Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-01-15 / 3. szám
Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Irta: Erdélyi Pál. 17 Realista lehet-e az, ki a monda szálait fonogatja 1938. január fS. ____________KOMÁROMI LAPOK ___________9. oldal. tovább, a történelmi korok szépségeit és tanulságait magyarázza, érezteti és összefűzi a múltat a jelennel, sőt a jövendővel is fantáziájának aranyos fonalaival? Hitének ereje, a szeretet melege, nemzetével való teljes összeolvadása még akkor is megőrizték volna a XIX. századnak kételkedő, kiábrándult és önző életfelfogásától, ha nem lett volna is olyan talentum, amely maga alkot magának külön világot, őt a teremtő erő tudata öntudatlanul is a világ, sőt világok fölé emeli. Innen ered szuverén hatalma, hogy játszik velünk és a világgal, hogy' nem törődik Velünk és a világgal, hogy járja a maga útját, írja a saját tehetségét és mcgríkat és megnevettet, megfürdeti arcunkat saját könnyeiben és megszárítja könnyeinket szíve melegségével. Szóval, hogy' uraljkodik felettünk mert szeret bennünket. Ez a hevület avatta őt egy nagy nemzet szolgájává . mikor azt hitte, hogy egy kis nemzet írója.1). Ez a talentum áldása volt a nemzeti irodalomnak, mert oly korban képviselte a magyar költészet hagyományait és gyakorlatát, mikor a nemzeti lélek és Ízlés védelmére igazán szükség volt. A mull század utolsó negyedében divatozó ízlés a regényirodalomban már jól elhajlott a népnemzeti irány vonalától s a külföldi hatások alatt indult fejlődésnek. Jókai azonban 1875 után is változatlanul az maradt, aki 187ö előtt volt és így' őt az új elméletek és gyakorlatok izmusaival szemben anakronizmusnak tekintették. A kritika pedig, mely alakjával és tehetségével foglalkozott, elmélyedi a Kemény Gyulai-féle elmélet alkalmazásában s inkább egyes műveivel foglalkozott. E szerint nem mélyedt bele tehetsége vizsgálataiba, nem egyéniségének történeti, írói és irodalmi méltatásába. Így tehát nem is igen foglalkozott vele. Azonban mégis akkor, mikor a politikus író szembe került írói és politikai múltjával és mikor az elsuhanó évek fáradsága és az újságok romlott neologiája hatása alatt olykor-olykor pongyolábbá vált. S mikor foglalkoztak vele, nem emlegették tálentumának kiemelt vonásait, inkább a kor és divat hullámain ringatóztak, nem az Ízlés és irodalom törvényeit kutatták. Az ellentét legjobban akkor tűnik ki. ha az elmélettel igazolt regényirodalom Makart-virágait és Jókainak a költészet levegőjében mindig élő virágait állítjuk egymás mellé.. XIV. Ezek a virágok az epika tele vényéből fakadtak és Jókai költészete napfénye alatt virultak ki. Ezeket a vonásokat az eddig elfolyt idő sem törülhette le róluk, sőt ma még talán elevenebben hatnak. Az idő visszafordult. Ma élénkebben érezzük e poézis ragyogását, az epika báját. Nem pusztán azért, mert kissé elfáradtunk a programregény olvasásában, hanem mert a mai nehéz viszonyok között az élet köti le figyelmünket s alig érdekel poézis nélkül, nem egyegy lélektani probléma analízise. Sorsokat irányító korszakokban igazán mindegy, hogy a szerelmi háromszögben felállított férj és feleség meg az udvarló sorsa hogyan fordul. De a mese, mint a dal és a lánc, az emberiség közös birtoka s minden időben időszerű. Jókairól tudjuk, hogy világnézete epikai, műgyakorlata is inkább az epikus, mint az új regény felé hajlik, elbeszélő tehetségét Gyulaiék is feltétlen hódolattal ismerik el. 01 mindenfelé az elbeszélés mestereként ismerik s ez a tulajdonsága szerezte meg neki a nemzetközi irodalom elismeréséi. Elbeszélni nem könnyű dolog, noha az író mögött mindig ott kísért az ősi mesemondó, aki megalkotta a maga meséjét, megállapította a mesélés, elbeszélés alaptörvényeit, a narració kánonát. Ezért az elbeszélő költészet alapformája máig is a mese maradi s az elbeszélő