eszembe /| jut, egy kisfiú alakja (talán a gyermek Dionüszosz) JL LAj a pompeji Misztériumok villájának falfestményéről, aki a kezében tartott tekercs írását betűzi. S a másik, nyomban utána, Botticelli híres festménye, a Magnificat Ma donna: a lesütött szemű nőalak kezét az an­gyalok által tartott könyvre helyezi kecse­sen. Mindkettő valamiféle misztikus erőt tulajdonít az olvasásnak, olyasmit, amely meg is rémít kis­sé (a gyermek Dionüszosz arca is ijedt, hiszen sosem hallott titkokat tudat a beavatot­takkal), de egyben valami­féle magasztos nyugalom­mal is eltölt, akár a Ma­donna ölében ülő kis Jé­zust, aki ugyan a könyvre rá se pillant, de kezével — szinte figyel­meztetőül — a kiemelt „Magnificat” szóra mu­tat. A könyvnek ez az alteritásbeli értékpozíció­ja, persze, mára teljesen devalválódott: a könyv hasz­nálati cikké, hétköznapi tárggyá vált. Az írásnak sem kell feltétlenül fenségesnek lennie, lehet kimondottan alantas is, mint mondjuk egy trágár római falfirka — de ugyanaz a szöveg egy elegáns, bilinguis kö­tetben, szakszerű elő- és utószóval nyomban, hogy úgy mondjam, magasabb létszférába kerül. Nyil­ván nem valami lelki táplálék lebeg a szemünk előtt mondjuk sza­kácskönyvek olvasásakor, mégsem meglepő, hogy a megfelelő polcra besorolva és megfelelő olvasóra találva pl. Apicius vagy Polcz Alaine könyve is lehet kultúrtörténeti kuriózum vagy etikai kézikönyv. A minap az Odüsszeia egyik részletét hallottam két modern rapszódosz (jelenleg a bécsi egyetem professzorai) előadásában, re­konstruált korabeli hangszeren kísérve. A homéroszi eposzok zené­je nem utólagosan a szövegekhez kapcsolt dallam, hanem lénye­gi kategória, a mai befogadó számára Homérosz művei mégis főként tárgyiasult formájukban léteznek, a könyvbe zárt puszta szöveg létmódját öltve magukra. Borges egyik, egyetemi előadásában az olvasást az alma ízlelésével hozta össze­függésbe: ahogy az almában magában még nincs benne az íz, úgy a könyv sem iro­dalom a maga lényegét te­kintve. S ahogy az alma ízét is csak akkor érez­hetjük, ha belehara­punk, úgy a könyvet is csak mi magunk kelt­jük életre, a befogadás révén. A folyamat többlépcsős, s közben egyik olvas­mányélményünkre „rá­olvassuk” a másikat: ahogy Ransmayr regénye ,felülírja” Ovidius Meta­­morphosesét, úgy az olvasó is állandóan „.felülolvassa” ko­rábbi olvasmányait, s azokból gyakran csak annyi marad, mint a' horzskővel jó alaposan lecsiszolt papi­rusz szövegéből. A megmaradt halvány nyomok azonban makacsak, több „rájuk olva­sott” réteg alól is előtolakodnak, befészkelik magukat az újonnan jöttek közé. Mindez együtt, valahogy így szétválasztha­­tatlanul összekeveredve válik bizonyos értelemben misztikussá, hi­szen mindenki csak a saját olvasmányegyvelegébe van beavatva. Polgár Anikó Rainer Maria Rilke: Magnificat Jött fel a lankán, már elnehezülve, vigaszt, reményt vagy tanácsot se várt; de hogy a magas, komoly arcú, büszke terhes asszony elébe állt, s mindent tudott, bár semmit sem beszélt ő, mellette megkönnyebbült hirtelen; áldott terhét vigyázva állt a két nő, és szólt az ifjabb: Úgy tetszik nekem, hogy mostantól halál hozzám nem érfel. Csillámait már-már óvatlanul szórja országok hívságába széjjel, de hogy megtöltse távol idejével, gonddal kiválaszt egy asszonyt az Úr. Hogy megtalált. Gondold csak el: miattam küldött parancsot csillagokon át — Dicsérd s magasztald, lelkem, lankadatlan az Egeknek Urát. Lator László fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents