Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-01-08 / 2. szám
& oktal. KOMAROMI LAPOK 1938. január 8, Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Közéleti ember: újságíró, politikai versíró, regényes drámaköltő, szerkesztő és főmunkatárs, aki mindig és mindenben és mindenkihez a saját nyelvén és a saját eszejárása szerint tud hozzáférni, tehát tud hatni mindenkire, aki az időszak gyászát és bánatát hordja s aki a jövőre függeszti bátor tekintetét. Egyetlen módja e világ megértésének elmerülni a kor folyamában, a köz- és magánéletnek írott és nyomtatott emlékeiben, főként az időszaki irodalom efemer termékei és a bizalmas levelek olvasásában. A zsebkönyvek, albumok, naptárak és társaik mellett az újság s ennek e korbeli hajtása: az élclap hasábjain ismerhetjük föl leginkább a fojtott szenvedélyek korában élő nemzedék napjait. Itt találhatjuk meg a mindent gyógyító írt: hitet a jövendőben, mely a szellem es a nyelv kultuszára van állítva. S ugvauitt találjuk meg a nemzet jótevői között Jókait, aki a tizenkilenc keserves esztendőnek minden jó magvarját meghódította, mulattatta s magával ragadta, aki pillanatra feledtette a szolgaságot és örök eszményül állította az igazságot. Ilyen kivételes termékenység láttára, ki csodálkozhatnék azon. ha a nagv Homérosz példájára az örökfiatal Jókai is el-elsznndít egvszer-hiásszor. Aztán, nem szabad elfelejteni, hogv gazdag termésű költészete, éppen mert méreteiben is hatalmas volt, több födetlen felületet mutathatott a kritikának: azt sem. hogy az izgalomban élő korszak és az izgalomban dolgozó irodalom mintegy igazolják azt a Jókait, aki mé<f nvuvodalmas időkben sem tudott mindig uralkodói hevületei”, tempóiért és izgalmain: azt a .Tókait. akit ekkor az étet -rendiái különösen szorítottál.'. S a kritikának, ha i<t.azsávos akart volna lenni, módiában lett volna rnerrqllcmítoni. hóm- ifjú hibái koPtak-P. Öreg érdemei növekedtek-e9 Azonban a kritika ekkor mé<r nem foglalkozott Jókainak eovnásntán mcaielent művei''”1 de nem fo<rlatha-/o<t martával Jókaival sem. nem foglalkozott Tomnával és Arámival sem. A IIölqiifut 'T 1854-ben már megállapította, hogv Jókai akkorig 15 kötetet írt. (111 ív terjedelemben. Ez a munkásság mindenképpen kivételes, de arra is alkalmas. hogv annak alánján íróiával illő figyelemmel flglaJkozzanak. Ámde. ha az írók magánlevelezését tiszteletben tartjuk, alig találunk valamit^, ami útba igazítson. Föltűnő, hogv ez nem történt meg még abban a mértékben sem. mint a hatvanas évek közepétől és később is. főként Gyulai és követői foglalkoztak vele bírálataikban. Az olvasóközönség rajongott érte. a kiadók. szerkesztők részére sikert jelentett, az irodalom boldog volt azzal, ha ünnepelhette. Úgy mutatkozik ez a piálva, mint a napé, mely egyre, magasabban íve] és még hunytán is ragyog és melegít, mely alatt az emberek kritika nélkül sütkéreznek a boldog verőfényen. Egyetlen komoly véleménv szól róla, mely tömören foglalja össze írója meggyőződését. Erdélyi János a »Század negyed...« című tanulmányában ennyit mond»Jókai Mór inkább élvezendő, mint Ítélendő.«1) Az esztétikus Névy szerint — egy hatalmas tehetség előtt félreteszi az elméletet s úgy olvas, mint a közönség és gyönyörködik úgy, mint a közönség. A költői szépségek varázsa alalt áll mindenik. Erdélyi, korának legel mélyedőbb kritikusa, a művészi alkotásokban megjelenő szellem szabadságának állandó védelmezője, alig tehetett más nyilatkozatot. Mindenesetre feltűnő, hogy Jókaival szemben ő maga is közönség maradt, ami egyaránt szól amellett, hogy nem tudta kivonni magát varázsa alól, de amellett is, hogy nem akarta feszélyezni azt a kivételes tehetséget: a minden idők epikusainak kései társát. Erdélyiben föl kell tenni az érdektelenséget Jókai és talentuma iránt s a fogékonyságot a minden idők epikája iránt. A magyar népiség első magyarázója, az új nemzeti irány úttörője, megállapítója és védelmezője Jókaiban bizonyára fölismerte a magyar mesemondásnak irodalmi