Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)

1937-07-24 / 59. szám

1937, július 21

KOMAROMI LAPOK

9. oldal.

ASSZONYOKNAK. -{gSÉggjSSBSBEHI BBWBHHIBBHB5 f M BBB BHBWBWPBBBW

Akik sohasem tökéletesek

Minden teremtmény tökéletes a maga nemében. A világrend végtelen harmóniáját csupán két élőlény zavarja meg a maga abszolút tökéletlenségével: a férj, meg a feleség. Ez a kettő lehet akármilyen, de tökéletességet még föltenni se szabad róluk.

A FÉRJ...

Ha korán kel, ezt hallja:

— Mi az? Miért szöszmötölsz már hajnalban? Én éjfélig stoppoltam a harisnyáidat, de persze, nekem nem muszáj kialudni magamat! Annak a szegény lánynak azonban mégis csak kellene néha egy kis pihenés. De nem! Már hétre be kell fűteni a fürdőbe, ki kell takarítani az ebédlőt, be kell adni a reggelit a nagyságos urnák.

(Az utolsó két sző határozottan gúnyos árnyalatú némi lenézéssel pötytyözve.)

Ha későn kel:

— Rémes, lfogy milyen kiszámíthatatlan vagy! Ha az ember arra vár, hogy te felkelj, mindenről lemarad. A Mari olyan későn lesz készen a hálószobával, hogy már nem ér rá a csarnokba menni. De hiszen arra való vagyok én, hogy a cseléd munkáját elvégezzem. Csak q,zt csodálom, hogy még meghagynak az állásodban, amilyen pontatlanul jársz be!

Ha korán jön haza:

— Én nem tudom, mit akarsz? Már reggel legyen kész az ebéd?

11a későn jön haza:

Beleőszülök a várakozásba! Muszáj az ételnek tökremenni, ha ilyen sokáig áll. Aztán velem ne veszekedj, ha minden odaégett.

Ha meg van elégedve az ebéddel:

— Neked akármit be lehet adni étel helyett! Nem érzed, hogy elsózta a Mari ezt a levest? A rántáscsomókat se látod benne? De persze gyáva vagy. Inkább hallgatsz, csakhogy ne kelljen egy rossz szót se szólnod annak a tramplinak.

Ha nincs megelégedve:

— Az már igaz, neked semmi se jó. Ez után a leves után a király is megnyalná a líz ujját, (mert mindig úgy szokta, ha jól eszik, — veti közbe a férj szerényen), de te sósnak találod és rántáscsomókra vadászol benne. Ha Mari, a háztartási alkalmazottaknak-ez a Kohinoor gyémántja unja a szekatúrát és felmond, nem én leszek az oka.

Ha nem veszi észre az új ruhát:

— Persze, rajtam sohase látsz meg semmit! Bezzeg, ha az Ilonkán volna ...

Ha észreveszi:

— Már ezt is a szememre veted, már ez is fáj neked, ha két évben egyszer átalakíttatok egy régi rongyot. A Krompewszkyné minden héten két új ruhát kap az urától, a Fészkesné meg...

Ila taxit hív:

— Nem tudom, minek kellett most taxi? Nem értünk volna oda villamoson is? De persze, flancra telik, csak a szükségesre nem. Soha életemben nem láttam ilyen smucig alakot. De kérlek, ha azt akarod, hogy a steppes estélyi ruhámban gyalog kutyagoljak végig a sárban, én szívesen megteszem. De figyelmeztetlek, hogy a vegytisztítás drágább, mint a taxi.

A FELESÉG...

Ha házias és takarékos, ezt hallja: Hiszen szép tőled, szivecském, igazán. De ha ezl akartam volna, legénykori szakácsnőmet vettem volna feleségül. Ugylátszik, nem méltóztattál még számolni magadnak arról a köztudomású tényről, hogy nem csupán evés, meg takarítás, meg nagymosás van a világon, hanem vannak az életnek egyéb örömei is.

