Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-01-22 / 4. szám
1938. január 22, KOMÁROMI LAPOK 9. oldal. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Kritikusai valóban akkor vannak elemökben, ha történeteit és hőseit boncolják. Megállapítják, hogy szerkezetük laza, az esemén3’ek fejlesztése gyakran önkényes és aránytalan, hogy »hősei kívül szemkápráztatók, de belül meglehetősen üresek«. Ritkán tudjuk, hogy hányadán vagyunk velők s hogy mivé váljanak, nem annyira szenvedély ők természetétől függ, mint a költő személyétől. Jellemrajza éles és élénken színezett, de nagyobbára torz, vagy túleszmétnyített (Gyulai, Bírálatok, Bpest, 1911. 103. 1.). Ez általánosító véleményt részleteire bontva, kisül, hogy ezek a regényhősök és hősnők, mindent tudnak, mindenben otthon vannak, egymástól (sokszor egyéniségöktől is) távoleső lelki képességeket szinte észrevétlenül kötnek össze. Eszményítésök éppen olyan túlzó, ha jók, mint amilyen torzak, ha rosszak. Lelkűk csak egy irányban árad ki, szenvedélyük mindig izzó, ragadja őket minden poklokon keresztül. Nincs előttük lehetetlenség, sem természetes akadály, sem lélektani gát. Szertelenek és erőszakosak, mint a gyermekek, vagy mint a mesék hősei. Ez a részletező kifogás vagy megállapítás azért illik ide a közölt föltétel alá, mert minden vitázásnál jobban igazolja, hogy Jókai talentuma sokkal közelebb áll az epikuséhoz, mint azokéhoz a regényírókéhoz, akikre Gyulai gondolt. Gyulai fölismer ugyan hősei egyikében másikában mesés elemeket, de nem tulajdonít azoknak jelentőséget. Hasonló módon állapítja meg, hogy korrajza igen hasonlít a népmesék világához, amely a mindennapit a csodálatossal szokta egyesíteni, nem sokat gondol a földirati és történelmi adatokkal s inkább képzeli a dolgokat, mint ismeri.« Hőseinek mesei vonásai meglepően találnak regényeinek mesei elemeivel; hősök és történeteik cgybeillenek, harmóniába olvadnak, hatásuk azért teljes, vonzó és ezért feledhetetlenek. Azok a regényei és azok a hősei, melyekre e megjegyzések oly találóan illenek, a képzeletnek óriási síkján mozognak - élnek és szenvednek. Itt nincsenek kötelező arányok és törvények, mint a -.reáliák síkján. Ha süt a nap, minden egyformán fényes és ragyogó, ha erősen felhős, minden sötét vagy homályba vész. Nagy távolságait alig lehet bejárni, hacsak nem a képzelet szárnyain, noha itt nincs légnyomás és ismeretlen a nchézkedós fizikai törvénye. íme, hogy egyebeket mellőzzünk, Jókai költészetének mesei elemei, az a csodálatos szövedék, mely annyi szépséget hordoz s annyi gáncsra ad okot. Érdekes megfigyelni, hogyan fonódik ez a mesei elem regényeibe. Jókai a valóság síkján helyezi el történeteit s olt állítja be hőseit. Csak ő tudja, ha ugyan tudja, mikor lépi át azt a határt, melyen túl a realitás megszűnik s a képzeletvilága kezdődik. Itt a búsból és vérből alkotott emberek felszabadulnak a légnyomás alól, a földrajzi és történeti adatok nem kőinek. Fantáziája, előadása, nyelve és humora varázsoló eszközei, melyekkel olvasói és kritikust egyképpen és könnyen varázsol át a realitás határán, de olvasó és kritikus egyaránt hálás ezért a varázsért. Csakhogy, míg az olvasó nem feledi el a meleget és a fényt, a költészetnek rásugárzó gyönyörűségét, a kritikus nem tudja megbocsátani, cmiért érzéki szerveit megbabonázta. Ezért történt, hogy Jókai félő) a kritikus és a közönség ritkán van egy véleményen. Vannak-e olyan általános érvényű poétikai törvények, melyeket minden tehetséggel és műalkotással szemben sikeresen lehet alkalmazni ? Éppen olyan kérdés ez, mint lenne az: vannek-e o^yan pontos méretek, melyek minden egyes akáclevélre illenek? Nincsenek, mert minden egyes levél más és más, nemcsak általában^ de még egy fán, sőt egyetlen ágon is. A talentumok is különfélék és egy talentum alkotásai is különböznek egymástól. Csak nagy általánosságban beszélhetünk a természeti és esztétikai törvényekről, szabályokról, megállapításokról. A regénynek is van a poétikában elmélete, de tételei