Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)
1942-08-01 / 31. szám
Heivonkarmodlk évfo!?oai 31. szó: i Szonbcd, 1942 augusztus 1. Politikai, társadalmi és közgazdasági lap — A Komárom Vármegyei Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet, a Vármegyei Tüzoltószövetség, a Vármegyei Daloskerület és a Vármegyei Állattenyésztési Egyesület hivatalos lapja Előfizetés: Egész évre 1§ pengő, félévre 5 ; tengő, negyedévre 2.50 pengő. Egyes példány ára 9.20 pengő. Alapította: néhai TUBA JÁNOS. - FŐM«*»»*#: DR. GAAL GYULA. Feldes szerkesztő: DR. KALL A Y ENDRE. Szerkesztő: DR. BÁRÁNY A Y JÓZSEF. Főmunkatársak: SZOMBATHY VIKTOR és NEHÉZ FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nádor ucoa 29. sz. Telefen: 8fl. Megjeleni' minden szombaton. Kéziratokat nem adunk vissza. Egy gondolái bántotta a köílőt, aki most száz éve ínég mint Petrovios Sándor jött Komáromba, hogy meglátogassa baráfjál, Jókai Móricot, akivel együtt diákoskodott Pápán. A gondolat, amelynek azt a hallilalallan kifejezési adta később, bizonyos, hogy már ekkor, ezen a boldog s veröfényes diák vakáción is bántotta őt. A köpönyege, amelytől megijedlek a kis pápai niesí(likánsok, katonaköpönyeg volt s ;tla la kifaknlt, kopott bakahlúzt viselt, özvegy Jókai József né is gyanakodva nézte s ajkukat biggyesztve fordultak meg utána a komáromi lányok. De a nyurga, kócoshajú, ádámcsutka« diák nem törődött ezzel s ahogy leheveredetl a szigeti kertben, a soproni kaszárnya előtti silbakolás gyönyörűségéről mesélt Jókai Móricnak. A komáromi honvédek hősies harc után egy egész erődláncot elfoglaltak a keleti fronton Újabb sebesültek érkeztek Komáromba Hős voit-e Virág „kapitány" vagy közönséges rablógyilkos? Amikor a fakereskedő „csak" négy és fél mázsái téved Interjú két komáromi kislánnyal-Karády Katalinról Az alispán felhívása a községekhez A katonaköpönyeg aztán mégis lekopott róla, de a gondolat, amely megszületett a köpönyeg alatt, nem hagyta nyugodni. Csak tovább bántotta a költőt. A gondolat új katonaköpönyeg után jajgatott s niareanr goita, lépte a költőt, hogy kívánsága teljesüljön. És teljesült. A költőnek nem kelletjt ágyban, párnák közt meghalnia s elhervadnia, mint u virág. Katona lehetett újra s o$ eshetett el a harc mc'zején. Ott folyhatott ki ifjúi vére a hazáért, a szabadságért s holttestén fújó paripák szágutdhailak keresztüli Tegnap, július 31-én volt az évfordulója ennek. Kilencveiihárdm éve, hogy Petőfi Sándor gondolata beteljesedhetett s a szabadság szerelmese hősi haiáil halt a hazáért a segesvári csatatéren. Leliet-e elmenni emelteti az évforduló melleit észrevétlenül éppen ma, amikor a magyar honvéd ismét az orosz hordák ellen harcol s vére hullásával akadályozza meg, hogy a szabadság. emberméltóság, a kultúra legelkeseredettcbb ellensége, a bolsevizvizmus reánk törjön? Lehet-e döbbenet nélkül érezni azt, milyen hasonlatosság van Petőfi Sándor alakja s a magyar honvéd alakja közt öli a gáton, amely a barbarizmus háborgó, gyilkos tengerét van hivatva megakadályozni abban, hogy az új, szebb életre méltó Európára zúduljon? Petőfi Sándor, a halhatatlan, sose élí még jobban mini éppen ezekben a napokban s szelleme, példája világító fény az orosz éjszakában menetelő magyar honvéd előtt. Ez a magyar honvéd ugyanúgy tudja, miért küzd, miért vérzik, mint kilencvenhárom évvel ezelőtt Petőfi. Ennek a magyar honvédnek a gondolatát Petőfi gondolata vezérli, hogy nem halhat meg ő sem ágyban, párnák közi, amikor ellenség tör a hazára, a családra, a verejtékkel áztatott