Ha nem házias és nem takarékos:

(Hogy olyankor mit mond a férj, arról jobb nem is beszélni.)

Ha komoly.és hallgatag:

— Úgy mélíoztatol hatni igénytelen kedélyemre, mint egy pár kalucsni, meg egy esernyő, a hozzátartozó novemberi időjárással súlyosbítva. Kegyeskedjél talán megengedni, hogy az, adott körülmények között, bár mély sajnálkozással, de házon kívül keressek egy csepp jókedvet, mert idehaza perceken belül úgy megsavanyodom, mint a te hasonlíthatatlan ecetesuborkád.

Ila jókedvű és beszédes:- Elragadóan szellemes vagy drágám, de úgy érzem, nem vagyok méltó arra, hogy egész nap elmés csevegésedet élvezzem .így tehát, ha megengeded, most szeretném ezt az újságot elolvasni, (hirtelen dühbe jön) azt a mindenit annak a csicsergő szájadnak!

Ha otlhonülő:

— Angyalom, le kétségtelenül legszebb dísze vagy szerény otíh ónunknak, de azért néha megfoszthatnál jelenléted varázsától. (Sötéten.) Vagy tán vársz valakit?

Ha szórakozni szeret:

Nem gondolod édes cukorfalatom, hogy egy békebeli konflisló kényelemsmokk voll hozzám képest? Színház, mozi, társaság, mind nagyon szép dolog. De ilyen mértékben, mint ahogyan azt te élvezni óhajtod, rövidesen végzetes lesz mind idegrendszeremre, mind pedig házunk pénzügyi egyensúlyára.

Ha szerény:

— Gyönyörű volt ez a szürke kosztüm úgy- hat-hét évvel ezelőtt. De azóta már többször kiváncsi voltam, hogy állna neked egy másik ruha? Fészkesné bizalmasan közölte velem, hogy téged a társaság Hamupipőkének nevez. Ugyanakkor megkért arra, áruljam el neki, hogy legalább éjszakára le szoktad-e vetni a ruhái? Mert valaki azt állította, hogy hozzád van nőve.

Ha igényes:

— Édesem, engedd meg, hogy közöljem veled, a Dáriusnak ama sokat emlegetett kincse, sajnos nincsen birtokomban. Ennélfogva legújabb toalettszámlád kiegyenlítése, hogy úgy mondjam, technikai akadályokba ütközik.

Ha szelíd és béketűrő;

— Ne vedd rossz néven, angyalkám, de az olajbanfőtt mártíroknak ez a fájdalmas mosolya, mely rózsás ajkadon lebeg, kezd az idegeimre menni.

Ha ő is megmondja a magáét:

(A férj kiesik a szellemesen gunyoros lovag magára erőltetett pózából, egy nagyot és reprodukálhatatlant ordít, azután bevágja az ajtót és elrohan a kávéházba.)

Este az asszony a sebzett őzike, könnyesen szemrehányó tekintetével sóhajt fel:

— Hol is volt a fejem, mikor a menyasszonyod lettem?

Mire a férj — már ismét a lovagi pózban, sőt ádáz gyöngédséggel:

— Attól tartok angyalkám, hogy a vállamon.

A lázadó betűk

Az elemi iskola III. osztályának egyik legrosszabb tanulója volt Rózsi. Sokkal jobban szeretett játszani, képeskönyveket nézegetni, mint tanulni. A leckéjét letagadta, soha semmit sem tanult meg. Ezer! a tanítónőm sem szerette.

Nagyon közel volt már az évvége és bizony Rózsit, ha nem kezd el tanulni, megbuktatják. A tanítónéni lilába beszéli neki, anyukája hiába szidta, verte meg, csak nem akart lanulni. Amig édesanyja mellette volt, látszólag szorgalmasan tanulta a földrajzot, olvasást, de bizony, amint kilépett a szobából, előkerült a mesekönyv, a játék és a tanulás abbamaradt.