alkalmazhatók-e, ráillenek-e minden regényre és minden regényíróra? Scott, Dickens, Techkaray, Dumas. Flaubert, Tolstoj és a többi ,n?gy regényíró és köztük Jókai, mind azonos talentumok-e s műveik mind azonos poétikai szabálytok szerint valóké? És a sokkal kötöttebb éposz elmélete egyaránt illik-e Vergiliusra és Aranyra, Dantera és Vörösmartvra? írók és művészek egymástól független talentumok, művek és alkotások egymástól eltérő eredmények, aszerint válnak ki az emberi nagy közösségből. amilyen magasságba tudnak emelkedni^ amilyen külön világot, saját szellemi világukat, tudják megteremteni. így jönnek létre a stílusok, mondjuk művészi vagy irodalmi irányok vagy iskolák, melyek ha eltérnek is egymástól ebben vágj- abban, ha nem illenek is mindenben az elfogadott normákba, egybetartoznak a szép és a művészet fogalmában, melynek egyetlen törvénye, hogy meghassa, nemesítse és fölemelje az embert. Ha tehát azt látjuk, hogy Jókai művei felől a kritika és a közvélemény Ítélete eltérők, megelégszünk azzal, hogy a kritika sem Jókait, sem a magyar olvasóközönséget nem zavarta. Bizonyos az is, hogy a talán elfogult magyar olvasókon kívül számtalan idegen, elfogulatlan olvasót is meghatottak, gyönyörködtettek Jókai művei. S talán azt is kilehet mondani, hogy a kritikát egyoldalú, dogmatikus szempontok irányították. Jókait a maga egészében kell megítélni, nem részletek, egyes darabok, alakok, jelenségek szerint. Költészete Irta: Erdélyi Pál. és írói működése, közéleti szerepe, újságírói tevékenysége együtt és egymást áthatva, egymás mellé és egymás fölé helyezve úgy emelkedik ki múlt századi irodalmunk fensíkjából, mint a Magas Tátra a poprádi fensíkból. Csodálatos módon áll elénk és egy összefoglaló képben hat ránk, meglep, elragad és nem merjük a fenséges látványt elemezni. Ha e kép realitását elfogadjuk, könnyű megérteni, hogyan alakul a részletekre vonatkozó bírálat és az egészet átfogó ítélet. ! Jókai, azt lehet mondani, az egész világot bejárta képzeletével, térben és időben egyformán nem ismert lehetetlenséget és határokat. De mégis voit egy világ, amely őt mindenek felett érdekelte, amelyben saját lelkét kiélte és amelyre gazdag szellemének minden gazdagságát ráköllötte.: a magyar világ. Soha Magyarország meghálálni nem tudja Jókainak ezt az epikai hűséget, mely egyaránt megjelenik abban a valóságban, hogy költészete epikai leírása a magyar föld, faj és múlt életének és abban, hogy ezeket a pompás magyar epikumokat akkor teremtette, mikor rájok a nemzetnek legnagyobb szüksége volt. Mily szerencsések lettünk volna, ha a közelmúlt nehéz időkben a mi nemzedékünknek is támadt volna hozzá hasonló varázsú epikusa! Epikusa, akinek mesélő szaván megnyugvást, talán feledést találhattunk volna. £ aki mindig az erkölcsi igazság erejét és diadalát hirdettq, költői példákon tanította. A magyar nemzet története, ahogyan azt Jókai regényes korrajzok sorozatában elbeszéli, minden időben és minden ifjú és öreg magyar számára feledhetetlen hatású volt és marad. Az idő távlatában ez a gondolat látszik annak a gondolati középpontnak, amely körül Jókainak egész költészete elhelyezkedik. A nemzet élete az a tárgykör, amely őt állandóan foglalkoztatja. Akár a dicsőséges múlt, akár a szomorú jelen, akár a reményt fakasztó jövő világában merül el. mindig fajának, földjének fájdalmát, reményeit, igazságát, hivatását sőt jogait csillogtatja, bizonyítja, védelmezi. Nem válogat: drámában, regényben, lírai darabokban, gúnyban, szatírában, alkalmi beszédben, humoros arabeszkekben, napihírben, minden iratában és szavában a magyar globus írója marad. S minden dolgozatát oda lehet gondolatban illeszteni a magyar nemzet története valamelyik szakaszához, akár mint magyarázó kommentárt, akár mint kiegészítő részletet. Történeti, írott vagy szóbeli forrásul tekint minden!.