Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1938-09-24 / 39. szám

6. oldal. KOMAROMI LAPOK 1938. szeptember 21. Mégis meglett a búcsú Múlt vasárnap búcsú lett volna az egyik dunamenti faluban. Készültek is a szegény falusiak erre a búcsúra, egész a tavalyi búcsú óta készültek rá, merthogy akkor meg úgy zuhogott az eső, hogy senkinek se ízlelt a bor, — elázott a falu bor nélkül is! Pe­dig ebben a faluban cgyancsak nagy­ra voltak ám mindig a búcsúval, ép­pen a bor miatt. Tudniillik ekkorra már a Csabagyöngyéből meg a Mar­­git-szőlőből nagyszerűen kiforrnak az újborok, van mivel lenyomtatni a ka­­csaoombokat, nem úgy, mint például a szomszéd falu búcsúján, amelyet Szentháromság vasárnapján tartanak, amikor a csibék is csak tokosak és legfeljebb salátával lehet a kedélye­ket vidámságra hangolni... Egyszóval: az idén aztán megjár­ták. Olyan gyönyörű nap volt, hogy a vidra is kiült a falu alatti sziget far­kára, de aztán jött a kormányrendelet s reggel kidobolták, hogy tilos min­den csoportosulás,, a kocsmák bezá­ratnak s mindennemű táncvigalom bi­zonytalan időre elhalasztatik. A búcsúból bizony »húsú lett. Mert igazis, mit ér a búcsú táncvi­galom nélkül? Mit ér az édes-erős Csa­bagyöngye, ha nem virágozhat ki nyo­mában az ember kedve úgy, ahogy szeretné? Mit ér a magyar nóta, ha nem cigánymuzsikával ölelkezhetik s nem röpíthetjük taktusára azt a kis­lányt, akinek rózsaszínű boldogságot szántunk szép búcsú napjára? A legények szomorúan kisérték visz- Sza a falu végére a kocsit, amely a ci­gányokat hozta a harmadik határból, a leányok pedig könnyes szemmel nézték ől?et a muskátlis ablakok mö­gül. Még a muskátlik is sziromköny­­könnyeket sírtak, annyira sajnálták ők is' ezt a halálra ítélt bucsu-napot. Az egyik nádfödeles dunaparti ház­ban különösen vigasztalhatatlan volt a szomorúság. Szabó Erzsiké a pár­ját várta Komáromból, aki megírta, hogy okvetlenül hazajön búcsúra, mert ha máskor nem is engedi a mestersége, de búcsú napjára akár­hogy is hazajön, mert almcsu mégis csak búcsú, egyszer vau egy évben és a legszebb nap a falu életében, az ő életében is már mint a Pista éle­iében — szintén szép lesz ez a nap, mert megölelheti végre a kispárját, mulatnak is nagyot, reggelig táncol­nak, kivilágos-kivirradalig, de úgy ám, hogy az oldalát is kirúgják majd a Pollák-félc vendéglőnek! És most azóta már a faluvégen jön a Pista — bizonyosan kerékpáron jön — és a bucsü pedig meghalt. Szabó Erzsiké úgy sírt, hogy a könnyeitől nagyobb lett volna a Du­na. Olt állt az ablaknál, a virágok fö­lött, a nap szomorúan sütött be az ablakon egy felhő fátyolozta be éppen s bágyadt sugarai megértő sajnálkozással cirógatták végig a kis­lány magyar ruháját, amelyet erre a napra csináltatott, hogy ezzel is gyö­nyörűbb legyen -az ünnep. S im, egyszcrcsak csengő szólalt meg az ablak alatt. A felhő eliramlott a napról, erősen csillant be az ab­lakon a napsugár, iparkodvást segí­tette felszárítani Szabó Erzsiké köny­­nyeit és nyílt is már az ajtó. Pisla belépett s ő úgy omlott a kar­jába, mint valami bágyadt szeptembe­ri virág. — Idenézz, Erzsiké! — mondta Pis­ta s a kabátja alól elővett valamit Egy óriási, kicifrázott, tükrös mézes­kalács-szivet. — Bucsufia!... lehelte a kislány s azt gondolta közben, a saját szívét tartja a kezében. Mintha hirtelen ki­szakad! volna a saját szíve. Megtán­­torodotl.- Mi baj van, kedves? ijedt meg a fiú.- Hiszen ... tördelte Erzsiké — nincsenek sátrak a faluban. Hol vet­ted? Komáromból hoztam! Hát... tudtad, hogy nem lesz itthon búcsú? Pista arca is huncutúl szomorúvá vált. — Lesz itthon búcsú, Erzsiké, — mondta. — Lesz!? — Csakhogy nem olyan búcsú .. . — Hát milyen? — Elbúcsúzol a leányélettől, én meg a legény élettől! Hogy-hogy? szepegett Erzsi­ké. — Mesterné leszel Komáromban, kedvesem, már műhelyt is béreltem s ha neked is úgy tetszik, búcsúzha­lunk az egész falu népétől, megtart­juk a lakzit! Ez lesz az igazi búcsú] (ii. f.) ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ Képeslap helyeit lllllliillllllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll A ZSOLNAI GRAFOLÓGUS. A vendéglőben, este megjelenik egy hosszúhajú, kékszemű fiatalember. Művészhajat visel, de van szakálla is, lengő, szőke szakálla. Merengő fiatal­ember, szeme ínindíg, mintha a tá­volba révedezne. Illedelmesen leül az asztalhoz, egy pohár szódát rendel, mindezt azonban úgy teszi, hogy a vendéglő nagy közönsége önkéntele­nül rápillant. A figyelem rögtön a lengőszakállas idegenre terelődik. Az idegen pedig éppen ezt óhajtja. Nagy gondossággal rakja maga elé ceruzáit. Hatféle ceruzát szed ki zse­béből, mindegyiket pontosan megvizs­gálja, van-e hegye, vagy nincsen, rö­­vid-e vagy hosszú, melyiknek milyen a színe. Aztán rajzlapokat fektet az asztalra, megigazgatja figyelmesen, egyszóval jó negyedóráig tesz-vesz, ra­kosgat, illeg-billeg. Azután megindul. Ahogy az ilyen írásszakértők szok­tak. Minden asztalra leteszi céduláját, felhívja magára a figyelmet, ajánlja szakértelmét. Az asztalok közönsége unottan néz végig az ajánlaton, né­hány vendég azonban beugrik s elha­tározza. hogy írását megvizsgáltatja. Hátha az van az írásban, hogy meg­üti a főnyereményt. Egy barnaszemű fia la lem her is fel­­firkanl az üres papírra néhány sort, aztán egy öregedő néni, egy diák, két derüsebbkedvű vidéki bácsi, meg egy csinos szőke lány. A grafológus összeszedi a zsák­mányt s cipeli vissza, ceruzáihoz, iraltömbjéhez. Ott nekiált a tanulmá­nyozásnak s lassan, megfontolva, — hogy' mindenki lássa, mekkora agy­munka ilyen szakértői jelentés, pa­pírra veti a véleményét. A szőke lány azonban nagyon tet­szik neki. Többször is átpillant a sző­ke lányra, pillog a szemével, szeretné magához édesgetni. Ugylátszik, abban a reményben él, hogy ilyen nagytudá­­sú szépszakállú, rejtélyes fiatalember igen vonzó a szőke lányokra néz­vést ... A szőke lány szintén érdeklődve pillant a szakállas felé, csakhogy ér­deklődése az írásvizsgálat eredményé­nek szól, nem a fiatalembernek ma­gának. A grafológus azonban azt hi­szi, hogy a leány máris szerelmes be­lé. Nekifekszik a leány írásának s hosszú, terjedelmes szakvéleményt ké­szít róla. A lehető legjobbat. Elmond­ja, hogy a leány jó csillagzat alatt született, valaki titkon szerelmes be­lé, a titkos eszményítő közel van, élete szerencsés lesz, Amerikából 1c­*ve&£aBSjr.St<éBcS»«n: svetterek, puiloverek, női nadrágok, kombinék, harisnyák, kötőfonalak «81*'«a ff&rfiiiimjgiseBc, Hangszeratkatrészek, hegedűk, harmonikák, gitárok, mandolinok £étba divüttfáruháix KONARltlO, Koseudh-tfér 8. velet kap, jelleme tiszta, mint a hó, jövője csillagos, derült. Ezt írta a lányról. S mivel lusta volt gondolkozni, reménykedő mámorában a legközelebbi kézírásról is ugyanaz! a véleményt közölte. Ez a második kézírás éppen a barnaszemű fiú ke­­zeírása volt. Annak is megírta, hogy szerencsés csillagzat alatt született, hogy titkon szerelmes beléje valaki és az a valaki közel van ... A barnaszemű fiú azonban türel­metlen, maga megy személyesen az analízisért az írásszakértő asztalá­hoz. Egy pár pillanatig a szakértői véleményeket nézegeti, a gyanútlan írásszakértő vállán keresztül hajolva, majd felkiált: Nagyszerű véletlenje a sorsnak! Két egyforma vélemény! Ki az a má­sik illető, kérem, akinek a jelleme, sorsa, jelene s jövője ugyanaz, mint az enyém? A grafológus most pillant föl írásai­ból. Kellemetlenül éri ez a leleplezés, de már nem szólhat semmit. Bosszú­san int a fejével:- Azé a szőke hölgyé, kérem ... A barnaszemű fiú már nem vár több bíztatást. Felragadja a hölgy írá­sát, — hiába rángatja vissza kétség­beesetten a grafológus, —- már viszi is a legény a jó szakvéleményt a szőke lányhoz, bemutatkozik, leül melléje s már magyaráz...