képviselőjét és az elbeszélés és előadás bája mellett nyelvének gazdag és gyökers magyarságát. Erdélyi véleménye korának azzal összecsendülő hangja gyanánt tekinthető, annál inkább, mert nálunk legelőször ő tartotta kezét kora pulzusán s irodalmunkban a fejlődés útján ő nyomozta; s a környezet fontosságát ő fejtegette legelőször. A közönség pedig nem is akarta Ítélni, élvezni akarta Jókait. Ritka egyértelműség alakult ki körülötte és müvei körül, mikor őt valódi ragaszkodással vették körül s könyveit rongyosra olvasták. Az időpont sem volt kedvező a kritikára. Mert a cenzúra gyűlöletessé tette a kritikust, a policia meg tömör egységbe kovácsolta az írót és a közönséget. Ezt a harmóniát megbontani akkor még nem volt tanácsos, de célszerű sem lehetett. Amint azonban az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején az európai helyzet és Ausztria sorozatos vereségei és veszteségei nyomán reményeink élénkülni és magunk szabadabban mozogni kezdettünk, a politikában, tehát az irodalomban is jelentkezett a felirati és határozati pártok ellentétei, versengésük, utóbb küzdelmük. Jókait az 1861-iki országgyűlésre a siklósi kerület küldölLto s ő ekkor a határozati párthoz csatlakozott. Amikor a rövid magyar világ elmúlt, a publicisztikában kezdődött a Treuge Dei megbomlása, mely az elnyomatás idején önként vállalt szolgálat gyanánt uralkodott az országban. A Hon-ban, melyet ■ő alapított. Tisza Kálmán elveit képviselte. Innentől Irta: Erdélyi Pál. kezdve a politikában s mert a példa ragadós, az irodalomban is pártok és irányok kerültek szembe s a publicista Jókaiban már az író Jókait is észrevették s alkalom szerint kritizálták. Az ország közönsége Deák és Tisza zászlója alatt indul meg és a kiegyezést megelőző és követő „politikai küzdelemben ismét felújul a negyvenes évek ütköző kedve, heve és ragyogó tornája. Jókait magához vagy magával ragadta a felszabaduló közélet s a megindult politikai mozgalom. Gyulai, bár a kortina mögött szenvedélyesen politizált, nyilvánosan nem lépett ki a politika porondjára. Ha aktív politikára adta volna magát, Jókait ott támadta volna. Gyulai egyik tekintélye volt a Deák körül csoportosuló, írói és politikai társaságnak, melynek vezérei Cseiigery és Kemény Zsigmond, akkor a közvéleményt irányították. Ez a bensőségbe olvadó viszony szoros, eszményi barátsággá lett. Hagyományait a társait túlélő Gyulai élete végéig ápolta, s mivel következetes volt és elveihez erősen ragaszkodott, Jókait bírálatain keresztül politikai nézeteiért támadta. Az a véletlen, hogy Jókai az ellenzékhez tartozott és később Tiszát követi és hogy Gyulai a Deákot támogató Cseggery pártjához tartozik, szembe állította a nagy regényírót a nagy kritikussal. S mivel Jókai Tiszában újra olyan mentort ismert föl, mint amilyen Petőfi és Nyári Pál voltak annak előtte, s mivel hozzá szíwel-lélekkcl ragaszkodott és akit klasszikus hűséggel támogatott, természetes, hogy az ellenpárt Jókait, a politikust és írót egyaránt támadta. Ennek a Jieves pártszenvedélynek lobogása gyanánt kell fölismernünk azt az ellentétet, mely Jókai és Gyulai között támadt s irodalmi téren még akkor is lobogott, mikor a fúzió után a politikailag egy táborban küzdöttek. Gyulai megfeledkezett arról, hogy Jókai igen korán elérte írói tehetségének teljes kifejlődését, mivel ő a kaméliái szerelte, a rózsát nem tartotta tökéletesnek. De bármennyire igaza volt vagy lehetett, még ő sem remélhette, hogy támadásai és igazságai hatása alalt a rózsa kaméliává változzék. Jókai sem változott s nem is változhatott mássá, mint amilyenné alakult s mikor őt a Budapesti Szemle állandóan a regény elméletére tanította, már túl volt azon a koron, mikor az esztétikai leckék még hathatlak volna. Tóth Lőrinc élesen megvilágította a Hétköznapok »ifjú hibáit és öreg érdemeit«. A kompozíció, a kenek és indokolt mese, a lélektan és jellemfejlesztés esztétikai kánonai természetesen akkor is érvényben maradnak, ha azokra Jókai kevesebb