Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-01-01 / 1. szám
8. oldal. KOMAROMI LAPOK 1938, január 1. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Irta: Erdélyi Pál. 15 mert ezzel szolgálni óhajtottak, a betű katonáinak Amaz főként a tőle kezdett fővárosi újdonságok rovatában a hírharang apróbb cikkeivel, elevenen, ötletesen, többször humorosan fűszerezett apróságaival. emez a napi életet kisérő karcolataival, arabeszkjeivel. Amaz főként a negyvenes évek alatt, emez a rövid szabadság után. De mindkettőjük karcolatai, arabeszkjei, újsághírei és vázlatai is csak máról-holnapra éltek. Tóth Kálmán politikai költeményeit szerették, bennök a forma és tartalom gyakran meglepő közelségbe került Jókai hasonló természetű darabjaival. Még ismi más a kettő! Amaz súlyosabb, emez könnyebb s e műfajnak természete, hogy inkább a játszibb, színesebb, csapongóbb előadás felé hajlik. Ami tartalmilag komoly és elmemozgató eleme, a vezércikkbe kívánkozik, ami hangulat és ötlet, szeret röpkébb formában jelenni meg, közelebb állani ahhoz, aminek köntösébe öltözködik: a poéziséba. Nagy dolog az, évtizedek hosszú során kint állani a nyilvánosság előtt, el nem fáradni annak kényes szolgálatában, mindig frissen és fogékonyan, még nagyobb, ha valaki a közvélemény tolmácsa lehet, de legnagyobb, ha irányítani tudja azt. Jókai működésében mindezt könnyű fölismerni, de mégis azzal a különbséggel, hogy az egyes fokozatok nem válnak el egymástól az idők folyásában, hanem mindig az események alakulása szerint, esetleg egyidejűleg is jelentkeznek- De mindig tolmácsa volt korának s ha 1848-ban a paraplés forradalomnak cselekvő vezére lett, 1850 után a szenvedő ellenállásnak passzív katonája, míg a provizórium idején, mikor politikai karrierje is megnyílhatott, egyszerre lett tolmácsa és égjük vezetője a közönségnek, melyen akkor az egész országot kell érteni. Észre lehet venni, hogy Jókai közéleli jelentősége is akkor billen ál a politika terére s ennek az észrevételnek akkor vesszük hasznát, mikor bírálóiról lett szó. Mert míg -előbb a nemzet politikai közvéleménye osztatlan egységben a passzíva rezisztencia vizein evezett, a rövid magyar világ már megbontotta azt az egységet és a felirati és határozati pártok versengésével a közjogi ellentétek egyre jobban kiélesedtek. De még akkor az egész ország egyformán érzett és gondolkodott s Jókai azonosította magát nemzetével. Ez az oka annak, hogy annyira kegyébe fogadta őt a nemzet, hogy e két évtizedben szerzett kimondhatlan népszerűsége tőkéjét soha sem tudta kimeríteni. A Sajó név alatt megjelent dolgozatait Forradalmi csataképek címen adta ki 1850-ben, s ezután évrőlévre mind újabb és újabb kötetei jelentek meg s ettől kezdve nem volt olyan irodalmi vállalat, amelyet nem támogatott volna, noha magának is voltak vállalatai és kötelezettségei, amelyeknek eleget kellett tennie. Méreteiben szokatlan, értékében kivételes, hatásában korszakos munkássága készítette elő útját és emelte a provizórium hírlap- és szépirodalmának reprezentánsává. Egy bujdosó naplója. Hangok a vihar után című nőve 11 ás kötelein keresztül jutott el Érdéig aranykorával az újabb éra első regényéhez, melyet azután jóformán évről-évre újabbak követtek. Észter szerzője már mintha letarolta volna az erdélyi romantika hímes rétjét! Maga a koszorús regényíró idegenben szolgába hazája szent ügyét és álnév alatt írogatta hazaküldött regényeit. De ezek már halványabbak, szinte elfakultabbak lettek. Mintha a fáradság jelein kívül a megszokás közömbösítő vonása is rajtuk ült volna s az olvasókat e pillanatban más is vonzotta, mint a távoli történtetek!, s azoknak bármilyen nemes, veretű elbeszélése. Az imént múlt, tehát, a közeli események s a fojtogató ma jobban érdekelt, közelebb állott, kívánatosabbnak tetszeti, mint a régi, befejezett s a mával nem kapcsolódó Jósika-féle regény. S mégis Jókai az erdélyi múlt és világ vonzó foliánsaiban keresett és talált anyagot s azt