földre. Ez a magyar honvéd szívesen áldozza fel az életét a legszentebb célért, ugyanúgy, mint Petőfi. S tudja, hogy talán éppen olyan jeltelen sírba temetik majd, mint őt, de azt is tudja, hogy ebben a sírban feküdni öröm, meri efölé a sír fölé egy nemzet, sőt egész Európa hálája és büszkesége száll. A magyar honvéd, akit az orosz gránát, vagy a Ruta-bomba eltalál, éppen úgy nem hal meg, mini Petőfi. A szabadság költőjének bajtársa lesz a halhatatlanságban is. A harc, amelyben Petőfi küzdött;, nem vívhatta ki a szabadságot. A mai magyar honvéd más körülmények A »Vigilia« című folyóiratból vesszük át ezt a cikket, amely igen érdekes szempontból foglalkozik Komárommal. Jókai városával. Az író, akinek Jókaiié’ szóló könyve osztatlan sikert aratott legutóbb, a Művészeti tietek alatt felolvasást tartott a Kultúrpalotában. Ennek a komáromi látogatásnak emléke az alábbi cikk, amely minden bizonnyal egyik legszebb fényű gyöngyszeme a városunkról szóló irodalomnak. Talán "az egyetlen magyar vidéki város, melyet mindnyájan ismertünk még akkor is, ha legfeljebb csak Bécs felé utaztunkban láttuk a Duna túlsó partján tornyait és a Szent András-templom furcsa, púpos tetejét. Ez a város ma is az egyetlen, mely -mondhatni két alakban cl, egy láthatatlanban, a felhők között, Konstantinápoly, Bécs, a régi Buda s egy két felvidéki kisváros tornyainak szomszédságában — s egy mulandóban, változásra itéltben: a földön, a Duna két partján zsúfolódó utcákon és tereken. Az örök Komáromot, a mese, az Aranyember Komáromát nem mindig könnyű megtalálnunk a valóság városa mögött. A vasúti kocsiból leszálló utas abba a Komáromba akar megérkezni, melyet Tímár Mihály és a Tengerszemű hölgy történetéből ismert meg s melyet Mikszáth Kálmán támasztott fel, Jókai mesevilágának egyik tartományaként, az »Angliával«, .melynek sötétjében At ha lie hűtlen vőlegényéhez sietett, a táncmulatságokkal, melyeknek egyikén az első tűszúrás érte az ügyetlen táncost, a »Csóka«, vagy a »Mayer-kávéház« gondtalanul kártyázó fa- és gabonakereskedőivel, a névnapokkal és kukoricafosztásokkal, a megyei urak szánkózásaival, a Domonkos-kisasszonyok udvarával, a jóltáplált kenyereskofákkal, a zsoltáro n kálvinista házakkal s azzal az egész bővérű, életvidám környezettel, mely elől hiába húzódott Jókai a szigeti gyümölcsös reineclaude fái alá: emlékei, arcai végigkísérték, haláláig. A Komáromba megérkező kissé mindig Jókait fogja számonkérni a várostól s azt várja, hogy az utcák egyikén meg-KOMÁROM Irta: SŐTÉR ISTVÁN árthatunk neki, mint ha forrásaira »utalunk«. Vitathatatlan, hogy Mikszáth még tévedéseiben is helyesebb utat mutat,) mint a »szakember«, aki »gondosan elemzi« i művet, m'-'y ■ nődig csak akkor ismerhetne igazán, ha író lenne maga is. Milyen kár, hogy csak a francia irodalomnak lehettek Sainte-Beuve-ei, akik egyszerre voltak írók és — tudósok! Térj be a templomokba, a földszintes házak udvarára, less be az ablakokon, melyek mögött nemes bútorokat láthatsz, időzz a szomorú szálloda kávéházábanf melyet ügynökök és kereskedők népesítenek be, tarts szemlét a régi cukrászda tálalóján s ne vesd szeméré a városnak, hogy mesebeli mását megtagadta. A kétablakos - vityilló, melynek hosszú, boltíves udvari tornácán katonaköpenyt kefélt egy asszony, állítólag a gazdag gabonakereskedőé volt, ki Tímeát hozta magával hajóján. Csalódottan állunk meg a gazlépte udvaron: ebben a házbán leselkedett Tímár a szentkép mögül ? Innét tűnt el, hogy a Senki szigetén keressen örök lakást? Noémi birodalma itt van a