Komáromi Lapok, 1940 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1940-12-28 / 52. szám
Hatvanegyedik evioiyam 52. szám Szombat, 1940. december 28. Alapította: néhai TUBA JÁNOS.- POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP — Főszerkesztő: GAÁL GYULA Dr Előfizetés: Egész évre 10 Pengő, félévre 5 Pengő, negyedévre 2.58 Pengő. Egyes példány 0.20 Pengő. Felelős szerkesztő KÁLLAY ENDRE DR. Szerkesztő BÁRÁNY A Y JÓZSEF DR. Főmunkatárs: SZOMBATHY VIKTOR. Szerkesztőség és kiadóhivatal Nádor ucca 29. Megjelenik minden szombaton. Kéziratokat nem adunk vissza. FÜLÖP ZSIGMOND 1878—1940 Amikor ezt a nemesen egyszerű nevet levesszük lapunk éléről, a főmunkatársak sorából, amikor kitöröljük a felelőskiadó helyéről, hogy odaírjuk gyászkeretes cikkünk élére, amikor ez az oly sokszor diadalmasan tündöklőit név már csak múltat jelent s amikor itt állunk frissen hántolt sírdonija előtt és elmondjuk fölötte búcsúztató Imánkat, megtört tekintettel, értelmetlenül bámulunk magunk elé s a jövő felől aggódva kérdezzük: tudunk-e vájjon nélküle is élni, tud-e ez a város nélküle is előrehaladni, tud-c ez a nemzet nélküle is magyarnak maradni? Mert a veszteségei, amely az ő kidől tével ezt a Várost és ezt a magyar fajtát érte, gyarló ésszel felfogni ma még nem tudjuk. Ma még csak a ■nullát látjuk, azt a múltat, amely nz ő nagyságát, kiválóságát, derékségít, jóságát hirdeti, azt a inukat, amely a város és az előbb kisebbségi sorsban, majd felszabadultan itt élő magyarság sorsát az ő nevével elválaszthatatlanul cgybeforrasztolta, azt a negyvenkét esztendőt, amelynek történelmi lapjaira arany betűkkel írta be a nevét, amely múltba minél jobban belemélyedünk, fájdalmunk, szomorúságunk, kétségbeesésünk annál inkább fokozódik. Csodálatos ez a múlt. Csodálatos változatos gazdagságában, példaadásszerü önzetlenségében, önfeláldozásában és egyszerűségében. Egy élet, melyet azonban a hős mindig másnak élt, sohasem magának, amelyben mindig a mások bajának gyógyítása volt a fontos, sohasem n magáé, a közérdek volt az egyedüli irányító útjelző s a felcbaráti szeretet volt a kizárólagos hajlóerő. Fiilöp Zsigmond három immkasíkon élle le ezt a hősi életet: egyháza, városa és nemzete síkján. De ebben a hármasságban töretlen voll az egység, egyik a másikkal soha nem került ellentétbe, egyik a másiknak soha nem volt ártalmára s bármelyik síkon mozgott is tevékenységében, soha szem elől nem tévesztette a másik kettőt. Finom érzékkel megtalálta mindig a módját annak, hagy ténykedésével az egyetemesség érdekeit szolgálja s a maga érdemeit szerényen elrej'.se, észrevétlenné csökkentse. S ami ezt szá* mára lehetővé tette, ami őt a hármasság egyesítésére képessé tette, az az ö mélységes, törhetetlen hite volt. Hite az egy Istenben, hitle városa jövendőjében s hite nemzete felemelkedésében. Mély Istenhite állította őt egyháza szolgálatába. Már fiatalon otl látjuk őt egyháza funkcionáriusai, majd vezetői között, nem azért, hogy keresse, ami az embereket egymástól elválasztja, hanem azért, hogy Istenét meggyőződéssel szolgálja. S meggyőződésének tisztaságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a megértés és békére törekvés, mellyel más vallásfelekezetek iránt viselteiéit. Mert amint megingathatatlanul ragaszkodott a saját meggyőződéséhez, ép oly megértéssel tudta tisztelni mások meggyőződését is. Helyeselte, ha mindenki a saját módján dicséri az Utat, neki csak az volt a fontos, hogy dicsérje s ezt tiszta meggyőződéiből tegye. Városunk egyik erőssége, a felckezetek közötti béke igen sokat köszönhet neki. Szülővárosa jövendőjébe vetett törhetetlen hite a városi közügyek iránli érdeklődést ke tolle fel benne s szóval és lelíbl szállt síkra, ha Komárom város közönségének érdekei foroglak kockán. Igazi lokálpatrióta volt, aki c tekintetben megalkuvást nem ismert s képes voll érle a legnagyobb önfeláldozásra is, amint ezt halála is igazolja. Mint a cseh járóin alól felszabadult város első polgármcsiere a legválságosabb időkben kormányozta szülővárosa hajóját s ebben a gigantikus munkában merüli ki az a nemes szív, amely most felmondta a szolgálatot. Ha rövid polgármestersége alatt nagyot, maradandót talán nem is alkoholt, mégis elmondhatjuk róla, hogy mindenét városának adta. S amikor a kél város egyesítése azt kívánta, hogy az élről visszavonuljon, ő maga ajánlotta ezt fel, vissza is vonult, de továbbra is teljes munkakészségét