Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-02-12 / 7. szám
1938. február 12. KOMAROMI LAPOK 9. oldal. Reaktív. — Ma SZOMBATHY VIKTOR 1. ELSŐ RÉSZ. 2. 1. A barna zsalunál to ablak széltárull. A szoba sötét sarkait elöntötte a márciusi nap. A hegyek szürkén. barnásán sorakoztak a falu mögött, mint kopott díszlet, mely új festőre vár. Uj munka himnusza zengett, köröskörül áhítalos arcok hajoltak a szent rögök felé. lovak és boronák, tarkakendős asszonyok, ostorpattanás, ujjongó szó. déli harang, megfutó felhők, apró gyerek, kocsizörgés és komondorok: tarka szín és felzendülő hang, ősi egyveleg, színek és formák, a falu akkordjai, a föld isteniéinek tavaszi himnusza a rettentő nagy templomban. Valaki rettentő követ dobolt c völgy tiszta vizébe és évekig háborgott a régen csendes tó. E vad kavargásban emberek tűntek el és rég nem látottak merültek föl, soknak csak siratója maradi, némelyik emlékül hozla vak szemüregét, merev mankóját, volt aki messzi földeken maradt, fán vissza sem jön soha és mennyi új ember itt, akiknek új föld ád kenyeret. A főuccán egy szeri) asztalos telepedett te, a tanyákon még cselleng néhány kékszemű orosz muzsik: a rettentő vihar összevisszadobálta a sorsokat, az életeket, s nincs Hamupipőke, aki reszkető kézzel szétválogatná e tengernyi embermákot a sorsok hamujától. De március van. boldog március s hajnalban felzengett az első kurjuntas, fönt, az erdők alatt, hogy szántani kezdett a Csillag miag a Ráró. * * * A férfi, akire e történél fénye rákul], hogy mint táncost színpadon a reflektor, kísérje útján a nyitott ablak előtt áll. Ejgjyi a sok közül, a rengetegnyi szakajtóból. Elibénkhullt életének apró mákszeme talán álgurult a többi millión s most rávillan a márciusi fény. Ha a fény n; <n ragyogná éppen körül, szürke volna ő is, mint a többi mind. — Szántunk, kapitány úr — állott meg egy béreslegény az ablak alatt. — Nem vagyok már kapitány — mosolygott le a férfi — ezentúl szólítsatok megint tekintetes úrnak.- Nehéz lesz megszokni — vélte a legény — iszen tíz év óta, hogy nem láttuk, csak mundérban! — Én is öregszem, a mundér is molyos lett - fordul el az ablaktól kedvetlenül, hogy ismét eszébe juttatták ezt a mundért. A tükörben végigpillantott magán. Még most is katonazubbonya rajta, de a csillagok, a vállpánt, valahol a fiókban nyugodnak, nincs többé kapitány. Lemberglől Varsóig nem várják cimborák nagy kedvvel Fabriczy Félixet. Ö, kártyacsaták és bravúros rohamok az orosz síkságon, szép lengyel asszonyok és bukaresti vígság. Egyszer Veronából szökött vissza Görz-Gradiskába, hogy egy héttel utána titkos megbízásból utazzék a belgiumi főhadiszállás felé. Az volt az élet! Ügy érezte magát, mint egy középkori lovag: ma itt, Burgundiában, holnap Konstantinápolyban, aztán, hajrá. Irföldre, angolok ellen. Kései Utódnak hitte magát, kóbor lovagnak, jószándékú ritterek fiának. A falakon még ott a fénykép, nem egy, tíz, húsz, szépasszonyok és bódult leányok, ha cigarettáért nyúl: az ezüstszelenoe nagyváradi díjugratás eredménye, a pohárkészletet valahol Bécsben kapta, a falon töri kard: egy kártyacsata eredménye, — csupa, csupa régi emlék, kedves emlék. Volt, nincs. Akkor valahol Flandriában lovagolt éppen, mikor véget vetettek szép életének. Két napig itta a pezsgőt, azt hitték, örömében. Pedig bánatában itta. Kiszaladt alóia jó