mögött ma is a mesélő típusát keressük. A meséjének van tempója, se nem siet, se nem terjeng, mert mindig nem annyira a mesének történeti elemére figyel, hanem arra, hogy hallgatója érdeklődését állandóan ébren tarthassa. Ez pedig úgy történhetik, ha a mesélő és hallgatója között kölcsönösség szövődik. Kell, hogy az esemény vagy történet maga is érdekes legyen, még inkább, hogy úgy' legyen előadva, hogy a kíváncsiság és a figyelem' folyton fokoztassék. Fárasztónak lenni nem lehet, unalmasnak lenni nem szabad, mert az unatkozó és fáradt hallgató rossz közönség. így elevenségre, változatosságra törekszik, amit vagy hangulati, vagy tárgyi motívumokkal köt össze. Nyelve a köznyelv, melyet mindenki könnyen megért és amely mindenkit gyönyörködtet. E -szerint minden mesélő egyénisége szabadon érvényesül és sajátosan jelentkezik, ami vonz és kizárja a sablont. Ezekkel a nagy követelményekkel szemben a mesélőnek korlátlan szabadsága van az események vagy történet megválasztásában, a cselekmény fejlesztésében, a komponálásban, a jellemek és hősök rajzában, a reáliák, idő-lielykörülmények beállításában, esetleg csodás vagy mesés színben való feltüntetésében. Az elbeszélés különféle alakjai, formái mind az ősi mesére támaszkodnak és noha egymás után válnak el tőle, fejlődésük közben önállósulnak s abban térnek el egymástól, hogy a közös örökségből mely elemeket vettek át és tudlak tovább fejleszteni s mely elemekkel kapcsolódtak inkább a közös vagyonhoz. Az éposz is, a regény is az ősi meséből fejlődött. Amaz korábbi, közelebb áll hozzá alkotó elemeiben, emez későbbi s fejlődésében inkább a műalkati elemekei gondozta. De az eposzon keresztül szélesedő regény is megtartotta három ősi eleméi: a történetet, melyet előad, az érdeket keltő előadást ’és a köz érthető nyelvet, melyen közönségéhez szól, sőt az utóbbival egyenesen visszatért hozzá és innen kapta nevét is: a románt. A költői gyakorlatot követő esztétikai elmélet élesen elválasztotta egymástól az elbeszélő műfajokat, megállapítván azokat a különbségeket, amelyekkel egymástól elválnak. Azonban sem az éposz műgyakorlata, sem műelmélete nincs lezárva, amint nincs lezárva a regényé sem. A mi eddig az esztétikában történt, az eddig való műgyakorlat alapján s arra vonatkozva történt. Üj alakulatok, új válfajok lehetősége áll nyitva, mert az élet is, a művészet is, tehát a műelmélet is — folyton változik és változhat. A regény elmélete az eddigi irodalom alapján all s ha kifejezetten nem mondja is ki, hogy lezártnak tartja a műfaj fejlődését, de kifejezetten azt sem mondotta ki, hogy a fejlődés útja nyitva áll. Igaz, hogy a gondolat annyira természetes, hogy föl se kellene vetni, de ha így van, miért ragaszkodik a műbírálat annyira az eddigi elmélethez, s miért ragaszkodott Jókaival szemben olyan konokul br. Kemény Zsigmond fölfogásához? Jókai fél lábbal az ősi mese birodalmában áll, mert epikumában az elbeszélő művészetnek az a három alaptulajdonsága dominál, melyet fölsoroltunk: történet, melyet lebilincselő elö'tdássrd csodásán csengő magyar nyelven mond el. Itt biztos talajon áll, inig másik fél lába alatt, melyet a modern lélektani regény országában vetett meg, nincs olyan szilárd talaj, mert a műforma ösztöne és a műalkotás öntudata nem annyira primér vonásai tehetségének. Aki tehát őt méltatni akarja, ne keresse a mesemondóban a regényírót, mert a regényíróban azonnal megtalálja a mesemondót. Az eddigi regényektől Jókaiéi különböznek és pedig abban, hogy ő közelebb áll az ősi epikumhoz, mely minden nép és kor számára érthető, és nem iparkodik simulni ahhoz az elmélethez, melyet a modern esztétika a regényre vonatkozóan megállapított. Azt a jelenséget talán így kellene formulázni: Jókai annyira egyenes, bár késői utódja minden nép mesemondójának, hogy tehetségének ez uralkodó vonása