Most is nagyon szép költemény volt feladva másnapra megtanulni. Rózsi ka, persze, azt sem tudta, hányadik oldalon van. Esle, amikor anyukája lefektette, megkérdezte tőle:

Tudod-e a leckédet, kisleányom?

— Oh, hogyne tudnám, Anvukám! felelt Rózsi.

Pedig, dehogy India, de a rossz, szófogadallan gyerek hazudni is szokott.

Az iskolakönyvek ott ’llevertek az asztalon, össze-vissza dobálva, rendetlanül. Mikor már sötét volt a szobában és Rózsi aludt kis ágyában, lassan szétnyíltak a könyvek. Szépen, sorban kezdtek kiugrálni lapjaik közül a belük. Kis és nagy belük vegyesen. Olyan sokan voltak, hogy nem fértek el az asztalon. Egyesek a székekre, ágyra ugráltak, söl még a szekrény tetejére is merészkedtek. Rózsi ágyára telepedtek, ráugráltak a karjára, arcára. Nagyon haragudtak valamiért, mert dühösen kiabálni is kezdtek.

— Ez már mégsem járja, — kezdte egy potrolros I)-betü. Amióta ennek a kislánynak a könyvében vagyunk, soha senki sem olvas minket. Legtöbbször aludnunk kell. Pedig mi azért születtünk, hogy tanuljanak rólunk-és hasznunkat vegyék.

Egy másik betű, a kis t így szólt:

— Pedig milyen szép és érdekes dolgokat ábrázolunk mi. Én is annak a szép költeménynek a címében vagyok, amit holnapra kellett volna Rózsikénak megtanulni.

— Rossz és hálátlan kislány ez a Rózsi! Kiáltotta egy betű.

Ne hagyjuk magunkat! Tenni kellene valami I. Lázadoztak valamennyien. Egy öreg és tapasztalt nagy A-betü felszólalt:

Én már tudom, hogy mit csináljunk. Lázadjunk fel és egyikünk se menjen többel vissza az eredeti helyére a könyvekben. Hanem ki hova akar. hogy egy értelmes szót se találjon egy könyvben sem!

Nosza kaptak rajta a betűk. Hangos sivalkodás, visítás közben szaladtak vissza a könyvekbe. Ki hol talált helyet, oda ment. Nemsokára csend volt az egész szobában.

Rózsi már korán reggel fenn volt, pedig még mindenki aludt az egész házban. Nagyon rosszat álmodott és tudott tovább aludni. Azt álmodta, hogy a könyvek szellemei kibújtak helyükről és őt akarták feláldozni ünnepi lakomájukon. Nagy késeket hozlak, amivel megöljék. Ő térdenállva kérte, hogy kegyelmezzenek meg neki. Meg is kegyelmezlek, de csak azzal a feltétellel, ha ezentúl mindig megtanulja a leckéjét. Rózsi természetesen nagy örömmel ígérte meg.

Hát most azért kelt fel ilyen korán, hogy megtanulja a verset. Meg is kereste az olvasókönyvet, az asztalon, az ablakhoz üli és tanulni kezdett. Azaz, hogy csak kezdett volna, mert sehogysem találta meg a könyvben a költeményt. Akárhogy nézte, forgatta, egy ismerős olvasmányt sem tudott felfedezni benne. Olvasni próbált, kimondhatatlan, értelmetlen furcsaságok voltak benne. Szaladt egy másik könyvért, abban is így volt. A harmadik, negyedik könyvben is! Nagyon megijedt. Mi lesz most!

Kívülről léplek hallatszollak. Gyorsan bevágta a könyvet a táskájába. Anyuka jött be és csodálkozott, hogy kislányát már fenn találja.

Iskolába menet a hetük a könyvekben nem jól érezték magukat. Viszszavagytak a régi helyükre. Egyszer csak egy-kél betű cserélt helyet, majd mind többen, úgy, hogy mire Rózsi az iskolába ért, már minden betű a helyén volt...