■ hagyományt, krónikát, mesél, mondát, emlékiratot, anekdotát s mindezekből ritka érzékkel bányássza ki az érdekes eseményt, amelyet kidolgozni érdemesnek tart, amely fantáziáját megkapja, munkára vagy játékra izgatja, amellyel mulattathat vagy gyönyörűségei okozhat. PcmDás érzéke rásegíti arra, hogy mindig az érdekeset s az érdekesben valami aktuálisat ragadhasson meg. Amennyiben igaz, hogy a költő mindig alkalmi motívumot fejez ki vagy használ föl, igaz marad vele szemben is. Ezek a motívumok rendesen valamely esemény, hangulat, helyzet vagy fordulat felbukkanásához kapcsolódnak. Az a jelenség, hogy a szabadsághprrt s a legújabb kor legbővebben foglalkoztatja, személyi élményein és természetes vonzalmán kívül, a Világos után következett állapotokban leli magyarázatát. A magyar múltnak majdnem minden szakaszából merített; a hazai földnek egészét bejárta, benépesítette s alakjainak ritka gazdag sorozatában a hazai föld minden rendű és rangú alakja, főként a magyarságnak egész társadalmi világa benne él. Sokszor megírták róla, hogy kétszáz kötetéből rekonstruálni lehetne a magyar múltat és életet, ha valami katasztrófa következtében a nemzet elsodortatnék. Jókai irodalmi hagyatéka a magyarság epopeája mégis azzal, a különbséggel, hogy ahogyan ő azt feldolgozta, a sajátja. Előtte nem jártak rapszódok, aonok, ciklikusok — az epopea minden »éneke« tőle való s egyben ő az egésznek kontaminatora is. Nem ugyan önálló eposzi szerkezetben hagyta ránk. hanem külön álló részletekben, melyeket az ő epikus világfölfogása tart és fűz össze Ez az epikum a maga egészében költészet, mert minden sorát Jókai lirizmusa hatja át, minden darabja saját költői stílusát mutatja, művészi alakításában képzelete, előadásában elbeszélő képessége bélyegét viseli. Nem lehet csodálkozni azon, ha ebben a méreteiben is meglepő írói tevékenységben a kritika egyenetlenségeket lát meg, hiányokat észlel s ha egyes darabokban s az egész költői standartban kifogásokat talál, ha mélyebb és rigorozusabb vizsgálatban részesíti. Azonban nem talál egyetlen sort sem. amelyet Jókai költészetének hamva be nem vont volna. A pomológus mindig az egész fa lombkoronájában pompázó hamvas áldást nézi. Mikor azután a szüret ideje eljő, eljő a válogatás ideje is és ebben a műveletben vész a gyümölcs hamva, egyes darabok pedig ki is esnek a kosárból. De ki fogja hibáztatni a Teremtőt, amiért nem minden darab tökéletes, ki fogja becsmérelni a fát, mety gazdag áldásának nem minden ügyedét tudta teljes pompájában kifejleszteni? XV. Mivel költészetének az epikum ennyire uralkodó vonása, természetes, hogy műveiben mindaz, ami epikai elem, változatlan értéke marad irodalmunknak. Merítő kedve és kifogyhatatlansága, a mesemondó sajátos vonásai, melyek tárgyainak megválasztásában, 18 történetei leleményességében, alakjainak széles köbvonalaiban és gazdagságában csak olyan tulajdonai, mint leírásainak festőisége, képzeletének kimeríthetetlen üdesége és energiája, humorának bő ömlése, hangulatainak lirizmusa és nyelvének nemes és ritmusos folyása. Ezek a kiváló vonások együtt és ilyen pazarságban kevés elbeszélőben vannak meg és olyan költői fegyverzetet jelentenek, mellyel ki kell vívni a halhatatlanságot. Azonban köteleznének egyúttal arra is, hogy a gazdagságnak e bőségébe több öntudatos művészetet állítson bele, hogy így az esztétikum hozzáillőén tudjon megjelenni. Benne a talentum öntudatlan gazdagságban és erőben él, könnyen tör ki és talál ezer alkalmat a kitörésre, de a művészi intuíciót igazoló műgondot nem tartja fontosnak, sőt szükségesnek. Arany lelkiismeretessége hiányzik belőle s a kritika főként azt hányja szemére. Igaz ugyan, hogy az ő regényei a XIX. század regényei között különleges helyet foglalnak el, melyet az elmélet még nem jelölt kh de igaz az is, hogy a regény elnevezés már a műfajt invoválja. E szerint ami esztétikum szempontjából kifogás alá esik, bírálat alá vonatott és igazolt ítélettel hibának minősült, az csakugyan hiánya költészetének, fogyatéka művészi gondosságának, gyenge oldala alkotó képességének. Kétségtelen, hogy Gyulai kritikai szelleme is nagy értéke a XIX. századi irodalmunknak, de ennek is