miatt nem tud beleilleszkedni a ma érvényben lévő elméletbe. A regény elméletének alkalmazása nem talál Jókai regényeire, legalább nem olyan mértékben és módon, amint az kívánatos és elérhető volna. De éppen abban eredeti és egyéni az ő költészete, a miben a meglévő kánonoktól különbözik. Ha tehát őt mérlegelni akarjuk, meg kell vizsgálni, hogy Jókai írói egyéniségében mely vonások vannak a múlandóságnak alávetve s melyek azok, amelyek a divat, az elmélet, tehát az idő és Ízlés változásai dacára is állandókul mutatkoznak. Kazinczy azt az elvet fejtegette, hogy minden műfajnak megvan a saját stílusa, Erdélyi János azt, hogy nem is nagy író, akinek saját stílusa nincs. Nos Jókai regényeinek is megvan a saját stílusa. Tqhál Kazinczy elve szerint ezeket a regényeket nem lehet más normákkal mérni s Erdélyi szerint ezt a sajátos stílust fölismerve, el is kell ismerni. Téved tehát a kritika, mikor Jókainak másokhoz való viszonyításából indul ki és nem abból, hogy ez az eredeti talentum mivel gazdagította akár a nemzeti, akár a világirodalmat. Nem téved abban, (mikor megállapítja, hogy Jókai a modern regény ú. n. követelményeinek miben nem tesz eleget, egyoldalúvá válik akkor, mikor esztétikai dogmatizmusban merül cl. Ami szabad az alkotó művésznek, hogy saját lelke kisugárzó energiáit saját módján önti formába, szabad az esztétikusnak is, hogy meggyőződését saját ízlése és fölfogása alapján fejtegesse. A baj ott kezdődik, mikor a művészből hiányzik a sugalló erő, hogy igaza felől meggyőzzön, mikor az esztétikus a maga fölfogását másokra is rá akarja lerőszakolni. Ebben az esetben az író csakugyan tragikus összeütközésbe kerül korával és elbukik!s a kritikusnak nem nagy vívmánya, hogy a bukást siettette. Hogyan áll a kérdés megfordítva? A kritikus lesz kénytelen engedni, ha az író talentuma, mint mondani szokás, kiverekedte magát. Azonban ennek a küzdelemnek személyi vonatkozásai elmúlnak az idővel, mely író és kritikus fölött egyformán elhalad, elvi és szellemi eredményeit tisztába hozza az idő, mely ha későn is, igazságot szolgáltat. Az irodalomnak egyformán gazdagodása minden igazság, amelyet szellemi téren tisztáztak s egy igazság sem veszít azzal, ha későbben kerül napfényre. Az epikum tehát Jókai ereje és hatásának titka. Ezt eddig senki sem vonta kétségbe, sőt Gyulaiék is elismerték, Gyulai kedvelt kifejezésével élve: méltányolták. Jellemző és ide kívánkozik Gyulai ítélete:1) »Jókai nem gondolja jól ki regényeit, de jól elbeszéli, gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de kíváncsiságunkat ébren tartja, szívünket ritkán hatja meg, de mindig szórakoztat, elmulattak:. Ezekben a találó megjegyzésekben a mesemondó tulajdonságait kiemeli ugyan, de mindig pontosan ellenök veti az elmélet művészi követelményeit, mintegy ellentétül, avagy akár ellensúly gyanánt. Igen merev az utána vetett általános tétel, mely szerint: »Az írók rendesen két főbetegségben szoktak szenvedni: vagy megbénítja munkásságukat a túlságos műgond, mikor a gondban elvész a gondolat, vagy könnyű és gyors dolgozásra sarkalja őket a könnyelmű elbizakodás, mikor a gondolatnak nincs ideje megérni. E kétféle írói betegség voltaképpen kétféle talentum ellentétes szembe állítása igaz, de nem meríti ki a talentumok, az írói betegségek sokféleségét. Természetes, hogy véleménye szerint Jókai az utóbbi főbetegségben szenved, azaz talentuma fővonása epikai jellegűvé minősül. Mert mi más az, ha valaki jól beszéli el regényeit, bár nem jól gondolja ki, jó leleményre bukkan, bár gondatlanul szövi a mesét, kíváncsiságunkat ébren tartja, bár szellemünket nem foglalkoztatja, mindig elmulattat, bár szívünket ritkán hatja meg. Jókai e betegségből nem is fog kigyógyulni, szövi tovább, mert a közönség így is kapkodja műveit. Tehát tetszik a közönségnek, ami érthető az