Rózsi nem mert belenézni a könyvbe. A tragédia azonban bekövetkezett. A tanítónéni felhívta a versből felelni. A kislány persze egy szól sem tudott felelni... A tanítónéni kérdésére, hogy miért nem tanult, sírva fakadt.

Nem tudtam tanulni, mert... meri... a könyvben ... nincs meg... tessék megnézni... Brühühühühü!

Megnézte a tanítónéni a könyvet, bál benne voll a vers. Még csak egy sor sem hiányzott. Nagyon megharagudott Rózsira.

— Úgy, haszontalan gyermek, még hazudsz is? Igazán megérdemelnéd, hogy megbuktassalak. De még az egyszer megkegyelmezek. Ha holnapra megtanulod a versel, de hiba nélkül, akkor átengedlek!

Nagyon megörült erre Rózsi. Fogadkozolt, hogy ezentúl mindig megtanulja a leckéjét szorgalmasan. Ugv volt. A legszorgalmasabb tanuló lelt belőle ezentúl.

A labdák

A játéktéren a gyermekek játszadoztak. Több csoportban folyt a különféle játék, ill kergetőztek, olt bujőcskáztak, de sok helyen labdáztak is. Ili is, ott is megvillant a piros vagy másszinű kisebb-nagyobb labda, amint a gyermekek egymásnak dobálják őket.

Egyszer csak az egyik csoport elejtette labdáját. A szép nagy fehér jószág gurult, gurult a földön, mig a véletlen folytán egy másik labdával találkozott, amelyet szintén ugyanabban a pillanatban ejtettek Ic. De ez nem volt olyan szép ragyogó, mint az előző. Sokkal kisebb voll, a színéi bizony már alig leheteti felismerni.

Éppen az ellenkező irányból érkezeit, mint fehér társa és így természetesen keresztezték egymást. A kicsi neki üiődött a nagyobb labdának.

— Menj te koldus! Összepiszkítod a ruhámat! — förmedt. rá a fehér labda.

A kis labda szomorúan gurult tovább, de fájdalmas hangja még eljutott a fehér labdához.

— Kissé kopott már a ruhám, de

az csak nem szégyen?

*

Telt-mull az idő. Ismét gyerekek játszadoztak a téren. Mint mindig, most is különféle társasjátékokat találtak ki, de nem feledkeztek meg a labdáról sem.

A ragyogó napfényben csak úgy ragyogtak a szép labdák, egyik szebb szinti volt, mint a másik. De nini! Nem mindenütt szép ám a labda! Néhol már kopottas a külseje! És amint közelebbről nézzük őket, hirtelen ismerősre is bukkanunk. Egy fehér labda repül éppen a levegőtlen, illetve a sziliéről már nem is ismerhetnénk fel ől, mert bizony alaposan megkopott. Az arany cirádák, amelyek hófehér testét díszítették, eltűntek. Inkább szürke volt már, mint fehér.

Úgy látszik, az ereje is fogytán lehel, meri olyan nehézkesen száll feli a magasba, mintha nem is a régi, büszke labda volna. Le is esik a földre, mielőtt a célt elérné. Úgy gurult tovább.

A szomszéd csoport labdája is ebben a pillanatban esik a földre, amint az már gyakran megtörténik játék közben. Az erős esés következtében nagyol ugrik és száguld tovább, mig egy másik labdához nem ütődik. A mi fehér labdánkat kapta oldalba.

Kolródj innen! Nem látod, hogy kinek állasz útjába? Koldusfajzat! — hangzottak kegyetlen szavai.

A szegény fehér labda szivét fájdalom szorította ossz. És ebben a pillanatban egy régi-régi jelenet jutott az eszébe, amikor ő kiáltotta a kegyetlen szavakat, egy öreg, kopott labdatársára. A visszaemlékezés még jobban elszomorította a szívét.