vannak szinte alig érthető túlzásai és tévedései. Igaz-e, nem igaz-e az indusztrializmus vádja — ez nem tárgya a kritikának még akkor sem, ha a hiányzó műgond igazolása gyanánt vetődött föl, mert ez a sajátság nem esztétikum. Jókai annyira az Idő gyermeke volt, amennyire valaki csak az lehet. Egyéniségét soha sem téveszthetjük el szem elől. Sem őt korából kiszakítva, sem. regényeit kora nélkül megérteni nem fogjuk. Ö korában élt. annak törekvéseit és követelményeit képviselte és szolgálta, még pedig igen sokféle módon és állandóan, mint újságíró, politikus, társadalmi és politikai téren mindenütt, mint belletrista gazdag munkássággal, mint politikus eredményesen. Nem tekinthető olyan írónak, akit csak az irodalom foglalt le magának, aki csak az irodalomnak élt. Az irodalom csak egyik működési köre voit és egyik eszköze hazája szolgálatának. Ezért történt, hogy azt a Jókait, akit a kritika elemeire bontott, a nemzet mindig öszszerakta., hol bálványának, mint az ötvenes években, hol dicsőségének, mint jubileuma alkalmával. Ha egyoldalúság pusztán politikáját tekinteni, az marad, ha csupán írói tevékenységét tartjuk számon. Más viszonyok között talán másként is fejlődhetett volna, de az bizonyos, hogy szerencsés ember volt és kora megbocsátott a noliitkusnak. mert író volt, az írónak, mert hű szolgája volt nemzetének. Jókai a reform-kor pitymaílatán született és alkonyán halt meg. Pályafutásában az egész n;u>y epokhát, melyet az utolsó száz év alatt átéltünk, végig szolgálta, munkálta, küzdötte, szenvedte és díszesítelte azt. Annak fénye reá is hullott, de az őt glóriázó fény is ott ragyog a kor tündöklésében. Megérte, melyben nagy része volt, a nemzet föllendülését. Jó sorsa megkímélte a csalódástól, mely elől a nemzet nem térhetett ki. E korszaknak két nqgy eseménye a szabadságharc, a koronázással és az ezer-esztendős jubileum. Amarról azt hittük, hogy beletörte négyszáz éves küzdelmünket, melyeket szabadságainkért s azok biztosításáért vívtunk a dinasztiával. Emez egy új ezredév Ígéretét hordta magában. A millenium fényében senki sem. ő sem* látta meg, hogy azt a fátyolt, melyet 1867-ben a magyar nemzet a múltra vetett, a dinasztia szépen kivasalta és már előre is a jövendő födésére szánta. Deák Ferenc művén az udvar és a nemzet nem egy célra, nem egy akarattal dolgozott. A szabadelvű politika e nagy művet kiakarta fejleszteni, az udvar viszont megakarta szűkíteni. A perszonális unió zavartalan jövőt Ígért, de az egy felkent király jogara alatt élő két állam alkotmányos szabadságát kiépíteni már nem lehetett. A lappangó ellentétet a katonai kérdés vetette föl. E Moloch étvágyát a trón örökösének tragikus halála rövid időre csillapította ugyan, de nem elégítette ki. A szakadás kikerülhetetlennek látszott s az adminisztrátori rendszert újra alkalmazni kezdték a nemzeti ellenállás megtörésére. Ami azóta történt — a történelmi szükségesség logikáját árulja el, azt, hogy mikor a dinasztia Szent István koronáját összetörte: saját hatalmának biztos alapját döntötte meg. Jókai a millenáris történet utószavában megírja ugyan, hogy emberi szemnek nem adatott a jövendőbe látni s ő inégis megkisérelte a saiszi fátyolt föllebbenteni, hogy belelásson. Nemi a történetíró, nem a vates szemével, hanem királyának legnagyobb tisztelője szemével próbálta a fátyolt föllebbenteni. »Nagy a nemzet, — írja, — mely örömében és gyászában egy a királyával.« A nemzet nagy volta csak egyik pillére a jövendőnek és a boldogságna, a másik pillére a nagy király, aki egy nemzetével, annak minden örömében és gyászában. A nagy királyok nemzeti dinasztiából támadnak s nem egy idegen dinasztiából, amely századokon keresztül önző és erőszakos politikát követett — a magyar nemzet rovására. Jókai e mondásával fél igazságot hirdetett, a másik felét hozzá képzelte, poetizált. A politikában és a történetírásban a poézis valami olyan művészetté minősülj, melyet Plato kizár a köztársaságból. Jókai nem született politikusnak. (Vége következik.)
