Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)
1942-03-21 / 12. szám
4. oldal KOMAROMI LAPOK 1942. .március 24.- I RODflLOMKis lak áll a nagy Duna mentében Nehéz Ferenc »RIADÓ« JELIGE: .Megjelent a bencésgimnázium lapjának márciusi száma... Álltam az ajtóban s a tavaszt vártam, Feszítette mellemet a vágy, amelytől odabent, a szobában már nem nyughattani. I(i kellett futnom ide, mint a kisgyereknek, akinek az apja reggel madárlátta kenyeret Ígéri, de már nem maradhat veszteg, mert bealkonyodott, amikor a kaszálásnak vége s a kenyeretnézdegélö jiirjccske is elpihent. Itt volt az ideje, hogy megérkezzék a tavasz. De nem jött. Elmaradt, mint a kisgyerek apja, aki meg feledkezett a madárlátta kenyérről s betért hazafele jövet a zsidóhoz egy kupica pálinkára. Lám, a tavasz is züllésre adta magát. A házatájára se fordított gondot. Nem söpörte el a havat, nem piszkálta le az égi mestergerendáról a felhőpókhálóhai, nem rakott tüzet a napkályhába s kutyába se vette: kivirít-e a márciusi ibolya, vagy sem. Álltam az ajtóban, kókkadt fejjel s a. lelkem reménykedve-kilárt ablakszerűére jégvirágokat pin gólt a Nádor-utcáról nekemtámadt szél. Nos: ebben a pillanatban repültél hozzám, Riadó. Ketten segítették a repülésed. Két nyurga, ncvetöszemü diák. A sapkájuk jelvényén ez a szó köszöntött: Pax. *— Tisztelétpéldány, — mondták s átnyújtottak. Riadtan néztelek. Nagyon szerény voltál. Ócska volt a papirosod, a be. üid géppel írottak. Neved, alatt ez állt: zKézirat gyanánt«. Meg ez.- Ára nem érdemel említést'. Viszont e két mondat melleit, ákombákom vonalakkal megrajzolva, két kicsike virág díszlett. Egy cserkészliliom meg egy éppenfeslö hóvirág. Néztem a két kicsike virágot s egyszeresek úgy tűnt, mintha megéledlek golna. Éreztem már az illatukat is. öröm gyulladt bennem s tudtam már, hogy hiába: mégis-mégis — megérkezett a tavasz ... Mennyi édes tavaszi emléket riasztottál fel bennem, Riadó! Valamikor én is szerkesztettem hozzádhasonlót ' Rügyfa hadás" címen. Negyedikes koromban. Magam szerkesztettem, magam írtam4 magam gépeltem, magam sokszorosítottam, magam rajzoltam. Magam voltam a rikkancs is s legtöbbször magam vettem meg az utolsó példányig, mert az első ember, akinek tiszteletpéldányt adtam, kijelentette, hogy az egész lap fabatkát sem ér. Én nem leszek hozzád ilyen hálátlan, Riadó. Sőt elismerem: sokkal tartalmasabb vagy, főbb vagy, mint a Rügyfakadás volt s határozottan: hivatásod magaslatán állsz. Vezércikked egyenesen: hang a kötélességteljesítésre hívó trombitáidból. S végtelen őszinte vagy. így írsz például az önképzőköri ülésről: »... szerkesztőségünk egyik illusz ris tagjának, Kár-Kárnak előadása követkézéit ezután. Paganiniről, az ördög hegedűséről tartott előadást — ismeretlen célzattal. Zenészek számára talán érdekes leheteti az üveghangokról, elsődlegesé, ».másodlagos« (???) fekvésekről, csuklótechnikáról szóló magasröptű, hogy úgy mondjam: művészi hévvel s gesztusokkal felolvasott előadás, de a laikusoknak az egészből csak — a bécsi konflis esete tetszett.,.« Híranyagod érdekfeszílö. Sokat törődsz honvédeinkkel. Az a kicsi ballada AN GÓR A GYAPJÚT 110 pCn^OS kjr-árij bármily kis mennyiségben llG S Z pSHZOF I Tisárol Tagv , . , - a sngórafuma'ra dlCSOTel I „ANGÓRATEX" kikészítő D<kft* BUDAPEST IX. Pápay István-utca 12, Qópiüzemü fonóda az elesett honvédről, amit Mister írt (faj, csak ne volna ilyen ánglias-hangzású a nevel) — megindító. A nyolcadikosok nagy elhatározásáról így írsz: »Katonák akarnak ük lenni, szép magyar vitézek. Reméljük, beszámolnak majd tnuszkaországi élményeikről a Riadó hasábjain. A zenészek kérik őket, rekviráljahak néhány eredeti oroszgyártmányú balalajkát számukra. A repülők pedig egy szép vadászgépet adjanak fel a fizikum számára csomagban, bérmentve...