egyfelől kitűnő ösztönével a jelen ellentéteid, másfelől megragadó előadásával a Jósika-féle irány tovább fejlesztéséül dolgozta föl. Ez a tovább-fejlesztés abban állott, hogy a történeti regény Jókai előadásában elevenebb, színesebb, érdekesebb és vonzóbb lett, bár a történelmi jelleg rovására, mert Jókai nem kötötte magát sem forrásaihoz, sem a történeti hűséghez. Azonfelül a históriai eseményben már megadott mesét vagy cselekményt Jókai nem tartotta annyira tiszteletben. Kitűnt még az is, hogy a miliő rajzában Jósika erősebb, ami természetes is, viszont az előadásban Jókai gazdagabb. Az előadás üdesége és a hangulatok átjátszása segélyével Jókai pótolta Jósika történeteinek komoly, majdnem tanító célzatosságát és feledtette a históriai alapról való elkalandozását. Ez és a Török világ volt az a két regény, melyben »szívesen ismerte föl a közönség azokat a tulajdonságokat, melyek addig Jósika nevével voltak összeforrva; még nagyobb örömmel állapította meg, hogy a Jósika-genrében is érvényesíteni tudja Jókai a színes képzeletnek és az előadás művészetének azt az egyéni varázsát«,1) melyet korábbi műveiben is megszeretett és csodált. A szembeállítás és az idők kedvező találkozása igazolni látszanak azt a véleményt, hogy »a regényírói hírnév tetőpontjára Jósika telemén át vezet az út.2) Ez a külső körülményekre talán jobban alkalmazható, mint arra a benső igazságra, hogy *) Zsigmond F. 129. 1. s) Ugyanott 127. 1. Jókai talentuma Jósika nélkül s annak detronizálása nélkül is érvényesült volna. Mindenki alá van vetve az elődök és a kortársak hatásának, ü reá is hatott Jósika. De e két talentum nagyon különbözött egymástól, amit legjobban az az egykori fölfogás magyaráz és igazol, mely szerint Jósikát magyar Scott Walternek, Jókait magyar Dumasnak nevezték. Sem az egyik, sem a másik megállapítás nem födi a valót, de nagy általánosságban mégis talál annak a különbségnek röpke megjelölésére, amely kettejük egyéniségére és tehetségére mutat. Ha a regénynek két lényeges tulajdonjegyét Scoll véleménye alapján az elbeszélés és a leírás művészetében ismerjük föl: Jósika az utóbbiban határozottan erősebb, de az elbeszélést egészen Jókai talentuma lényeges jegyének kel! lefoglalni. Csak így érthetjük meg azt a mesésen gazdag hagyatékot, melyet tőle örököltünk. Benne az elbeszélésnek szuverén adománya él, melynek alárendelt mindent, ami a történetírót, a regényírót is egyformán kötelezné. Témáinak megválasztásában, cselekményeinek elgondolásában és komponálása módjában mindvégig az elbeszélés, az előadás ingere és hatalma irányítja. Eszerint olyan témákat keres és szeret, amelyek elsősorban mindenkit egyformán érdekelnek; olyan mesét alkot, amelyet állandó feszültségben és ajzoltan kell tartani, hogy a figyelem és az érdek egy pillanatra se csökkenjen; s úgy kell és lehet elmondani, hogy az elbeszélő varázsa alól ne lehessen szabadulni. Ezek az elemek a legnagyobb elbeszélők műhelyének titkai. Közösek minden epikussal, akár kötött, akár kötetlen nyelven szól közönségéhez; elemei az elbeszélő költészet alapformájának: a mindenkori mesének. S mivel a kánonok a műremekek tanulmányozásából alakulnak, minden elbeszélőnek az a vágya, hogy érdekeset, érdekesen és érthetően adjon. Ezek az igények vonzzák Jókaii, s ezeknek szerencsés kielégítése által válik par excellence az elbeszélésnek kivételes művészévé. Világos, hogy tehetségének ez a vonása vele született adomány és így bízvást el lehet mondani, hogy Jósika vágy mások nélkül is jelentkezett volna. Talán másként, ha ugyan nem úgy, ahogyan jelentkezett. Esetleges találkozás vagy számítás van-e abban, hogy Jókai abból a témakörből merített, (Erdély múltja, Lörök világ) mely Jósikát inspirálta, teljesen mindegjr. Ez a tárgykör Jósika előtt, főként Jósika óta P. Szathmáry Károlytól Mikszáthig sok elbeszélőnket lebilincselte. Nem volt kizárólagos tulajdona Jósikának sem, de ő nevelése, családi kötelékek és viszonyok szerint közelebb állott