Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)
1942-01-31 / 5. szám
4. oldal. KOMAROMI LAPOK 1942. január 31. VERÉB A DRÓTON TAMÁS LAJOS VERSE Veréb, kicsiny veréb a drótom, leszálltál, csipogsz és elrepülsz. A kövekkel rakott rengetegben nem vagy többé már ismeretlen s fészkedre — szivembe visszaülsz. Honnan jöttél és mit akarsz ittV — Kérdik a táblák, ablakok Pöfög a motor és a reklámok messze vetik a fény nyalábot,— ■itt te sem lehetsz elhagyott. A lábad kurta, tollad szürke s úgy illik rád az öltözet. Veréb, kicsiny veréb a dróton. cicomás oszlopon, balkánon csak nyitogasd barna csőrödet! Kisveréb Irta: NEHÉZ FERENC. 1. A pusztaiak ezen a napon is késén jöttek. Javában állt inár a tanítás, miikor bekószolódiak szegénykék, nyekig- Tmwson. Kajtár Józsi arca csupa jég volt: sín W ú fon s könnyei megfagytak, mielőtt lepotyoghatlak volna. A fülem! — jajgatta. Mi baja a fülednek? rémüli feléje a tanítónőm s meleg selyemkezével fejtegetni kezdte a /tavat Józsi fügéről, de az bizony a hó után is fehér (imaradt. Ez pedig — Úristen! a fagyás jele volt. Hát Rózsiba?! döbbeni meg a félek a tanítónéniberc. — összeesett a félttton, — újságolták itt gyerekek, — ölbe vitte haza az apja... A tanitónéni liliomarcára olyan bora ■séfül, akár az égre: viharkor. S attólfogva nem tett egyebei, csak \tt.z ablakot nézte. Az ablakon rég kinyíltak már a jég•virágok. Süvöltött a szél odakint, ágy csapkodta az iskolát, mintha maga lett volna gyűlölet, akinek útjában van ez á szent hajlék s most azért fenekedik, mert mégse tudja elsöpörni a föld szímérői. A tanitónéni megriadt. Kopogtatást hallott. — Szabad! — mondta s feléül az aszfáitól. >4 gyerekek rácsudálkoztak. Bambán temették fel fejüket az irkából, mint a Msbornyak. — No, felállni! — szólt rájuk türelmetlenül. A gyereksereg felállt. Szeme az ajtóra liajmdt. De nem lépett be senki. — - Valaki kopogott. .. csöndesedéit \mcg a tanitónéni. Szabó Miska ugrott. Kinyitotta az újáét , de csak a szél rágott be rajta, mengen csúffá téve Honálh Ilonka dolgosa‘át. — Éljetek le ... lehelte a tanitótné-rii, piroson. A hátalsó padban kuncogni kezdtek, ■de nem szólt rájuk. Folytatta a naplóírást. — Kipp-kopp ... hallotta megint, kisvártatva. — Az ablakon kopog valaki... — súgta az első padban Bognár Margit. Halálos csend támadt. A gyereksze ,etekbe félelem szökött. A tanítónéni lassan megindult az ub- Iflk felé. Kinyitotta. S abban a pillar maiban hátralépett kicsikét s halkan fefsdkoltoti. Egy csapzott-szárnyá, didergő kisve,réb repült a mellének. — Kismadár! — ujjongott fel * kacagás s egy pillánál alatt csapa tavaszi vihar lett a tanterem. A tanítónéni két tenyerébe fogta a kisverebet s úgy lehelgetie-melegUeüo szegényt. Aztán lecsípett egy falatot a tízórai kenyeréből, szétmorzsolta s odor szórta a katedrám. A kisveréb mint a villám siklott ki a tenyeréből s szaporán kopogtatni kezdte a kenyérmorzsákat. A gyerekek tovább mulattak. Hozták \ a magok morzsáit s kajigálták a kismadárnak. A tanító néfú csak dilimotdale'tanú', végre ennyit mondott halkan:-- Szegényke . ■ . S olyan fájdalmat érzett közben, hogy ■azt gondolta, kiszakad a szí ve.