« Igazad van, az ollót is használni kell néha. örömmel látom viszont a hatodik oldalon az Uj Magyarság Márikám-paródiáját, amely így kezdődik: 'Kívül d kaszárnyán, kint a kapunál, Medvebörös, csákós, mogorva silbak áll, Narvik felé néz, zord nagyon, De Churchill szól: bevallhatom, Ez csak csel, angolom, Én édes angolom ...« No, és persze, ki viselné a szívén a készülő tornaierem sorsát, ha nem te? Végtelenül komoly riportod így szól: Három szál embe, véletlenül betévedt a gimnázium udvarára, s egyéb dolguk híján ásni kezdtek. Először nem tudtuk, mire vélni a dolgot, s azt kezdtük kinyi: archeológiái ásatások vannak készülőben. Egyesek úgy magyarázták, hogy Attila jog napvilágra kerülni, ha jó mélyre ásnak ... A víz csak fotydogált a Dunán s lassan, nagyon lassan kezdett kibontás kozni előttünk a három ember vasmunkája. Tippeltünk lövészcirokra, légvédelmi pincére s csak nagynehezen tudtuk később, nevén nevezni a gyermeket: tornaterem lesz ebből, akárki meglássa. Hozták a téglát, cementet, kavicsot, homokot, keverték a maltert s a három ember csodát müveit. Mint a gombák, úgy nőttek ki a földből az oldalfalak. Jóleső érzés dagasztotta a tornaterem hiányában behorpadt melleket a szinte égigérő faiak láttára. De a hirtelen beállott tél lekötötte a három dolgos magyar alkotóvágyát... a hideg befagyasztotta dolgozó kedvüket...« A pillanatnyi helyzetképet, okosan, balladái rímekben fested. Elszorul az ember szíve, mikor olvassa: »Itt a tavasz újra, zöldet a hegyorom, Áll a tornaterem, mint egy csonkatorony ... Négy féligkész fallal bámul fel az égre: Jön-e a kőműves, Ó, vajh, jön-e végre? De nem mozdul semmi, csak az eresz cseppen, — 5 áll a csonkatorony egyre peckesebben. Kőműves Kelemen, jősz-e tavasztájban? Vagy talán elkésel az éji homályban? Ne tedd ezt, ne tedd ezt, ez a girni kára, Látogass el hozzánk, óh, egy éjszakára! Hiába a jaj szó, nem mozdul meg semmi, Legjobb a »toronynak« csendben tönkremenni. Szegény tornaterem, készen sosem leszel, Tégedet fehérre csak az idő meszel. Rom maradsz mindaddig, míg csak szét nem szednek, És más palotába belé nem »temetnek«... Komoly lap vagy, Riadó, ügy zeng a hangod, mint a tavaszhajnali kürtszó, frissen, tisztán. Csak fújd ezt a hangot, márciusi erővel, márciusi hittel, tnert ne félj: meg kell hallaniok 'azoknak is, akiknek vatta van a fülükben. Köszöntelek, Riadó. Köszöntőm benned régi-régi boldog tavaszaim emlékét s ezt a sokatsejietö új tavaszt, amivel te találkoztattál össze. s Jöjj el hozzám néha ezulán is, Riadó! (nf.) Öreg olvasó vagyok, mégis valahányszor új és jó könyv fut be hozzám, friss, fiatal áramok járják át szívemet, barkát bont a lelkem fája és rúmtalA! egy jobb világ minden Szép erőfeszítése, békéltető éneke. Forgatom, nézegetem ezt a könyvet. Nehéz Ferenc könyvét, mint öreg vadászok a puskát, ízlelem a sorokat, mint szakértők a {reines, aranyfényü borokat, lelkem sugarai elé tartom a finombelüs lapokat. Észre sem veszem, máris elkap a könyv sodra, az író (Surranó, mézízü magyarságának édessége és megcsap a magyar táj éltetőőrös illata. Csodálatos szépségű, igéző, falusi lényekkel, élményekkel gazdag, áradó könyv a Nehéz Ferenc könyve. Alig négy éve, hogy Nehéz F'erene elszakadt az ősi rögtől. De rosszul mondom! Nehéz Ferenc a rögtől, a falutól, a magyar tájaktól elszakadni sohasem