elmondottak alapján. Gyulai, mikor tételeit ilyen pontosan fogalmazta, voltaképpen Jókainak erős epikai oldalát állapította meg és ha őt a korabeli elmélet nem köti, bizonyára észreveszi, hogy vele szemben egyoldalúan járt el. Petőfiben fölismerték s megállapították, hogy talentuma elsődleges lírai talentum, Jókaiban is meg kellett volna állapítani talentumának primér epikai jellegét. De ez az elmélet is összevetésre csábít és kétségtelen, hogy a hosszú lélekzetű, s azonfölül regény, több és nagyobb műgondot követel, mint a hosszú lélekzetű mese, hol a műgond, az alkotás és kidolgozás művészi eleme önkénytelenebb és így kevesebb nehézséggel jár, mini a hosszú lélekzetű regény, mely komoly igénnyel lép föl és ahol nem csak a komponálás, hanem a kidolgozás is nagyobb feladatot ró az alkotó művészre. Megállapítva azt, hogy Jókai nem kimondottan valamely regényműfaj művelője — magától tisztázódik talentumának igazi és hamisítatlan epikai természete. Nem emlékezünk arra, hogy ő olyan társadalmi, filozófiai vagy történelmi problémákat vetett volna föl és oldott volna meg, amilyeneket a XIX. század regényirodalmából bőven ismerünk. Ellenben történeteket, korokat, irányokat és viszonyokat dolgozott föl, jobban mondva vetített elénk, amelyek bennünket mindig érdekeltek, mindig mulattattak, sokszor meghatottak és mindig megvigasztaltak és megnyugtatlak. Regényei általában tiszla epikumok, melyekből a probléma, a tétel, tehát a minősítő subtratum hiányzik. Ami figyelmét megragadta, azt mondja el. úgy és olyan természetesen és ösztönösen, amint csak el lehet mondani, üt nem izgatják a különféle problémák, melyeket a modern irodalom talán kényszerűségből — fölvetett, de izgatta minden megtörténi tény, amiben érdekes és alakítható anyagot talált vagy tudott belegondolni. Költészetében nincsen elvont, elméleti cél, csak az általános: hogy gyönyörködtessen; nincsen semmi más érdek, csupán a költői, tehát a legáltalánosabb; művészi eszközei között nincs semmi programszerű, csak az, ami minden idők elbeszélő, mesélő talentumát jellemezte. Amit írt: primo rupku irta, nem meditáció eredményeként és ilyen vagy olyan eszme vagy tétel igazolására, hanem annak az impressziónak éreztetésére, mely őt serkentette. Neki nem voltak tárgyi vagy stílusbeli specialitásai, őt minden kor és rend vonzotta, melyben a humánum lelke megcsillant, vagy' amelyre rávilágított. Ezért olyan gazdag az ő világa és ezért inkább típusok, mint egyének az ő hősei. Ez is epikai vonás és hozzátartozik az ő epikai világnézetéhez. Hősei és hősnői, regényeinek mellékalakjai és minden alakja, még az olyan is, akit csak néhány mondattal léptet föl, oly gazdagságot mulatnak, amilyenhez kevés hasonló fogható. Közöttük is sok a mesei, van azonban olyan is elég, amely jellemzés és beállítás tekintetében szinte páratlan. Ezekről kevesebbel beszélnek, annál többet azokról, akiket kritikailag szét lehel szedni. »Ha hibásak regényalakjaim, az a hibájuk, hogy nem látom őket, mert bennük vagyok. Ha kívülről nézhetném őket, meglehet, hogy jobban állanának.« Jókainak ez a vallomása azok közé a meglepő ötletei közé tartozik, amilyenekben csodálatosan gazdag. Ezekben csodálni való frisseség pezseg, kifejezésük módja is érezteti üdeségüket; ha a villanó (szikra nem mindig a lélek tüzéből pattan is, de gyönyörűséget okoz s ennyi is elég. Ez a vallomás azonban, melyet Mikszáth a kedélyes menteyezödések közé sorolna, voltaképpen nem »egy, a kritikusai szájából kiveti igazság«, hanem kritikusai előtt rejtve maradi igazság. Azt jelenti, hogy Jókai — csakugyan úgy tett, mint a mesemondó, mikor azonosítja magát hőseivel és történeteivel, mikor mintegy szemünk előtt kelti bonlakozásra, sietteti kinyílásra a - rózsa bimbaját. ') jubiláns köszönő beszédéből. J) Bírálatok, 115: 1. 1872-ből. (Folytatjuk.)