a város rendelkezésére bocsálotta anélkül, hogy ezért bármily elismerést kívánt volna. Mily meggyőződéssel hitt abban, hogy a magyar nemzet fel fog emelkedni trianoni elesett jégéből s ez a hite serkentette őt arra, hogy mihelyt orosz fogságából hazatért az akkor már cseh megszállás alatt nyögő szűkebb hazájába, azonnal belekapcsolódott abba a munkába, amelyet a kisebbségi sorsban élő magyarság akkor már elindított útján s amely végül is hosszú munka és kitartás után megülhette a felszabadulás örömteli napjait. Ehhez a hosszú kitartáshoz városunkban az ő bájosan csökönyös optimizmusa adta meg az erőt. Bíztatta a csüggedőket, támogatta az elfáradtakat, meggyőzte a kétkedőket s ő maga mindig clöljárl az élen bátran, magyar önérzettel, megalkuvást nem ismerve. E három-egy cél szolgálatában vállalt minden feladatot, amit maga szabolt ki magának, vagy amit rábízlak. Egyik intézményt a másik után vette Irányító kezébe, mert — amint mondta — kisebbségi harcunkban a katonának mindenre vállalkoznia kell, amit a győzelmi cél érdekében állónak ítél. Es itt jelentkezett az ő csodálatos egyénisége. Bármely intézmény vagy egyesület élére állt. mindegyiket teljes odaadással, minden tudása Iatbavetésével szolgálta, egyiket sem részesítette nagyobb figyelemben, mint a másikat, egyformán szerelte mind, kivétel nélkül, egyformán támogatta valamennyit munkájával, tanácsával, irányításával, mindegyiknek egyformán iparkodott javára lenni. Közéleti ténykedésében még egy nagy egység érvényesüli: az önzetlenség. Mindent másokért és másoknak és soha önmagának. Soha semmit nem kívánt közéleti munkásságáért és nem is fogadott cl, saját személyét illetően mindig szerényen visszahúzódóit, sőt a dicséret ellen is tiltakozott s az érdemeket másokra hárítani iparkodott. Kisebbségi sorsunkban mást nem tudtunk neki adúi, mint legfeljebb elismerést s azt is mindig röstelkedve fogadta. Amikor két évvel ezelőtt, 60 éves korában megtudta, hogy a magyar társadalom ünnepelni készül őt, ez ellen a legerélyesebben tiltakozott s a tiszteletére rendezett lársasvaesorán sem akart megjelenni és csak akkor engedett, amikor sikerült mcí$győzni, hogy ez csupán az akkori gyűléslilalom kijátszá át célozza. És amikor felszabadulásunk lilán is elmaradt a megérdemelt elismerés megfelelő formája, ő ezt is tudomásul vette s dolgozott tovább, mintha semmi sérelem nem érte volna. Tudomásul vette a mellőzést és folytatta tovább közéleti tevékenységét. Legnagyobb dicséretéül szolgál, hogy szerény keretek között élve is szegényen halt meg, éppen csak öröklött vagyonkáját tudta megmenteni, ezt is inkább csak elhalt szülei iránti mélységes tiszteletéből. Mert ha nckli volt, akkor volt a szegényeknek is, a nélkülözőknek Is, a magyar tanulóifjúságnak is, a jótékonycélú egyesületeknek is. Jóságos, lágy szíve nem tudta megtagadni a támogatást olt, ahol szükséget látott. Mintegy félévvel ezelőtt kezdett betegeskedni. A korábban végzelti idegfeszítő munka akkor kezdte bosszúálló munkáját. Hozzátartozói, barátai, tisztelői (pedig ilyenek igen nagy számban voltak) kérték, könyörögtek neki, csökkentse túlzott munkálkodását, vonuljon el néhány heti pihenőre, kapcsolódjék ki egy időre a mindennapi életből, — hiába. Két hétre elvonult ugyan egy szanatóriumba, de — mint utólag kiderült — onnan is állandó tevékenységet fejtett ki szívéhez nőtt egyesületei, íníézményci, testületéi érdekében. Bár az utóbbi időben némi javulás mutatkozott egészségi állapotában, régi erejét már visszanyerni nem tudta. Halál# napján, dec. 23-án délelőtt még kedvvel végezte hivatali munkáját, délután elnökölt a városi könyvtárbizottság ülésén, este pedig részivel! az ő kedves Dalcgycsületébcn az énekpróbán, mert ennek az egyesületnek nemcsak elnöke, hanem közkatonája is volt. Még kellemes karácsonyi ünnepeket kívánt daltestvéreinek, kedélyesen elbeszélgetett velük, együtt ment velük haza. És negyedóra múlva ott feküdt szobájában élettelenül. Bosszút állt rajta az a szive, mely csak másokat tudott szerelni, önmagát nem. S ahogy most szemben állunk a megrendítő vállozlalhatlannal, felmerül a kérdés: sajnálkozzunk-c fölülte? Nem! Itt csak egy érzésnek lehet helye, a csodálkozásnak. Hőst, vértanút ne sirassunk, hanem köszönjük meg a Mindenhatónak, hogy adta nekünk, és állítsuk életét példaképül az ülőkor elé. ö nem halt meg, eszméi tovább élnek közöttünk s mi áldó hálával őrizzük emlékezeíél.