szomszédban — Jókai a komáromi -szigetet ékesítette a kertművészet paradicsomával s a családi gyümölcsöst tündéresítette Teréza birodalmává. A sziget előtt uszályok horgonyoznak, nyugatra, a fák koronája között kotrógép látszik. Ennyi maradt meg az álomból, mely a terebély almafák alatt született; az utas megpróbálja felidézni a környezetet, melyre az öregedő író fájón, sóváran gondolt vissza: vérpiros, tafota fehér és paszomántos almákkal terhes ágak nyúlnak a begyepesedett út fölé, a vigályos lombok között átszűrődik a nyári verőfény, a vízen áthallatszik az »angol kertben« muzsikáló katonabanda hangicsálása, béka ümmög az öntöző árokban. Ha nehezen találod meg Jókait, még nehezebben tudod elhinni, hogy ez a hely a legszebb és legszomorúbb magyar idill színhelye volt valaha. Boucher és Watteau rokokó díszei különös, új életre támadtak a tüdőbeteg debreceni költő szerény szállásán. Ez az országúti poéta valójában a XVIII. század legfényesebb kertiünnepélyére volt hivatalos, — több joggal, mint Berquin, kinek idilljeit fordította. Mily különösen változott át azonban a pásztorjelenet Komárom földszintes házai között: szereplői, a kicsapott diák s a becsületes vidéki kereskedők s iparosok aligha haközt. távol az ország határaitól harcol. S győzni fog, győznie kell, mert a negyvennyolcas honvédekért, Világosért akar megfizetni. S Petőfi Sándor példáját örökségül kapta, negyvennyolctól s ez a példa most vezércsillaga a biztos és teljes győzelemhez vezető út ján. T érti majd az író titkát, melyet látszatra oly egyszerű és áttetsző regényei sohasem fednek fel eléggé. Az utas, aki a koratél valamelyik szeles, napfényes délelőttjén megáll az.'alacsony h.-S- ik kő zött, vagy estefelé elsétál. a dunaparti híres kertbe, hol hiába keresné a Racine-i nevű hősnő lábanyomát: sohasem fjogja kiűzni fejéből a rögeszmét, hogy Jókai titka itt van valahol, ebben az éghajlatban, ebben a levegőben, ezeknek a harangoknak hangjában, melyek ugyanígy ütöttek — de nem tizenkettőt!) hanem tizenhármat az Elátkozott család első fejezetében, ezeknek az asszonyoknak és lányoknak járásában, akiknek dédanyjával talán táncolt is a pepitanadrágos jogász, a megyebálokon. Jókai titkát mélyebbre rejti ez a város, mintha feneketlen kútba dobta volna. Emlékeit hiába keresnéd, a házak helyén, hol született és lakott, csak megfeketedett márványtáblát találsz. A szép copf-stílű kollégium lépcsőit valószínűleg az ő talpa is segített ki váj ni, a Rozália kápolna körül • bizonyára ugyanúgy áll ma is a vásár, mint az ő napjaiban. Jókai titkát Komárom ugyanúgy nem ' árulja el,' mint a szülöttéről szóló irodalom. Az. utas méltán illethetné megrovással, akárcsak azok a műkedvelésből bírálgató tanárok, akik a Jókai-tanulmányoktól a »megoldatlanul maradt problémákat« kérik számon. Az élet és a valóság mindig tapintatosabb, mint az irodalomtörténet: elzárkózik minden kérdés elől, melyre amúgy sem lehet feleletet adni. Vagy talán többet tudunk róla, ha egyik nap a »romantikust« csodálnók benne, másnap pedig a »realistát«? Ha álmodozónak neveznők őt, vagy a magyar társadalom élesszemű bírálójának? Sok íróból környezete, szokásai, lakása többet árulnak el, mint műve. Jókainál talán még kevesebbet. Miért lenne ez baj ? Miért ne elégedhetnék meg az irodalomtörténet azzal a kevéssel, amit az emberről megtudhat, hisz a mű épp elég ékesen szól magáért ? Szabad-e más szándékkal közeledni egy íróhoz, mint az arcképfestő, vagy a filológus alázatos szándékaival ? Ha emberi furcsaságait kutatjuk, épp oly keveset