katona-világa. Mehetett haza földtúró paraszlnak. Mert mihez ért máshoz? Ment haza és ezer keserűség szívében. Mint a szertelenül kóborgó rillcr, akit hűbérura várfogságra vet, olyannak érezte magát. Immáron eleven térkép volt és eleven kalandgyüjtemény. Már-már legendává kezdett magasztosulni. Császári és királyi katonai legendává. Akkor tört derékon éppen. Mit tesz egy ritter? Félül az első D-vonatra s menekül. Menekül régi szép életéből. Szomorú menekülés volt: Flandriában a ló. Vesztfáliában a cimborák. Ausztriában a tisztiszolga hagyta el, aztán holmiait lopták el valami zavargó, forradalmi tömegben, valahol kardja törölt, tisztirózsáját leszakították s mikor egy szép napon a tükör elé állott, itthon, csillalagok nélkül meredi föl nyaka körül a gallér. Hazajött jófiúnak. Kiállóit a-verandára. Ejz a kis birtok még megmaradt a nagy tűzözönből, ide jött álmodozni régi szép napjairól. Szánt-vet a március. Madarak csipognak a levegőben. Rozsét és gazt égetnek. Különös ez a tavaszi füstszag. Régi élet gyűl halomba, hogy pusztuljon. Ám a föld már új illatoktól terhes. — Asszony kell a házhoz, — mondja Félix, csak úgy, magának, este^ mert unja már a falu cimboráit. Nem az ő emberei azok. Nehéz ám asszonyt találni, ha valaki végigszerette tél Európa szép nőit, nehéz ám hajdani kapitánynak, tüzes rittcrnek egy kis faluban megnyugvást lelni Fabriczy Félix nagyon ismerte az asszonyokat, a szőke mosolygást, a barna kacagást, a vörös tüzet, az őszfehér vadságot, nagy, nagy iskolát járt ki: a tanterem négy világtáj s a tandíj: keserű, bukott clcte. Jöttek és hulltak a szép nők. kaland, lovasroham, kavarnák és vasúti száguldozások, pesti kórház és égő bukovinai falu, gyors, sietős élei. holnap talán halál: kinek van ideje megállni, hogy a világ rétjén elandalogjon? Két kézzel, marokra kellett tépni a virágot, füvet, büszke rózsát és gizgazt, mert rohan az élet, mindennap egy szomorú, nyitott sír s az órák nem mások, mint díjugratás e tárult sírok közül. Voltak szép asszonyok és drágák, kedvesek, akikért fájt a szíve. Voltak huncutok és kétségbeesettek, reménytelenek és gonoszak. Nem ábrándul! ki belőlük. De most, hogy viszszagondolt rájuk, egyiket sem hozná ide, a ház asszonyának. Most már vége lézengő-ritter életének. Hetek óta tart már ez a falusi nyugalom. De az enyhe márciust szeles április váltotta föl, s már itt a május. Fabriczy Félix azt a különös nyugtalanságot figyelte, amely a faluban háborgott. Innen is. onnan is bukkantak föl soha nem látott alakok, vadszájúak és követelőzők, a kocsmában heves csoportok ágáltak, az a roppant hullámgyűrű, amely felkavarta a lelkek tavának nyugalmát, csak nem akart elülni. Apró kölyök állott meg a veranda előtt. Zihált a melle a gyereknek, sapkáját kezében szorongatta s hangos kiáltással kívánl jóestét. Nem ebből a faluból való. A gyerek lelkendezve hadarta: — Elküldött a nagyságám, hogy segítsen rajta az úr. Idegen emberek törtek be a kastélyba s ő egyedül van. Ritter-vére felbuzdult. Valami haj lehel a szomszéd faluban, gyorsan a lovat s hajszoltan rohant a gyerek falujában. Farkas Esztereknél javában állott a bál. De ezt a báli nem a ház úrnője rendezte: erre a bálra hetek óta suttogva készüli három falu. Fabriczy Félix leugrott a lóról s az ordílozást hallgatta egy pillanatig. Duhaj, dalos kedvű népségorgiája a vadszőlővel