fog, még ha száz évig élne is városon. Ebben a könyvben is sugárzó, elszakíthatatlan szerelemmel járja a fényben és esőben ázó magyar tájakat s történeteinek alakjai szinte kivétel nélkül a löld fekete, szegényen is gazdag magyarjai, egy apróka falusi gyermek és a jó szülők. Sorai nyomán felzeng a gazdag gyermekkori táj: otthon járok én, is a rajzos, hajlottvállú szentpéteri dombok között, alázatos búzafejek csókolják orcámat, anyám ibolyakék szeme simogat, aranyhaját látom csillogni a nyári napfényben és lelkemben felbúgnak édes hangjai boldog, erős családunk daloló napjainak Bűvös könyv ez. magyar könyv ez, — gyönyörű ének a kék Gerecse aljáról, rabulejlő ének a vén Duna partjáról, hol egy kis lak áll s ahol két drága szülői szív várja vándor-fiacskáját egyre, örök, tiszta szeretetlel. A mult, a gyermekkor s a magyar tájak legmélyebb hangjait zendíti meg Nehéz Ferenc ebben a nemeslevegöjü, ősi ízeket felelevenítő kis könyvében. Eredetien népi, megejtően gazdag gvökérzetü ez a meleg, lírai csillámokkal ékes epika. Ilyen szépen és töretlenül megőrizni a tiszta, zamatos magyarságot, ilyen ártatlan primitívséggel önteni egy: szemérmes férfilélek aranyborát a magyar elbeszélő irodalom kristályser]egébe: már magában is biztosítaná Nehéz Ferenc helyét a magyar népi írók közösségében. Az ilyen írók s ilyen írások hivatottak arra, hogy megszabadítsák a keresztény nemzeti lelket az idegen mételytől, a magyartalan, erkölcsrontó ponyvától és visszavezessék a tévelygőket a magyar lélek ősi és mégis egyre friss erővel felbuzgó forrásaihoz. Nincsenek ebben a könyvben lélekzetállító meglepetések, egzotikus tájakon száguldó vad kalandok, mégis a legtisztább meglepetések vetnek pányvát szívünkre, a legszebb kalandok szárnyán repülünk, mert a gyermekkori világ, az első eszmélkedés legmegrázóbb s liegemberibb kalandjait kapja az olvasó, könnyel, igazgyönggyel, s valami sajátos, mély humorral permetezetten. De nemcsak igéző ez a kis könyv, hanem őszinte, bátor kiállás is a faluvilág Az ezerhatszázas évek elején találkozunk velük legelőször s létüket a céhek fedezik fel, akik előtt zászlószenteléseik alkalmával muzsikájukkal iparkodnak feltűnni. Komáromi letelepülési helyükül a régi írás a Kálvária dombot jelöli meg, melyet Pöhögő vagy Pihegő néven ismer az itteni ember. Településükről a magistrátus eleinte nem vett tudomást, de hogy munkáikkal a városba jőve, különösen a hajóácsipar fejlesztéséhez hozzájárultak, szabad járást engedélyezve nekik, részükre vajdát állított, a cigánynép feletti rendfentartás biztosítására. Az akkori újmagyar cigányoknak nem a muzsikálás volt főfoglalkozásuk, inkább mai értelemben kézművességgel foglalkoztak és sok volt köztük az üstcsináló, a reszelövágó, a szegkovács, az eszkába csináló, a teknövájó, pánt és zsanér készítő, valamint moha és pióca szedő cigány. Hangszerük is változatosabb és többféle volt, mint ma. Az időben lévő cigánybandákban a hegedűn kívül még trombiták, sípok, dobok is szerepeltek és kimaradhatatlan volt belőlük a hárfa. Ma már ezekből csak az egy klarinét maradt meg, hárfázni pedig már nem tudnak. novellásJiön yve szegényei mellett. Szelíd, vértelen harc is egyben ez a könyv, nemes harcot jelent a cinizmussal, a nagyképűséggel!- s a szívtelen világgal szemben. Illyés Gyulának Puszták népe;; című munkája jut eszembe: ennek a kétségkívül óriási jelentőségű könyvnek az egybehangzó bírálatok alapján a,z a legnagyobb értéke, hogy a ma már országos hírnevű költő állásftoglal a magva]- béresek melleit s nem szégvenli bevallani, hogy ö is közülük való. Ugyancsak Illyéstől olvastam valahol a következő sorokat: »Olyan szegények voltunk, hogy az már szinte tréfa volt...