- Egyforma a jellemünk, égy a vé­lemény rólunk, — mosolyog a fiatal­ember, nem ismerkedhetnénk ösz­­sze ezen a jogon? A lány mosolyog. A megoldás tet­szik neki. Összedugják a fejüket s olvassák a szakvéleményt. Bámulatos a hasonlóság. Már nevetnek is, han­gosan kacagnak, csak egy ember dü­hös, kétségbeesett: a grafológus. Ilyen ügyetlenséget! Újságárus Liptóban, Liptóban, egy szép városban újsá­got veszünk. Szokatlanul csendes az újságárus, csak áll a sarkon, szótlanul kínálja az újságot, később a kávé­házba megy s kering az asztalok kö­rül. Magyar lapjai is vannak? Hogyne, — mondja az újságos és előszedi a megfelelő újságol. És nem lágít mellőlünk. Már nem fiatal fiú, legjobb akarattal sem le­hel loholó rikkancsnak nevezni. Ko­moly, meggondolt, kerckarcű mun­káséin her. Magyar beszédén nem ven­ni észre a sajátos liptói ízt. Van a beszédében valami enyhe palócos. Maga nem idevaló! Nem, feleli igen csendesen, — én olyan messziről jöttem, hogy az urak talán nem is tudják, hol la­kom. Hát hol lakik? — Én? Perbetén... Haj! — rikkantunk föl, Per­betérői jött maga Liptóba újságot árulni! S lúd szlovákul? — Most fogok tanulni. — Hogy került ide? Munkába jöttünk vagy százan Aztán kidolgoztuk magunkat, kifizet­tek s én ittmaradtam. Hát beálltam egy gazdához újságosnak, felvállaltam ezt a munkát is. .. Elég jól megy Hát ez derék dolog! (Most közelebbhajol, bizalmasan mondja:) — Azért én magyar maradok, atlul maguk ne féljenek. Mert voltam ám én dalolni pünkösdkor Komáromban is, — biztosan tudják, merre van Ko­márom, és itt hordom a jelvényt! Azzal kifordítja a kabátja hajtóká­ját. A hajtókán belül otl mosolyog a Jókai-emlékjelvény. Ezl hordja a szí­ve fölött a perbetei legény, aki Liptó­ban újságokat árul. (szv) Női táskák, rctikülök, iraitáskák, bőröndök, kofferek, sportcikkek, vadász felszerelések, pénztárcák, kutya felszerelések és minden* nemű bőráruk Halász saeakUzíetben iComárno, Kishíd ucca. ■asetsiSBa Fia szemeláttára fulladt a Dunába a dunamocsi halászmaster Hivatásának leit áldozata a népszerű Zámbó bácsi, aki a Duna szerelmese volt. Megrendítő, — szeptember 23. halálos szerencsétlen­ség történt pénteken a dunamocsi Du­nán. Idős Zámbó Béla halászmester Csernyánszky Ferenc nevű napszá­mosával búvárhálóval halászatra in­dult a falu alatti zárgáthoz. Az útra egy könnyű, kétevezős kis csónakot vittek magukkal, a csónak a két em­ber súlya meg a belerakott horgony és a súlyos ólmokkal felszerelt háló alalt mélyen merüli a vízbe. A két halász jóidéig próbálgatta már a sze­rencsét a zárgát körül, először csak kint a parihoz közel, aztán egyre bel­jebb merészkedett a mélyvizű terü­letre. Körülbelül (>ü méternyire a parttól a sebes ár hirtelen elkapta a csónakot s mivel szerencsétlenség­re a Háló éppen beleakadt a csónak egyik végébe, a csónak felborult s Zámbó és Csernyánszky a Dunába esett. A felborult csónakból a hor­gony is kiesett, megtartotta a csó­nakot és a két szerencsétlen halász nem tudott miben megkapaszkodni. A fiatal Csemyászky nagynehezeu ki­úszott a partra, de a hatvan év körüli Zámbót, akin ráadásul nehéz, hosszú halászcsizmák is voltak, magával so­dorta az ár. Majdnem két kilométeren keresztül vergődött a szerencsétlen halászmes­ter a Duna hullámaiban egy evezőbe kapaszkodva. Hol lebukott a vízben, hol feljött, közben kétségbeesetten ki­áltozott segítségérl. A kiáltozásra egy falubeli ember lelt figyelmes, aki ép­pen kerékpáron igyekezett Dunamocs felé az országúton. Megismerte Zám­bót s rögtön a faluba hajtott, a ki­kötőben éppen a halászmester fia, ifj Zámbó Béla dolgozott. Ifj. Zámbó azonnal csónakra ült s édesapja meg­mentésére indult, azonban a nagy si­etségben egyik evezője eltörött. így meglehetősen lassan tudott a ful­dokló nyomába érni. Nagy erőfeszí­téssel mégis úgy látszott, hogy sike­rül utolérni fuldokló apját, már csak körülbelül négy méternyire volt tőle, mikor a szerencsétlen ember végleg elmerült a vízben. Hiába keresték, kutatták, még mai napig sem tudták megtalálni. Idős Zámbó Béla tragikus halála mély részvétet kelteti Dunamocson és a környéken. Mindenki becsületes, tisztességes embernek ismerte. • Úgy­szólván az egész életét a Dunán töl­tötte el, előbb hajós volt, később bár nem kecsegtetett valami jó üz­leti kilátásokkal — halászatra bérelte ki a mocsi Dunát, mert az öreg fo­­lyőnak valóságos szerelmese volt. A szerelmének lett most az áldozata.

Next

/
Thumbnails
Contents