hozzá, mint ahogyan Jókai közelebb állott komáromi regényeihez. A számítás nem Jókai sajátsága s az irigység sem az övé. Bennünket az érdekel, hogy az alföldi és egykorú környezetből a sötét napokból a ragyogó múltba menekül s a Királyhágón túl a fejedelmi udvar fényét csillogtatta. Továbbá, hogy ezzel a lépessel történelmi regényeinek hatalmas csarnokába kalauzolt bennünket, hogy ő is egyik és. leggazdagabb erű művelője lett a történelmi irány felé forduló közhangulatnak. Amit e kor a mull bányáiból fölhozott, ha irodalom, ha tudomány, ha művészet segélyével: éltető, nevelő és edző eleme, mondhatni Csaba írja lett a nemzetnek. Mert mikor a múlt dicsőségét mutogatta, megcsillantotta a jövendő reményeit és lűrővé acélozta a jelent. Ezekben a művekben, a történelmi iránynak bármely alkotásában, az esztétikai következményeket az alkotó művész inkább saját, művészi felelőssége, mint közönségének művészi igénye érdekében tartotta szeme elüti. Bizonyos pongyolaságot, melyet más időszakban megróttak volna, akkor, ha észrevették is, könvnyen megbocsátottak. A téma látszott uralkodni s e témák mind egyforma gondolatkörben születtek és azonos fölfogás szerint válogatódból: a múlt példatára legyen a jelennek, melyet meg kell tanítani a magábaszállásra, később a jövőben való hitre és a jövőért való áldozatra. A régi dicsőség sugaraival oszlatni el a homályt és a ködő(t s a régi erényekkel küzdeni ki a jövendőt. Ezt a föladatot egy negyed századdal előbb már fölismerték. A reformkor küszöbén megjelent Zalán futása vezette azt be s főként a költészet művelői vetették rá magukat a történeti elemre. Mégis az 1850 előtt és után élt történelmi szellem más és más volt. Előbb elég volt lelkesíteni, utóbb már csak vigasztalni lehetett. S mennél mélyebben sajgót! 1850 után minden seb, annál inkább sóvárgott gyógyító ír [után s bizony nem sokat törődött vele, hogyan kapja. Világos, hogy ez a korszak többet adott az életet konzerváló elixirre, mint annak csomagolására, tehát íróitól, művészeitől, tudósaitól egyformán várta és követelte a lelki mannát s kevesebbet törődött kritikai szempontokkal. Az ötvenes éveknek az az érdeme, hogy a nemzetnek minden rétegét olvasó közönséggé nevelte. Kazinczyék még jóformán csak egymásnak írtak, Vörösmartyék már egy válogatott közönségnek, Petőfiék már az egész nemzetnek s a világosi katasztrófa után a nemzet, mikor minden tér el volt torlaszolva, eleintén még a társadalom is: érthető szomjúságának érthető mohósága vetette rá magát az egyedüli szabad mezőre: a szellemi világ terére. De ez a mohóság elfogta azokat is, akik joggal vagy anélkül, tehetséggel, vagy anélkül, belső ösztönüket mindjárt hivatásnak minősítve, pusztán azért, csaptak föl. író és olvasó egy érzésben fogott össze: a betű után epedő vágyban s az író és az olvasó egyaránt lemondott az esztétikáról, mint ahogyan minden forrongó világ vágj' elbúsult társadalom öntudatlanul is lazítja kötelékeit. Az ötvenes évek elején az ismeretlenségből fölmerülő legújabb írói nemzedékről is el lehet mondani, amit a XVIII. század félénken megmozduló és hivatottság nélkül házasságból dolgozó literátorokról: érdemük az, hogy akkor magyarul írtak. E valóság elől kitérni nem lehet. Nem az irodalomnak volt akkor szüksége prozelitákra, hanem a nemzetnek. Az irodalom nem felelhet azokért, akikben több volt a lelkesülés, mint a talentum, Viszont a inemzet hálás lehet azért, mert azt a kis talentumot lobogó lelkesedéssel mégis értékesíteni tudták. A nagy folyamok kisebbekből, azok megint folyókból, patakokból, erekből, folyásokból, csörgők és másféle fakadásoli vizeiből táplálkoznak. Ezeknek: nagy része sokszor még térképezésre sem kerül, de mégis gazdagítják a folyamrendszer medencéjét, virágot nevelnek keskeny medrük szélén s futásukban párássá teszik a levegőt. Az esztétika sem foglalkozik minden prozelitával, de az irodalomtörténet följegyzi a buzgó törekvéseket és lelkes szolgálatokat; szakasztott így