« Nehéz Fereno novellái közül a Kurilaigyürü« cs a »Kisjézus a jégen« fonódtak leginkább szívemre és juttatták eszembe Illyés sorait, mert a jó öreg Nehéz bácsinak még máig sincs karikagyűrűje s karácsonyuk is csak úgy volt egyszer Nehéz Ferencéknek, hogy a könyv írója csapolt fel kis Jézusnak, miközben majdnem a kis Jézus angyala lett belőle széni karácsony estéjén. Ahogy pedig az édesanyja és családja fele énekel, arról megindulás nélkül nem lehet írni. fis mert a jóság, a szépség, az igazság, a család, a vallás, a nemzed és a szegények szeretete vezérlik, mint az emberiség örök csillagzatai, vándorút ja elé virágot szór majd az eljövendő idők lelkesei)!) magyarja. A »Csabagyöngye« című novelláját olvasva, nem tudom, miben gyönyörködjem inkább: tiszta népi realizmusában, könnyed mesélő készségében, vagy plasztikus, éles természetfigyelésében. Nehéz Ferenc tolla mindent elevenre varázsol. Ö, hogyan él nála a hósipkás Gerecse, a morcos és mégis drága színekben játszó öreg Dunai A szelek, a felhők, a csillagos ég szívünkre szállnak s körül ülik lelkünket tolla nyomán a napsugaras gyerekkori tájak. Szerencsés ember ez a Nehéz Ferenc! Szerencsés, mert mindent tisztán lát, minden szenvedést megérez, mégis minden aranykék fénnyel csillog fel lelkében. Szerencsés ember és boldog ember: szépenformált lelket, tiszta emberséget, égő magyarságot és a népi sors vállalását kapta isteni ajándékul bölcsőjében. S kaphat-e ennél ember többet? Ila pedig valaki nagyon lírainak találná, ezt a bírálatot, attól megkérdem békességgel és szerényen, Féja Gézát idézvén: »Nem lírai-e mindenki, ha famíliájáról van hzó?« A népi írók és a magyar nép pedig immáron egy család, szabadjon hát nekünk is líraiaknak lennünk, mert ismétlem, nagyurak és a néptől még mindig idegenkedök: a családunkról van szó, — egy családtagunkról, ki mosl indult el a magyar élet útjain magasabb, naposabb tájak felé. Kossányi József. * A könyv az Unió nyomda meglepően szép kiállításában jelent meg. Címlapképét Kozmon László tervezte s metszette linóleumba, stílusosan, nagyon tehetségese». Kapható az Unió könyvkereskedésbe» olcsó, népszerű áron: 2 pengőért. Megrendelhető a Komáromi Lapok kiadóhivatalában is, Nádor-utca 29. város levéltárából A Komárom határában letelepült cigányok 1744-ig mint megtűrtek szerepeltek a városba való bejárási joggal. 1745-ben Mária Terézia a szabad királyi városok sorába emelvén Komáromot, a cigányokról is gondoskodott és azokat a város lakosai közé sorozta. Ekkor történt első összeírásuk, mely 321 családot tüntet fel. 1801-ben már a közterhek viselésére írják ossza őket és 1 forinttól 5 forintig terjedő portziót rónak ki - rájuk; 1838-ban már rendes adófizető polgárokká válnak, utolsó összeírásukat pedig 1891-ben eszközölték. Azonban az idők változása a Pihegőt is átformálta és az egykori földbevájt vityilók rendes házakká formálódtak, megszüntetve a kohók, fujtatók és műhelyek munkáját. A mai cigány egyetlen kereső szerszám* a hegedű, melyhez évszázadok emléke ffi>i s melyhez hű maradt ma is. A komáromi Pihegő több kiváló muzsikust nevelt, kik külföldet járván, királyi udvarokban játszva emelték szülőhelyük tekintélyét. Ma már megszűnt ez is. A rádió, a jazz konkurenciája mellett nehéz a megélhetésük és mindinkább ritkábbá válne létfentartásuk igazi alanya: a mulató v«»ééí és a bankó. Farkas Péter. írás az újmadjarokról, azaz a tzigányokról Sárgult betűk a