figyelmet ,kisebb gondot fordít is. S ha már egyszer Tóth Lőrinc ezeket a sérelmeket a fiatal kezdő kárára megállapította s ha azután később Gyulai ugyan e kifogásokat a koszorús író műveiben ismételten megmagyarázta, kifejtette és bebizonyította: miért kellett mindezt újra magyarázni, bizonyítani? Annál jogosultabb ez a kérdés, mert Gyülaiékkal szemben senki sem vitatta komolyan Ítéleteik ellenkezőjét, legfeljebb az az elleniét került szóra, mely Gyulaiék elvont és alkalmazott esztétikája és Jókai hatása között mindenki előtt tisztán állott. S ekkor merült föl az a gondolat, hogy az alkotó szellemet művészi tevékenységében méltányos-e és lehet-e csak az említett kánonok szerint mérlegelni? A művészet törvényeit mindenkor a megelőző művészi tevékenység alapján, tehát a műalkotások alapján állapították meg. Az így kialakult kánon azonban folytonosan módosul, aszerint, ahogyan a művészet is keresi a jelenílés formáit, a változó fölfogás elveit lés a technika fejlődését. A művészi gyakorlat mindig megelőzi az elvont elméletet. Valami olyanféle viszony alakult ki gyakorlat és elmélet között, mint a betörő és a rendőr között, mire a rendőrség fölismeri, a betörő már új trükköt alkalmaz. Ezért nincsenek örök érvényű tételek az esztétikában., csak az alapok maradandók. A drámának klasszikus hármas egységéről szóló törvényt ma már kifogja apodiktikusan követelni. A Kalevalát kizárjuk-e az epikából, mert a klasszikus eposzok közé nem sorolható? Rhodin nem adoít-e művészit, noha a klasszikus hagyományokat nem követte? Az újkor festészete, zeneművészete és irodalma még mindig a kanonikus tételek és hagyományokhoz való szigorú ragaszkodást liirdetik-e? S az elmélet nem iparkodott-e lépést tartani az előtte járó művészi gyakorlattal? A kritikusok a műfajok megkülönböztetésében és osztályozásában nagyon bőkezűek. Elmondják, miben áll a tulajdonképi eposz, miben különbözik attól a regényes eposz, meg a polgári éposz vagy a költői beszély: ekkor a nehéz ágyúkat rászegzil: Herman és Dorotheára. Ám Jegyen! Akinek kedve telit: ezek vitatásában s azt hiszi, hogy az irodalom célját ezzel előmozdíthatja, hadd foglalkozzék velők. Előttem azonban henye kérdésnek látszik vaijon Herman és Dorothea eriosz-e vagy nem, vagy minemű éposz, ha az. Elég, hogy költemény.«1) Igen idevág Kölcseynek Bártfay Lászlóhoz írt véleménye Vörösmarty Csongor és Tündéjéről. »Csongort olvasván Pesten; s mivel a drámai akció nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasván másodszor magamban s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer odavalók és másképen valók mellett is. Csongor kincs... — ami Vörösmartynk nagy költő, de ritkán nagyobb, -mint Csongor sok helyeiben.« Tegyük ez idézetbe, mint matematikai képletbe a 16 regeiig műfajt s az egy éposz helyett az egész Jókait s vonjuk le az igy beállított képlet igazságát: Elég, hogy költészet! Jókairól is elmondhatjuk, mint minden centum librorum« íróról, hogy gazdagsága ártott nimbuszának. Ezt a Véleményt még életében hallotta kiadóitól, akik szaporán megjelenő köteteinek üzleti varázsát féltették. De ha ezt a kiadók megtették is, miért kellett Jókainak szemére lobbantam az indusz-trialismust«? Ez is a jogos kritikához tartozik?1) Gyulai tekintélye igazolni látszott ezt a kritikai irányt, de szerencsére más vélemények is voltak: Salamoné, Aranyé és végül Beöthyé. Bennünket az érdekel hogy a közönség állandóan ellenkezőjét bizonyította annak, amit a Budapesti Szemle hirdetett. Talán azért., mert fölismerte az elvont elméletet s az elméletben az elvontságot, talán azért, mert elsősorban gyönyörűséget keresett és talált. Bennünket még az is. érdekel, hogy a kritikai szempont egvoldalúságát Beöthy döntötte meg, mikor az egész Jókait, annak korszakos munkásságát, talentumát és írói erényeit magyarázta és fölfogását az Akadémiával szentesítette. Valahogyan úgy történt, hogy Beöthy útján és által Komárom hozta nyugovóra a régi ellentétek küzdelmei, melvet Tóth Lőrinc bírálata indított és az uralmon lévő irodalmi párt támadásai élesítettek. Gyulai azonban még akkor is következetes maradt, különvéleményét a B. Szemlében adván ki.