- 2. A puszta három kilométernyire feküd: a falutól, a feneketlen hóban néhány ménkű-járta öreg fűzfa matatta hozzá az utat-Csak gyertek, kisverebeim, bíztatta a tanítónéni a gyerekeket s mosolygott nekik, mint A rózsa. Kipirulva gázolta a havai előttük s hol Bognár Margitkát vette az ölébe, hol Kéj‘ér Józsit. Margitka elfelé jtette, hogy lyukas a csizmája, Kai tár Józsinak Se fájl a fagyos füle többé ... A gyerekek arcán úgy csillogott *2 öröm, mint a pihent havon a Mpsttgár. Ha süppedtekbe totiymtfíh, még akkor is csak kacaglak. S kacagott velük ö is ... Megérkeztek végre. Hot lakik az intéző úr? kérdezte. Abban a sárga házban. Látta már: a hó belemet kezelt, rozzant cselédházak közül magos, nagyablakos épület emelkedett ki. .Arcáról eltűnt a mosoly s nem i vlte észre, hogy Bognár Margitba megcsókolja a kezét. Azt se vette észre, hogy a többiek is hangos dicsértessékkc! röpülnek el mell öle s hogy mér megy isgázol, szinte rohan, keresztül & majorudvaron... s hogy már ott áll az intézői lak előszobájában. Éviké! Nem hiszek a szemeimnek! Az intéző kedves, meglepetés-teli hágja iérííeite magához. Ilyet! Ebben a csúf időben! Még álmodni is vakmerőség lett volna. — Igen, —»mosolygott fagyosan, pedig önnek már voltak ilyen vakmerő álmai, intéző ár■ — De Éviké!. .. Hát most boldog lehet. Tavasszal is hívott már s nyáron is. Azt mondta, csupa virág lesz a portája, minden virág nekem fog nyilán:, csak egyszer kijöjjek. Mint a szélvész: úgy röpít hi a csézáján. S me: most csak jégvirágai varrnak legfeljebb és gyalog jöttem, cséza se kelleti, és nem is könyörgésre: magamtól. — Kedves! Olvasom a napokban N£héc Ferenc kollégám ügyes írását a Komáromi Lapokban : a novella egyik mondata azt említi meg, hogy valamelyik dunaparíi község piknikjén összegyülekezik az aranyifjúság s egyik tagja már nem is a nevét mondja, hanem fölényesen s kicsit hányave tűm csak így nnrtatkrrak tte: Szolgabírő. Az ember azt fajimé: ez aligha lehetséges, hogy manapság kivesztek még a vidékről is a nyeglébb fiatalemberek. (Nem a 'hivatal hozza magával a nyegleséget, hanem valami üres, puffasztó nagyképűség, félreneveltség; függetlenül az egyébként igen risr.tefew-rnéltó foglalkozási ágaktól.) Ez a Ids megjegyzés., nem is e novella sarkpontja, — jottatoö eszembe egy hasonló esetet, amely egy másik nagy folyó partján törté*«, de amely mutatja, hogy »bizonyos korosztályok bizonyos egyedeibeiv: — (folytassak a nagyképö bölcseleti meghatározást r) »azonos lelld együtthatók működnek Még a visszacsatolás előtt meghívtak néhányonkat felolvasó körútra az Alföld s a Tiszántúl nagyobb városaiba. Tatán hat városira« szerepeltünk,, ázsiónk volt, »megszállt területi írók1 voltunk s úgy néztek bennünket, mint a csodát. Csoda volt már előttük az is, hogy egyáltalán tudtunk s fifem lefejtettünk el magyarul beszélni. . . S mint ilyenkor szokás, minden városban ünnepélyes tea, kisebb bankett, fogadólest volt műsoron, a felolvasás előtt. Néhol a mi megjelenésünk szolgáltatott egy kis ürügyet az áldomásra s a zajosabb összejövetelre, össze terelődött a város ée a vidék színe-java, aranyifjén sági», tisztes öregje s jólneveSten. kőd-Az intéző tekintetében úgy ugrált a vágy, mint a nekieresztett csikó. Halszemeivel ette a leány alakját. Éva tovább mosolygott: De ne bízza el magát, intéző ár. Csák azért jöttem, hogy végre szemébe mondjam: gazember! A férfi elsáppudt. Megtántorodon. Gazember, — folytatta Éva, de még ennél is több. Gyilkos. A szegény kicsi emberpalánták gyilkosa, akik itt nőttek ki keservesen ebből a hó kupacból, e