borított házban. Csodálatos elleniéi: köröskörül xbékés májusi este, tehenek elhaló kolompja az istállók felől, virágok a széles udvaron, a tornácon festett vadászképek, egy elhullatott kézimunka, kedves, barátságos ház s bent vad kurjongatások. Részeg fickó támolyog ki, szájában rettenetes pipa, ezt már emlékként viszi magával, valahol disznót szúrnak könyörtelen kézzel, a pinceajtón most gurít ki három sötét valaki egy kerekhasú hordót. Az isteni nép jogait követelte s ítélkezett a maga módja szerint. Félix körüljárta a házat, de senki, aki tanáccsal szolgálna. Benyit végre a nagy ajtón s megáll. A szobában veszetlkedvü emberek emelgetik a poharat, tört cserepek az asztalon' s két asszony hatalmas pálmát emelget állványáról. Ahogy belép, mindenki szeme rajta. Szigorú arccal ugranak föl, ez az idegen úr a szomszédból nyilván mulatságukat rontani jött. Félix megáll az ajtóban. Most megint régimagái érzi.- Kik maguk? — kiált be a zsivajba. Egy bőrkamáslis feláll: — De kicsoda maga? Félix folytatta: — Azonnal hord ják cl magukat. Most ketten is ordítják: — Itt már mi vagyunk az urak! Magáinak semmi köze hozzánk. Mi vettük át a birtokunkat. Minden közös ezentúl. A bőrkamáslis tódítja: — Vesszenek az urak! S már repül is egy üveg Félix felé. hangos zuhanással téveszti útját. S hogy a kép teljes legyen, most lép be Farkas Eszter, megingathatatlan nyugalmával. Komolyan nyújt kezet Félixnek. — Köszönöm, hogy eljött. Nem bírok az emberekkel. Napok óla nyugtalankodtak már és most betörtek ide hozzám. A bőrkabáté® volt a hangadó. Segítségért küldött a nagysád! 0. igen, ez kell Fabriczy Félixnek, a kapitánynak. \rca kipirult, ostorával rácsap az asztalra: — Takarodjatok ki! Mint a megdúlt méhkas, ugrállak ossze-vissza, Egyetlen értelmes hangot itt nem lehetett hallani, relencles zűrzavar kavargott a füstös nagy ebédlőben. Setten is hozzákaptak Félixhez, de ez lerázta manáról őket, széket fogott a kezébe, mert egy sötétircu cséplőgépész már indult feléje emelt ököllel. — Aki értelmes ember és nincs berúgva, maradjon, itt, a többi kifelé! De nem ment senki. Altiak, mulatságuk rontva, a székeket emelgették. Valami összetört ismét hangos reccsenéssel. Farkas Eszter állt, rettenetes nyugalommal s hideg, kék szeme a megbolygatott embereken. Néhány asszony sikoltozva rángatta kifelé emberét. De azok állottak, ám. ha nem is szilárdan, mint a szikla. — ön — mutatott a kamáslisra Félix — maradjon. S még néhány józanabb. í)e azok nem. Egyre zavarosabb kiáltások kígyóztak a mámoros szobában. A kamáslis emberke rutinos népszónok, felugrott az asztal tetejére: ön is letűnt már és letűntek minden uras ágok. Kifelé önnel, kapitány úr! • Milyen sértően mondta ezt! FcTixben megmozdult a vér. Görcsösen szorította a széket. Segítséggel szaladt a nagyságához! Úri cinkosok ! Félix fölemelte az öklét s úgy suhintott a kamáslis szónokra, hogy az legurult szónoki magasságából . Csak ezt várta mindahány. Ha lehetett még nagyobi) ordítás, lárma e nyugodt ebódlőszobában, az most tört ki végképp. Székek és öklök, botok és káromlások mind indultak Félix felé. — Vissza! — ordít Félix. De nem használ. Valaki bottal suhant felé. F pillanatban röppent ki az első golyó Félix revolveréből, roppant dördüléssel s még egv másik. Valaki sziszszentve markolja meg a karját, vér csöppen a barnára festett