-) Mennyi izgalommal járt ez a kritikai csatározást Egy haszna azonban kétségtelenül volt. Az, hogy ennek folyamán tisztázódott Jókai írói egyénisége, tisztázódott a kritika szuverenitása mellett az írói szuverenitása is. hogy az igazi tehetség még akkor is megbírja a kritikát, ha az talán egyoldalú, talán élesebb is. mint kellene, ha magára az íróra nem tudóit is eszméltetőleg hatni. A XIX. század irodalma mozgalmas és izgató csatározások zajában folyt le, ezek közölt a legtanulságosabb az a tapasztalás, hogv az alkotó szellem jár elől. mint a „politika berkeiben is rendesen és hogy a valódi tehetség mr/gál!ja helyét a legerősebb támadásokkal szemben is. Jókai erős talentumának az a próbaköve, hogy azt sem a tömegek hódolata és tapsa, sem a kritika nem tudta mássá tenni. Kitűnt azonfelül az is, hogy a regény-műfaj elmélete ezekben a csatározásokban nem fejlődött, nem fejlődhetett azért, mert Gvulaiékkal szemben senki sem állott, aki akár a fejlődő irodalmi felfogást magyarázni megkísérelte volna, akár azt az irodalmi fenornént, akit Jókainak neveztek a maga egyéniségében és történeti jelentőségében megértette s megvédelmezte volna. Egyre csak azt a magas mértéket alkalmazták Jókai regényeire, mélyet a Kemény-féle Élet- és Irodalom cikkei fejtegettek és egyre csak regényekről volt szó s nem arról a talentumról, melynek hatalmas lombozatán ezek a regény virágok kivirultak. Ha ezeknek a bírálatoknak és essevéknak teljes szövegéből valami csodálatos kék ceruza kihúzná mindazt, ami Jókai komponálására, a jellem fejlesztésére és a kidolgozás ökonómiájára vonatkozik, s meghagyná mindazt, amit témái megválasztásáról, elbeszélő képességéről, képzeletének gazdagságáról és fényéről, továbbá, előadása módjának egyszerűségéről, humoráról és nyelvéről megírtak: nem maradna-e elegendő és bőséges kritériuma egy nagy tehetségnek, egy csodálatos tehetségű elbeszélőnek? Ez az egyoldalúan részletes elemzés kétségtelenül megjelöli azokat az esztétikai törvényeket, amelyeket sikerrel és hatásosan lehet alkalmazni. Azok a nagy vonásokban fölvázolt jellemzések, melyeket soha senki kétségbe nem vont s Gyulai is elismert, szintén megérdemelték volna a részletekbe menő vizsgálódást és méltánylást. Csakhogy erre kevesebb hajlékonyság volt. aminek két magyarázatát is lehetett volna találni. Az egyik az a tény, hogy Jókai csodálatos tehetsege és általános hatása, mely az idegen irodalmak közönségéi is elragadta, nyntcgy kihívta a kritikát. A másik az, hogy a XIX. századbeli regény fejlődése s a fejlődő irodalom iránya nem kedvezett a Jókaitól képviselt regényformának. Stendthaltól—-Zoláig a regény egészen más nyomokon járt, mint amelyek fölött Jókai szárnyalt. A realizmus, a naturalizmus és pesszimizmus teljesen idegenül hangzottak Jókai fülében s az az irodalom, mely ezeken az elveken támadt és épült s az a regény, mely ebből a talajból sarjadt, minden divatossága mellett is teljesen hatástalan maradt reá. Nem csak, de teljesen ellentétes is volt azzal Jókai egész költészete állandó tiltakozás a XIX. század két nagy eltévelyedése ellen: az anyagi realizmus és az erkölcsi pesszimizmus ellen. »A pesszimizmus az űr természetes élősdije, amely szükségképpen ott lakik, ahol nincs többé sem hit. sem szeretet«.3) Lakhatott-e ez Jókaiban, aki maga volt a hites a szeretet? Realista lehet-e valaki, kinek szivében a világot megváltó Jézus él s annak nagy parancsait írja regényeiben: a szeretetet és az igazságot? Megfeledkezhetik-e a világ szépségéről, az élet gyönyörűségéről, nemes hivatásáról gz, aki író Isten kegyelméből és magasra emelt jótevője, vezére, inkarnációja és dicsősége az ő népének?(Folytatjuk.): 2) Bírálatok. 115. 1. i) A tengerszemű hölgy bírálata. 1891, 67. kötet. 3) VoquI I. 31. 1. , *) Pesti Napló, 1855. ?) Lewis, Geothe, II. 249. 1.