pusztából, azért, hogy önnek virágot teremjenek, betévő falatot és pezsgőt és ttől és mindent! Kisasszony!... Egy hónappal ezelőtt arra kértem, hogy indíison fogatot ezeknek a nyomorult gyerekeknek. Mindennap három kilométert gyalogolniok az iskolába, ilyen rettentő időben. Nem (eile meg. Csak mért, mert én kértem■ így akart bosszút ■ éüni rajiam. Mert kinevettem s visszautasítottam az undok ajánlatát... Igen... És ma az egyik gyereknek meg fagyott á füle, a másik pedig lázasan fekszik, tüdögyiilladásbon ■ ■. Hát... hát mondja, intéző úr... Nem bírta tovább- Elcsuklott a hangja-Kopogtok. Egy deres-baj aszú, meggörnyedt-hátú ember lépett be. Mit akar, ÖUős? — mordult jelé rekedten az intéző. A Rózsi lányomnak ... nyögte az ember, orvos kém ... Az intéző legyintett. Kikapta a szivarzsebéből a zsebkendőjét s szaporán tö! rölgetni kezdte a homlokét. Mit áll itt? - ordított az emberre. Fogjon be és men jen! Beledobta magát egy fotölybe, háttá‘ ÉV&nuk, s ismét megszólalt: Maga is menjen, kisasszony! 3. Alkonyodoti már, mikor visszaért a faluba- Az iskola előtt gondolt egyet, bement. A kihűlt kályha tetején még mindig ott gubbasztott a kisveréb. A gyerekek bezárták: hadd száradjon meg teljesen s hadd egyék eleget. Ahogy észrevette az ajtónyílást, felszállt s repült Éva felé. Éva szélesre tárta az ajtót s a kisveréb eltűnt a szeles, havas alkonyaiban- - Milyen örömmel megy, - sóhájtóttá Évű, pedig tudja, hogy megint meglépi a vihar... vese« bólogattak, amikor a mi sohp nein hallott neveinket, akkor talán először, meghallották. De nagyon kedvesek voltak s tmi hálásak nekik, még akkor ■is. amikor tudtuk, btjgy egy kicsit mindig az exotikumot keresték bennünk. Ott állunk tehát az együk ilyen vendégfogadáson s úgy hét óra tájban, elkésve, robognak be a vidéki hadak’. Néhány kedves fiatalember, fiatal lány. A fiatalemberek nagyon át voltak hatva személyük és szerepük fontosságától, hivatali állásuktól, vagy földbirtokaiktól, — ki tudná ezt megmondani, s volt fellépésükben valami kis hánya ve tiség. Szakasztott, mint a fent idézett novellában, sorra járta a társaságot két fiatalember és nekünk, akiket nem ismert. így mutatkozott be: A főintéző. Az igazgató. A kályha mellett álltunk, hat »felvidéki írók« s kettőnknek közülünk összevillant a szeme. S mikor hozzánk ért a két fiatalember, így mutatkoztunk bej lmok. — Segédirnok. Megütődve néztek ránk. Komolyan mondtuk azonban s a kelleténél mélyebben is meghajoltunk, mint nagyurak előtt szokás. Hogy ez a mozdulat nem egyéb, mint az íróemberben örökké dolgozó s örökké ellenkező kisördög, amely ösztönösen ellene van minden nagyképűségnek : erre nem is gondoltak. Újra visszanéztek ránk, kissé ingerülten és bosszankodva s látszott, sajnálták, hogy ők jöttek hozzánk bemutatkozni, nem pedig mi mfcntünk feléjük. Az, aki magát főintézőnek nevezte, középre állott s követelőzve nézett kö-, .rul : Nna, hol van az a Mécs László ? A háziasszony sajnálkozva közölte vele, — most derült ki, a fiatalembert La cinak hívják, hogy Mécs László lemaradt a körútró" s így a nagynevű druszát nem üdvözölheti. A föintézőnek úgylátszik, csak Mécs László lett volna fontos, a többivel nem is törődött, levegőnek nézte. Hanem pillantása hozzánk, akik ketten még mindig a kályha mellett álltunk s a társaságot néztük, - visszavisszatért. Sehogyan sem tudott elhelyezni