padlón végig. — Kifelé! Aki ittmarad, lelövöm. Ó, hisz ez olyan békés nép. Már mozog is kifelé, hangos dörmögéssel, riadt szemekkel, mert ennek a fele sem tréfa, lám, ők nem akartak vért, csak egy kissé elmulatgatni az uraság szobájában, ez a kamáslis az oka mindennek. És mennek kifelé. Rövid, májusi forradalom. Már el is ül holnapra. Hanem a kamáslis, az marad. Azt fogja Félix, az nem menekülhet, csukják egy sötét szobába s rá még büntetés vár. Csendőrök jönnek majd és igazságosztó megtorlás. Lassankint nem marad senki a szobában ,csak Félix és Eszter. Félix pirult képpel, dühösen, de örvendve, hogy harcolhatott. Eszter sápadtan, előkelőén,, hidegen, mint mindig. Akkor mosolyogni kezd. De alig láthatóan teszi. S odamegy Félixhez, erősen kezet szorít vele, annyit mond csak: — Köszönöm! Félix megtörli a homlokál, végigpillant a dúlt szobán s arra gondol, holnap nem ő következik-e, hogy szétrombolják otthonát. De legyint egyet, mint bravúrjai után mindig és elismeréssel szól: — Maga bátor nő! : — Ö. mondja Eszter — ezt nekem még kelleti már tanulnom. Még sok dolguk van: ijedt cseléd jön, eltakarítani a romokat. Félix körűimén az udvaron és kiált még vagy kettőt s magához parancsolja az udvarost. Jön az öregember, reszkető lábakkal. Félix megáll az ajtóban. megingathatatlan 'oszlop — s kurtán szól: — A kamáslis úr a csendőröké. Maga meg hirdesse ki, hogy ez többet meg ne történjen. A kisaszszony megbocsát majd magukjnak, s ha jól viselik magukat, senkinek semmi baja nem lesz. Ha még valami otrombaság előfordul, csendőröket rendeltetek ide! Ez legyen az utolsó. — rostálom, a gamáslis, az kezdte... Most jött Oroszországból s azl mondja, itt is kommunizmus lesz nemsokára,, mint odaát Resten! — Elég! —- rivallt Félix — mégegyszer mondom, viselkedjenek tisztességesen. Akinek valami baja, kérése van, az forduljon hozzám. De aki bolondot csinál, azt lelövöm. Ezt úgy mondja, hogy az egész Udvar hallhassa. Mert mindenütt hallgatóznak, itt is, ott is egy fül, egy izgatott szem. sápadt arc, vér is csurrant már, ezt Félix jól tudja. Ha most kegyetlen lesz és bírói széket ül. Farkas Eszter háza éjjel titokzatosan kigyullad. FI kell nézni kegyesen a bolondságok fölött s a nép meghunyászkodik magától. Sokáig maradtak együtt: Félix és Eszter. Eszter a nagy pálmát sajnálta és néhány szép porcéi Ián ját, de erősszívű nő, bátor s most engedelmet kért: — Bocsásson meg, — mondta, mikor egy meg nem bolygatott szobában pihentek, — bocsásson meg, hegy, félig ismeretlenül küldtem magáért. Sehol a közelben férfi, aki segítsen. Bírtam, ameddig bírhattam ezt a garázdálkodást, már hetek óla így megy. Utóvégre én is nő vagyok, egyszer betelik ez a mérték. — örülök, hegy segítettem, — felelte Félix, kár, hogy hamarább nem tudósított. Fszler boldog volt, hogy valakivel elbeszélgethetett, — Mióta szegény apánk meghalt, egyedül vagyok, éli és a gazdaság. Négy év nagy idő. De sem Eszter, sem Félix nem említette jóidéig Eszter vőlegényét, aki még Ravaruszkánál hullt el egy régi, bravurös rohamban. Azóta Eszter Senkire sem gondolhatott, csak a halottaira. Különös élete lehetett magának, — tűnődött a kapitány, — egyedül, évekig. Mint egy haroedzett férfi, olyan volt a sorsa. — Igen. Emlékek és könyvek. Lássa, mennyi könyv. A kapitány keserűen nézett szét a Szobában. Félrehúzta a 'száját. (Folyt, köv.)