vagyunk az irodalommal is. Szerencse, hogy az akkori kábult korszaknak sok naív prozelitája volt, akik közül és akik mellett a talenlumosak amúgy is kitűntek. Ebben a környezetben alakult ki a rekollekció irodalma, mely egyelőre hálásan ismerte el az áldozok rajongók segítségét. Lemondott egyelőre a kritikáról is és egyelőre megelégedett azzal, ha új embereket állíthatott munkába. S ugyanaz a korszak, melyben Arany János tökéletes műformáinak, páratlan nyelvének és alkotásai művészi teljességének tapsolt, megbecsülte a kisebbségeket'is, elismerte azokat is, akikről csupán a könyvészet és az irodalomtörténete följegyzéseiből van tudomásunk. Az esztétikai szempont igaz, hogy a legmagasabb, de a nemzeti lét kérdése mindennél fontosabb. Az ötvenes évek idején dolgozni kellett, a hatvanas években azért lehetett már kritizálni is. Ezért becsülték meg akkor a kisebbeket is, mert minden jó szándék és minden tiszta akarat, minden magyarul megjelent könyv az élet jele és a jövő ígérete gyanánt csakugyan az élet és a jövendő záloga volt. XIII. Nem igen tudok hinni abban, hogy volna abszolút irodalom, melyben az élvek, eszmék, gondolatok és eszmények magukért élnének és a »belső tartalomnak egyenlő értékű külső megjelenése, tehát a műforma is kifogástalan volna. Mert nincsen abszolút ember, kit korához, környezetéhez, szóval reális világához látható és láthatatlan szálak nem fűznének, aki tehát függetleníthetné magát mindentől, ami lefelé, embertársai közé húzza. Annál kevésbbé lehet abszolút költő, mert mennél inkább megérdemli a költő nevet,, annál jobban kapcsolódik korához, fajtájához. Az irodalmi kfasszicitás is relatív jelensége a szellem művészi éleiének, hiszen a görög-római klasszicizmus csak a XV. század óla vált elvont fogalommá, a maga idejében nem emelkedett a szférák régióiba. Ami klasszikus iskola és irány az idő folyamán felmerült, főként modor és forma kultuszban merült ki. Berzsenyi klasszikus formákban magyar lélekkel fordul a magyarokhoz s Goethe Iphigeniája csak tárgya szerint görög. Az irodalom a nemzet életének egyik igen lényeges alkotórésze, s mivel a nemzeti szellem kivirágzásában reprezentáló értékké válik: magán hordja annak egyéniségét, különös, nemzeti jegyeit. Ezért az írói művekben azok a vonások válnak fontosakká, melyekben saját egyéniségét, másokétól elkülöníti Egyéni vonások pedig azok, melyekkel az író nemzetéhez és korához kapcsolódik, tehát annak lelkivilága megértéséhez nyújt emberi dokumentumokat s történeiének egyes szakaszaira vet megvilágító fénykévét. Bessenyeiben az a gondolat nyer értéket, hogy elmaradt nemzetéhez saját nyelvén szóljon és így emelje szelleme színvonalát. Kazinczy tovább ment s működése azzal vált korszakossá, hogy e célra a nyelv növelését s az ízlés fejlesztését követelte és munkálta. Vörösmarty költészetének uralkodó vonása a hazafiasság: fajának és hazájának hódoló szeretete, mely abban teljesen felolvadt. Petőfi tartalomban és és műformában népe leikéhez, érzésben és eszméiben korához kapcsolódva az egyszerű népit művészivé emelte s végül Jókai egyedül, pótolhatatlanul és páratlanul állott oly időben és olyan viszonyok között, amely ek éppen az ő kivételes tehetsége bon tallózásának kedveztek. * Világostól a kiegyezésig a levert szabadságharc fájdalma és szégyene s a bizonytalan jövő aggodalma és búja borongott felettünk. Minden, ami történt rajiunk, a két betű, az alpha és ómega közé esik. Az egyébként ránk köszöntő reggelek és elsötétülő esték múlása, tehát az idő folyása az emlékezésben és a reménykedésben siklott tova, a vak éjszakák meg éppen rémekkel voltak tele. Ezekben az években írta Jókai azokat a nagy regényeit, melyek a nemzetet elbájolták, ekkor fejtette ki azt a csodás tevékenységet, mellyel a napi eseményeket kisérte, magyarázta, kifigurázta, megértette vagy lemosolyogla. Ma nagyon nehéz megértetni .azt a kivételes helyzetet, melyet ő ez időszakban egész folyása alatt elfoglalt. (Folytatjuk.)