bennünket ebben a társaságban; úgylátszik, íróembertől, kiöltőtől nagyóbbszabású fellépést, lobogó hajat, lármás magatartást várt, a mi bemutatkozásunk után fel sem lehetett tételezni, hogy miattunk, jött össze a fényes társaság. Mi ketten, folytattuk a játékot. Annyi ember gyűlt már össze, hogy nyugodtan lehetett játszani, a helybeliek egymással törődtek, egyre újabbak érkeztek s így mi az első negyedórában kívül maradtunk az érdeklődésen. A felköszöntőig tehát volt időnk. Széket húztunk a kályha mellé, óvatosan s félve cigarettára gyújtottunk, s mikor a szobaleány teát kínált, sokáig haboztunk, végre a citromos mellett kötöttünk ki s rendkívül szerény mennyiségű süteményt vettünk a tányérra. »A két árva madár« - ez lehetett volna a címünk. Most az. kezdett körülöttünk keringeni, aki igazgatónak címezte magái. Kissé felbiggyesztette az ajkát s megállt az ajtófélfának támaszkodva. Onnan nézett. Itt mindenki tegeződött, amint »jó űrijén« szokás. Az igazgató azonban hozzánk lépett s kissé felülről, megszólított: Önök is idegenek itt ?• Igenis, feleltem szerényen.- Köszönöm, — mondta s elment. Nyugtalanítottuk őket. Meg-megiördjultak s látszott rajtuk, nagyon hibáztatják a házigazdát, aid a város első ügyvédje, gazdag embere, polgármesterjelöltje volt, — hogy az írnokait is be hozta ebbe a társaságba. Ha nem ebben a házban vagyunk, okvetlenül belénk kötnek valami ürüggyel.. Akárkivel beszélgettek, pillantásuk vissza visszaesett ránk, nyugtalanul, sértődve s kihívóan. Hatunk közül négy már ott állott a vendégsereg közepén s a hajmeresztő kérdésekre igyekezett szelíd feleletet adni. A legszelídebb társunkat éppen börtönélményei felől faggatták s ha sokáig kérdezgették volna, társunk el is hiszi magáról, hogy ő a legvérszomjasabb fenevad a Tátra alatt. .. Végül is, nem maradhattunk észrevét, lenül mi ketten sem. A házigazda kedvesen felénk jött, poharat hozott s talpraesett köszöntőt vágott ki. A köszöntőből ugyan azt láttuk, hogy ő sem ismeri pontosan a nevünket s működésünkkel sincsen tisztában, de erre a kicsi részletre az ünnepeltetésnek ebben az órájában nem tekintettünk. A főintéző és az igazgató. (máig sem tudom, minek volt az igazgatója,} közelebbjött s egyre csodálkozóbb arcot vágott. Látszott arcukon a társadalmi megkönnyebbülés. szemükben a Szívükre szállt béke. Pohárral a kezükben, szálltak felénk. Bocsánat, kérdezte a főintéző, az urak is a meghívott vendég író urak közé tartoznak ? Igen. De hiszen... a bemutatkozásnál úgy értettem, hogy a házigazda írnokai Dehogy, mi nem úgy értettük. Írnokok vagyunk, tollal dolgozunk, nem ? Hehe, nevetett az igazgató meg körinyebbülten, hehe, még viccelni is tudtok az elnyomatásban, hiszen mindjárt gondolhattam volna . . . szmóking van rajtatok . . . Affene sejtette. Bocsássatok meg. Hogy miért kellett volna megbocsátani, azt nem kérdeztük, csak sejtettük. De jobb, ha az ember nem kérdez.ilyesmit. Hiszen nagy dolog történt velünk, kár lett volna elrontani az ízét a kibékülésnek: rehabilitáltak társadalmilag s azonnal tegezödni kezdtünk. Most már lehetett. Szcmbalhy Viktor — KÖNYVELÉSÉT rendbehozom, elkészítem évvégi mérlegét, egyedül elvégezhető könyveléshez szaktanácsot adok. Díjtalan felvilágosítás. Spielberger Béla, Ha lász otcn 4. Teléfonszám 200. (768) Mosolygott. Érezte, hogy verébsors az övé is. Kis irka-f Az írnokok
